Volt egy pont a Take That koncertje előtt fellépő FLM műsora alatt, amikor úgy tűnt, hogy Császár Előd családi buliját tartják a Budapest Parkban. A popkarrierje óta az AI-festészet felé forduló, és abból a zenélésnél jobban megélő Császár Előd kis túlzással minden családtagját és ismerősét megszólította a színpadról a számok alatt vagy közben. Így aztán mind megtudhattuk, hogy Bárány Attila, vagy a Happy Gang egykori tagja, Vitamin is tanúja volt a közel három évtized után összeálló FLM koncertjének.
Papíron jó ötlet volt, hogy az amúgy is a nosztalgiára építő, a Budapast Parkba több ezer embert bevonzó (de közel sem telt házat csináló) Take That előtt hazai retróelőadó lép fel, de így inkább csak a kontraszt jött ki még jobban a két produkció között. Az FLM tökéletesen idézte fel a kilencvenes évek vidéki diszkós haknijainak hangulatát. Hoffer Dani és Császár Előd is teljesen civilként viselkedett a színpadon, olyannak tűntek, mint akik tényleg nem hitték el, hogy ezzel a produkcióval felléphetnek még a Budapest Park színpadán.
Lehet, hogy az utánuk következő fellépő miatt nem készülhettek semmilyen vizuális megoldással (volt is erre utaló megjegyzése Császár Elődnek) a koncertre, de azért egy cicás póló felvételénél talán több ötletet és gondolatot érdemelt volna ez az újra összeállás. A szaxofonozó Csányi Istvánon legalább nem múlott semmi, a folyamatosan derűt árasztó zenész még ennél is többet szerepelhetett volna.
Teljesen igaza volt Császár Elődnek abban, hogy az egész helyzet egy osztálytalálkozóra hasonlított. Volt ezen a koncerten feszélyezett, kínosabb rész is néhány átkötő szövegnél, de azért mindenki feloldódhatott a nosztalgiázós Megtalállak mégnél meg a Tiltott szerelemnél.
Ezzel szemben a Take That nem várt 28 évet arra, hogy a kilencvenes évekbeli csúcskorszaka után újra összeálljon. Sőt, a produkció még abba sem rokkant bele, hogy a fiúbandázást már 1995-ben megunó, a Take Thatbe csak rövid etapokra visszatérő Robbie Williams mellett egy másik tag, Jason Orange is kilépett a zenekarból 2014-ben, és inkább a vidéki elszigeteltséget választotta a zeneipar helyett.
Persze a Take That elsősorban mindig is a fő dalszerző, Gary Barlow projektje volt, de a menedzsmentben és a zenekarban is felmerült, hogy hármas felállásban már nem folytatják az albumok felvételét és a turnézást. A döntést azért megkönyítette, hogy addigra a Take That már több volt sima nosztalgiaprodukciónál, mert Barlowék nem csak vállalható albumokat adtak ki a kétezres években, de az is kiderült, hogy a Take That koncerten sem lesajnálandó produkció, még ha a tagok táncmozdulatai már nem olyan fürgék, az ingjeik is végig begombolva maradnak, és vizet sem locsolnak rájuk.
A háromfős Take That már a harmadik világkörüli turnéján van, Budapestre a tavaly megjelent lemezre, a This Life-ra(csak finoman) építő műsorral érkeztek. Azért is jöhetett össze most a budapesti fellépés, mert a Take That hazájában szinte mindent elért, több estére megtöltötték a legnagyobb helyszíneket, úgyhogy a zenekar kifejezetten olyan turnéállomásokat részesít előnyben, ahova eddig nem jutottak el. A Budapest Parkban Gary Barlow többször is udvariasan emlékeztetett mindenkit arra, hogy először jöttek Magyarországra az ezúttal a stadionkoncertjeiknál jóval minimalistább, egy színpad közepére kitett lépcsővel operáló show-val. Azért Barlow udvariaskodását beárnyékolta, hogy Mark Owen sajnos nem bírta ki a „Hungary, are you hungry for more?” mondat nélkül.
