A Hatodik érzék rendezője sorozatgyilkost ereszt egy tinikoncertre

A csapda a nevetségesség csúcsáról indul, aztán valahogy minden tizedik percében megtalálja az utat felfelé, ahol már nincsen szilárd talaj a lába alatt, csak a lebegés, az emelkedés valami felé, aminek már semmi köze nincsen se a Föld nevű bolygóhoz, sem annak a lakóihoz, sem ahhoz, hogy ezek a lakók általában hogyan szoktak viselkedni egymással. M. Night Shyamalan legújabb thrillere akkora marhaság, mint mondjuk egy sörtésztában kirántott ország tortája – már a kezdőpont sem volt a legacélosabb, de sikerül aztán még annyira túltolni, hogy a nézőnek vagy kiveti a szervezete az egészet, és ordenáré módon szitkozódva távozik belőle, vagy úgy, ahogy én: hogy elégedetten távozom egy teljesen értelmetlen szórakoztatás után, a kezeimet leporolva, bólogatva, hogy igen, így kell óriási marhaságot csinálni. Elhivatottsággal, erőből, fittyet hányva a jó ízlésre.

Ez persze Shyamalan karrierjének a lényege. Az indiai születésű, de tősgyökeres philadelphiainak számító rendezőt két dologról szokás ismerni, és mindkettő meglehetősen idejétmúlt. Az egyik az, hogy sokan viccesen úgy tesznek, mintha nem tudnák megjegyezni a nevét. A másik pedig az, hogy a filmjeiben mindent átértelmező fordulatok vannak az utolsó percben. Az első csak mindenki félvállról vett bunkóságának folyománya, a másodikért viszont keményen megdolgozott a Hatodik érzék óta, és még huszonöt évvel az óriási fordulata után is motoszkálhat a nézőben az érzés, hogy a bolondját járatja velünk.

Shyamalan érdekes, izgalmas, vagy legalábbis figyelemre méltó filmjei viszont mindig egy téma körül forogtak: hogyan lehet a gyerekeinket megvédeni a világ szörnyeitől, legyenek azok földönkívüliek (Jelek), az érintetlen természet (A Föld után), a technológiailag fejlett külvilág (A falu), az idő rettenetes múlása (Idő) vagy egy csapat, az ajtónkon dörömbölő, vallási áhítatban lévő fanatikus (Kopogás a kunyhóban). A rendezőnek három gyereke van, kettő viszont már szórakoztatóipari pályára állt. Egyikőjük, Ishana, rendezte A figyelők című, nem túl jó fogadtatást kapó idei thrillert, miután apja két filmjében is dolgozott. Saleka pedig énekesnő, aki szintén az apja különböző projektjeiben énekelt (Servant), de most megkapta a létező legnagyobb színpadot. Körülötte forog ugyanis A csapda, de a főszereplő nem ő, hanem valaki, aki most egyszerre elvileg a védelmező apuka, és a szörnyeteg: egy sorozatgyilkos (Josh Hartnett), aki mit sem sejtve elviszi a lányát egy popsztár koncertjére, és csak ott derül ki számára, hogy az egész esemény az nem más mint, igen, egy csapda, amit kifejezetten neki állítottak.

Ez az alapötlet már önmagában hatalmas logikai gimnasztikára késztet egy emberi agyat, és ha megállunk legalább egy kérdést is feltenni, vagy szeretnénk egyértelmű választ kapni erre az egy darab kérdésre is, akkor A csapda nem nekünk való. Shyamalan forgatókönyve nem úgy működik, mint ahogy azt racionálisan elvárnánk, a szereplőit folyton nonszensz helyzetekbe taszítja, amikben óriási szerepe van a szerencsének, a véletlennek, vagy csak annak, hogy emberek rendszeresen teljesen hülye döntéseket hoznak. Valahogy az egészről az süt, mintha Shyamalan egyszer elkísérte volna az egyik lányát egy Taylor Swift-szerű gigakoncertre, és annyira unta volna az egészet, hogy elkezdett volna kombinálni a fejében – Mi lenne, ha a sok biztonsági miattam lenne itt? Mi lenne akkor, ha menekülnöm kellene? Hogyan tudnék manipulálni mindenkit, hogy a rajongó lányom ne tudja meg, hogy sorozatgyilkos vagyok?

