A legnagyobb trükk, amit M. Night Shyamalan rendező megtesz a Kopogás a kunyhóban című filmben, az az, hogy nagyon sokáig hagyja, hogy Dave Bautista arcát nézzük. Bautistának remek feje van és kifejező arca is – talán nem a shaming bármiféle formája, ha leírom, hogy akárcsak a végtagjai, a fizimiskája is hatalmas, a kopasz fejbúbján az ismeretlen eredetű ráncok szinte erővonalakként működnek, a szemei törődők, a szája néha szomorú.
Shyamalan sokszor, sokáig rajta hagyja a kamerát az új filmjében, ráadásul nagyon közel, hogy lássunk rajta minden szőrszálat, minden szájremegést, minden elfojtást, érzelmet, és elhivatottságot, amit a karakteréből árad. A Kopogás a kunyhóban amúgy is egy szinte kizárólag egy helyszínen játszódó kamarathriller, de a legjobb akkor, amikor az az egy helyszín beszűkül, és nézhetjük, hogy Bautista hatalmas, kifejező arca betölti a vásznat.
És ő is az, akin a Kopogás a kunyhóban egész alaphelyzete áll vagy bukik. Ő játssza Leonardöt, az egyik idegent a négyből, aki egyszer csak megjelenik egy tóparti háznál, és az ott nyaraló családot egy lehetetlen helyzetbe kényszeríti: fel kell áldozniuk egyikőjüket, különben bekövetkezik az apokalipszis. A négy idegen (köztük Rupert Grint a Harry Potterből) nem tűnik annyira biztosnak a dolgában, mindenki láthatóan ideges, és úgy mozognak, mint a faliórák figurái. Fegyverek vannak náluk, amelyek olyanok, mintha véletlenszerű háztartási eszközöket és földművelő szerszámokat ragasztottak volna egymásba.
Amikor pedig arról beszélnek, hogy miért is vannak ebben a kunyhóban, pontosan érzik, hogy ami elhagyja a szájukat, az teljes képtelenség. De ott vannak, mert úgy érzik, ott kell lenniük. Akik viszont szeretnének máshol lenni, azok az ott nyaralók: Andrew (Ben Aldridge), Eric (Jonathan Groff) és fogadott kislányuk, Wen (Kristen Cui), akik egy hétvégi családi kiruccanás reményében érkeznek a házhoz, de hirtelen az egész világ sorsát kell megpecsételniük, legalábbis a négy fura fazon állításai szerint.
A Kopogás a kunyhóban Paul Tremblay Magyarországon nem megjelent regénye alapján készült, aminek az eredeti címe Cabin at the End of the World (azaz A kunyhó a világ végén), Shyamalan és két másik forgatókönyvírója pedig nagyjából a cselekmény kétharmadáig teljesen hűen követi az eredeti szöveget. Abszolút érhető is, hogy miért vonzódott hozzá, hiszen az alaptörténetben megvan az a bivalyerős horog, ami azonnal bevonzza a nézőt: vajon igazat mondanak a látogatók, vagy sem, és vajon melyik a bizsergetően izgalmasabb lehetőség.
Ami viszont még ennél is fontosabb, Shyamalan visszatérhet az egyik kedvenc témájához, az emberekbe és a kozmikusba vetett kételyhez és hithez: ahogy kételkedtünk abban, hogy David Dunne tényleg egy szuperhős A sebezhetetlenben, ahogy elhittük, hogy egy felsőbb erő érkezik a Jelekben, vagy ahogy egy komplett közösséget sikerül a hittel és babonával manipulálni A faluban. Shyamalanról sokáig az volt a mondás, hogy a történetvégi csavarok nagymestere, de ez csak felszínes megállapítás volt: ő nem a csavart élvezi, hanem azt, ha a néző hirtelen hinni kezd.