Jópofa geg lehetett volna az is, amikor a három tag a színpadra leterített pokrócra ülve olyan pikniket rendezett, ahol minden étel és ital valamilyen magyar különlegesség volt. Howard Donald túrórudit majszolt, Barlow előkapott egy tokaji aszút, csak ott bicsaklott meg a jelenet, amikor a Magyarországon azért tipikusnak és széles körben ismertnek nehezen nevezhető Budapest márkájú sört ciccentették meg a Take That tagjai. Nyilván jogi okokból a Budapest Park hivatalos sörén kívül mást nem kaphatott a a zenekar, de azért elég mókás volt, ahogy a három tag tipikus magyar italként kortyolgatta a Budapest lágerét. Igaz, legalább Barlow még mikrofonon kívül is elégedetten dicsérte a társainak a Park sörét.
Szerencsére az ilyen közjátékból nagyon kevés volt a koncerten, nyilván pontosan tisztában volt a Take That is azzal, hogy nem az új lemez, a This Life dalait akarja hallani a magyar közönség. Barlowék ezért szinte minden korszakukat (az első slágerek mellett az újraalakulás utáni lemezekről is voltak dalok szép számban) megidéző best of műsorral jöttek Budapestre is, amit az outfitek (szegecses bőrdzsekitől a diszkókorszakot idéző, flitteres ingig) sűrű cserélgetése is jelzett.
Az élőben komoly háttérzenekarral kiegészülő trióból a fő dalszerző mellett Mark Owen és Howard Donald is megkapta a maga pillanatait (attól nehezen tudtam elvonatkoztatni, hogy Owen James Franco, Donald meg Nick Offerman brit másának tűnik), és amikor nagyon adta magát, például a Pray alatt, akkor azért a régi táncmozdulatokat is előhúzták.
Pont emiatt az önreflexió miatt nem kínos ma egy Take That-show, hiszen egyik tag sem erőlteti 50 felett mindenáron a heves táncot, inkább csak akkor nyúltak ehhez az eszközhöz, ha a közönségükkel akartak összekacsintani. Így a Take That tagjai azokra az apukákra hasonlítottak a színpadon, akik a családi vacsora után kicsit becsiccsentve dalra fakadnak, vagy a kedvenc számukra táncolni kezdenek, miközben azért tisztában vannak a helyzet komikumával.
Az azonban furcsa volt a Take That műsorának felépítésében, hogy a koncert első harmadában úgy tűnt, mintha a tagok a számok közötti átkötő szövegeikkel, a közös telefonálást imitáló részekkel a zenekar teljes sztoriját is elmesélnék a kezdetektől. De ez a koncepció félúton abbamaradt, így címszavakban csak annyit tudhattunk meg, hogy Barlow szintetizátorán indult minden, és hogy Manchester korábbi híres zenekaraihoz (Happy Mondays, The Stone Roses) képest a Take That egészen mást adott a világnak. (Mondjuk őket eleve egy fiúbanda feladataira választották ki, nem teljesen a saját kezükben volt az irányítás.)
A műsorkoncepció sutaságai, elnagyolt gesztusai ellenére egy Take That koncert azért is működhet 2024-ben, mert Gary Barlow enyhén szólva nem a fiatalság himnuszait írta már huszonévesen sem. Így a Back for Goodot vagy az Everything Changes-t sem ciki előadni ötvenes apukaként. A koncert csúcspontja meg egyértelműen az időtlen Dan Hartman-feldolgozás, a zenekarral még inkább tökéletes popdalként hangzó Relight My Fire volt, aminek az eufóriáját egy jóval későbbi, hasonlóan táncolható Take That-dal, a These Days is tovább nyújtotta.
A koncert záró szakaszára minden kötelező közönségaktiváló fogás előkerült a telefonok felemelésétől a lepacsizásig, de ezek sem letudandó kötelező elemnek tűntek a koncerten, ezen a három emberen tényleg az látszott, hogy nem csak a pénz, hanem a közönségük miatt utaznak városról városra hónapokig. Szóval lehet fakultak a színei, és már a szélei sem épek, de nyugodtan ki lehet tenni még azokat a Take That-posztereket, ez a zenekar egyáltalán nem ciki módon öregszik.