Mert pontosan ezek a gondolatok motoszkálnak végig a főszereplőnk, Cooper (Hartnett) fejében is, aki egyszerre próbál jó és támogató apa lenni, megtenni mindent azért, hogy a lányának (Ariel Donoghue) legyen egy szuper napja, de közben meg kelepcébe csalt, belül őrjöngő vadállatként próbál valahogy kivergődni a slamasztikából. Cooper kifejezetten leleményes, jó megfigyelő, és nem mellesleg úgy néz ki, mint Josh Hartnett, azért ha ez egy szerepjáték lenne, az összes beszédtesztet ki tudná simán dobni csont nélkül dobókockával. Ez hosszabb ideje Shyamalan első filmje, amiben semmilyen formában nem jelenik meg a természetfeletti vagy a megmagyarázhatatlan, de a rendező itt sem bír magával, és legalább néhány rövid látomást belepakol egy idős asszonyról, a tébolyodott elmék kedvenc víziójáról.

Miközben a hősünket egy másik idős asszony vadássza, egy FBI-profilozó (Hayley Mills) ismeri minden egyes mozdulatát előre, mint egy igazán idegesítő anyós, aki látja előre, hogy a veje mekkora hülyeségekre képes, ha egy pillanatig nem figyel rá senki. A csapda remekül eljátszik ezzel a feszültséggel, hogy a gonosz tudja, mire számítanak tőle, ezért doszt sem azt műveli. Persze ez igaz A csapda teljes egészére is, amikor van egy sejtésünk arról, hogy mi fog történni, a cselekmény olyan kanyart vesz, amire egyáltalán nem számítottunk, mert épeszű embernek nem jut ilyesmi az eszébe. Nézzünk csak meg minden egyes jelenetet arról, ahogy a főszereplőnk észrevétlenül elslisszol a hatóságok közvetlen közelében. Mindig teljesen értelmetlen.

Ez az értelmetlenség adja Shyamalan egyik nagy bűverejét, főleg ha kombináljuk azzal, hogy mindig parádés képességű szakembereket hív maga mellé. A csapda operatőre a thaiföldi Sayombhu Mukdeeprom, akit vagy a Szólíts a neveden!-ből vagy Apichatpong Weerasethakul filmjeiből lehet ismerni, és ha valakinek mond ez a cím vagy név bármit, akkor meglepődhet, hogy ő áll a kamera mögött, amikor Josh Hartnett szétzuhanó sorozatgyilkosként próbál helytállni egy popkoncerten. A csapda rendkívül jól néz ki, Shyamalan pedig sokszor rendezi úgy a párbeszédeket, mintha a szereplők egyenesen a nézőnek beszélnének, amitől egyszerre lesz stilizált, videójáték-szerű és feszültséggel teli a látvány – hiszen ha intenzíven kell egyvalakire figyelnünk, akkor joggal feltételezhetjük, hogy valami fontosat fog mondani.

Ez a feszültség átalakul akkor, amikor A csapda a második felére fókuszt vált. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, az addig felállított szabályok is érvénytelenek lesznek, Shyamalan pedig teljesen más, de hasonlóan feszült helyzetek felé tereli a sztoriját. Hartnett pedig egy adott ponton minden figyelmeztetés nélkül leveszi az ingét. Erre sincsen igazából magyarázat, de amikor az ember előtt áll a félmeztelen Josh Hartnett, akkor nem gondolkodik a miérten. A csapda is ilyen.

A csapda már látható a magyar mozikban.