Egyéni vélemény, de pont ezért volt annyira élvezetes az Idő című 2020-as horrorfilmje, ahol muszáj volt hinni abban, hogy sikerült egy olyan tengerpartra megérkezni nyaralni, ahol mindenki szupergyorsan öregszik, hiszen mindenki a saját szemével végignézhette, hogy egypár óra leforgása alatt évtizedeket halad előre az idő kereke. A gonosz, szadista, és ezek miatt néha pokolian szórakoztató Idő ezek szerint csak balkanyar volt, mert a Kopogás a kunyhóban visszatér ahhoz az áhítathoz, ami szintén Shyamalan sajátja tud lenni. Az áhítat forrása persze Tremblay alapanyaga, amit, mint a legtöbb adaptációját, bizonyos kulcspontokon nem rest a saját maga képére formálni, de ezek a pontok azok, amelyekről nem lehet beszélni anélkül, hogy elrontanám mindenkinek a filmélményét.
Mert a Kopogás a kunyhóban azért izgalmas. Nem úgy izgalmas, mint egy thriller, nem egy otthoni inváziós film, hiszen az invázió viszonylag hamar lezárul, amikor a négy idegen betoppan a nappaliba. Hanem úgy izgalmas, hogy milyen kérdéseket feszeget: miért kellene hinnünk egy idegennek, hogyan látjuk meg az okot és okozatot látszólag összefüggéstelen eseményekben, és hogyan tudunk magyarázatot találni a megmagyarázhatatlanra is. A Kopogás a kunyhóban a dilemmák filmje, és mint a legtöbb dilemma, szinte végig patthelyzetben vannak, hőseink egy székhez vannak kötözve, antihőseink pedig az ő szavaikon csüngenek, hogy döntsenek már. Amikor tettre kerül a sor, abból mindig erőszak lesz.
A Kopogás a kunyhóban egy helyszínes cselekményét csak néha szakítják meg visszaemlékezések, de az idő jelentős részét a kunyhó nappalijában töltjük. Ennek a terét sosem lehet igazán megunni, Shyamalan (és szokatlan módon két operatőre, feltételezem, utóforgatások miatt) mindig úgy komponálja a túszdrámát, hogy ne legyen unalmas, a képeket hatásosan osztja fel, a szereplőket pedig stratégiailag fontos pontokra helyezi a képeken. Sokat segít az is, hogy Bautista mellett minden színész kifejezetten expresszív: Ben Aldridge szkeptikus apukaként majd kiugrik a bőréből, amikor egy székhez kötözik, Nikki Amuka-Bird és Abby Quinn túszejtőkként pedig egyszerre tudják közvetíteni azt, hogy amit művelnek, az nagyon rossz, de elkerülhetetlen.
De mindenre árnyékot vet a szó minden értelmében Dave Bautista mint Leonard. A könyvbeli figurához képest évtizedekkel idősebb, de van abban valami kizökkentő, hogy ezt az óriási izompacsirtát egy klasszikus tanárszemüvegben és fehér ingben látjuk. A Kopogás a kunyhóban sok emlékezetes képet tukmál ránk, de egy sem olyan erős, mint amikor őt látjuk az erdő közepén, hogy felénk tart.
Amikor az Idő című filmjét írta, Shyamalan egy új befejezést talált ki az alapul szolgáló képregénynek, a Kopogás a kunyhóban pedig megint ékes bizonyítéka annak, hogy vannak pillanatok, amikor azt gondolja, íróként sokkal jobbra képes, mint az anyag, amiből dolgozik. A Kopogásnak egy más felállású befejezést talált ki, ami kifejezetten kiheréli a regény pengeélen táncoló fináléját, és kiradírozza annak az egyik legnagyobb tragédiáját is. Nincs ezzel általában gond, az adaptációknak nem feltétlenül feladatuk az, hogy hűen adjanak vissza minden betűt a regényből, de Shyamalan változtatásával az eredeti történet jelentése is megváltozik, ami kifejezetten csalódást keltő azok után, hogy mennyire hűen és érzékletesen vezeti végig a kíméletlen első kétharmadot. A végére ez egy M. Night Shyamalan-film lett, amit sikerült az író-rendezőnek teljesen magáévá tennie, de nem biztos, hogy ezzel a film járt jól.
A Kopogás a kunyhóban február 2-től látható a magyar mozikban.
