2024. június 30. – 22:52
Minden idők egyik legnagyobb, legmeghatározóbb progrock zenekarába, a Dream Theaterbe tavaly, tizennégy év külön töltött idő után szállt be újra a legendás alapító-dobos, Mike Portnoy. Az első közös turné novemberben Budapestet is érinti, a Budapest Sportarénában lehet majd elcsípni a zenekart. Portnoy személyes és szakmai sikerként könyveli el az elmúlt másfél évtizedet, és gond nélkül megtalálta a helyét az új Dream Theaterben is, az internetnek pedig nagyobb hatást tulajdonít a modern zene formálásában, mint a zenekarnak. Interjú.
Egy tavalyi interjúdban említetted, hogy olyan visszatérni a Dream Theaterbe, mintha hazaérkeztél volna. Tényleg így érzel?
Abszolút. Benne lenni a Dream Theaterben több, mint dobolni a zenekarban, hiszen mi egy család vagyunk. Majdnem 40 évvel ezelőtt alapítottuk ezt a zenekart, amikor én, John Petrucci és John Myung még tinédzserek voltunk a főiskolán, és rengeteg mindenen mentünk keresztül. A feleségeink is együtt játszanak egy zenekarban, az összes gyerekünk együtt nőtt fel. Szóval a Dream Theaternek történelme van, ami túlmutat a zenén, és ezt a rajongók és a hallgatók is megtapasztalhatják. Igazi családi szellem van köztünk, úgyhogy igen, ez tényleg olyan, mintha hazajönnék.
Hiányzott ez, amíg nem voltál a zenekarban?
Persze! Nem azt mondom, hogy nem élveztem a munkát a többi együttessel, amikkel időközben dolgoztam, de a Dream Theaterben és ebben a családi kötelékben van valami nagyon különleges és jelentős. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt szakmailag, zeneileg és személyesen is, hogy az már túlnőtt magán a zenekaron.
A kilépésed egyik oka az volt, hogy másokkal is zenélj, más zenekarokban is kipróbáld magad. Mit érzel, sikerült ez az elmúlt tizennégy évben? Hogy értékelnéd az elmúlt csaknem másfél évtizedet?
Őszintén szólva sem zeneileg, sem személyesen nem találhattam volna ki tökéletesebb utat. Tényleg annyi hihetetlen zenei élményt nyújtott ez az időszak, annyi nagyszerű zenésszel dolgoztam együtt, annyi nagyszerű albumot és dalt írtunk és adtunk ki, és annyi emlékezetes koncertet adtunk, hogy nem is lehetnék elégedettebb az elmúlt tizennégy év zenei produkcióival és a teljesítményemmel, amit elértem. De mindezek ellenére, nincs jobb hely, mint az otthon. Úgyhogy végül is minden nagyszerűen alakult, megtapasztalhattam mindezt, és aztán hazajöhettem a családomhoz. Hosszú volt a külön töltött idő, de nem lehetnék elégedettebb azzal, amit elértem, és persze amit közösen elértünk.
Mi lesz a többi zenekaroddal, mint például a Winery Dogsszal? Folytatod azokat is, vagy a fókusz most a Dream Theaterön lesz?
A fő zenekarom most a Dream Theater, hiszen még legalább másfél évnyi tervünk van, rengeteg turnéval a világ minden táján 2025-ben is, és egy új albumon is dolgozunk. Erre koncentrálok a következő egy-két évben. De elkerülhetetlen, hogy néhány zenekar, amelyet az elmúlt évtizedben alapítottam, vagy amikkel dolgoztam, túlélje, néhány pedig az út szélére kerüljön. Ez attól függ, hogy konkrétan melyik zenekarról kérdezel. Ha a Winery Dogs érdekel, az például az egyik olyan zenekar, amelyik túl fogja élni ezt az időszakot. De azt hiszem, most néhány évnek el kell telnie, hogy bárki is azon gondolkozzon, hogy az Dream Theaterön kívül bármi mást csináljon. Egy ideig ez lesz a középpontban.
Van egy másik zenekarod a Dream Theater három tagjával, a Liquid Tension Experiment. Játszott szerepet a Dream Theaterbe való visszacsatlakozásban, hogy 2021-ben felvettetek egy lemezt együtt? Milyen érzés volt újra együtt játszani a többiekkel?
Igen, a Liquid Tension Experiment 3 (LTE 3) című lemez elkészítése abszolút szerepet játszott az újraegyesülésben. Érdekes, mert az LTE 2-t 1998-ban vettük fel, és az volt a híd, ami Jordan Rudesst, a Dream Theater későbbi billentyűsét behozta a Dream Theaterbe. És most úgy tűnik, hogy a 2020-ban rögzített LTE 3 is egyfajta híd volt, ami pedig engem hozott vissza a zenekarba. Szóval nagyon érdekes, hogy az utolsó két LTE-album valójában milyen fontos szerepet játszott a Dream Theater felállásának változásaiban. De igen, azt hiszem, az, hogy elkészítettük ezt az albumot John Petruccival és Jordann Rudess-szel közösen, valamint az, hogy előtte én doboltam Petrucci szólóalbumán, mind nagy szerepet játszottak abban, hogy újra működjön köztünk a kémia.
Ezek szerint működik a kémia? Korábban többször is beszéltél arról, hogy a Dream Theaterben kontrollmániás voltál, és mindent te irányítottál, és hogy ezen változtatni szeretnél. Ez sikerült?
Nos, ez kicsit kétoldalú. Egyrészt olyan az egész, mintha egy nap sem telt volna el. A próbateremben töltött első naptól kezdve úgy éreztem magam, mintha csak tegnap lett volna, hogy 15 évvel korábban befejeztük a Black Clouds & Silver Linings felvételeit. Egyszerűen természetesnek, kényelmesnek éreztem az egészet, tényleg mintha mi sem történt volna.
De aztán a másik oldalon viszont ott van a valóság, hogy 15 év elteltével már más emberek vagyunk. Ők megtapasztalták a Dream Theatert ebben az időszakban is, én viszont nem. Értelemszerűen a zenekaron belüli kémia is megváltozott, amióta 2010-ben kiléptem. Akkoriban valóban határozottan kontrollmániás voltam, és minden területet én irányítottam, a zenétől kezdve a dalszövegeken át a produceri munkáig, grafikai anyagokig, rajongói klubig, és a merchandise-ig. Most már teljesen más a zenekar dinamikája, mert már jó ideje úgy működnek a dolgok, ahogyan ők akarják. Nélkülem.
Most meg kellett találnom a helyemet a modern Dream Theaterben. De azt hiszem, sokat fejlődtem, és fel is nőttem egy kicsit. Érettebb lettem a többi zenekarban szerzett tapasztalataimnak köszönhetően, ráadásul sikerült leküzdenem az irányításmániámat is ezekben az együttesekben. Meg kellett tanulnom, hogyan legyek csapatjátékos és hogyan működjek együtt másokkal.
Néhány zenekarban – mint például Twisted Sister, vagy az Avenged Sevenfold – megtanultam, hogy csak doboljak, és kész, tartsam a számat. Azt hiszem, ezek a tanulási folyamatok, tapasztalatok segítettek abban, hogy egy érettebb Mike Portnoyjá váljak 2024-re. Szerintem a többiek is elégedettek azzal, ahogyan működünk. Sok olyan terület van, ahol együtt dolgozunk, és közösen hozunk döntéseket, de vannak más területek, ahol viszont tiszteletben kell tartanom a dinamikákat, ami az elmúlt 15 évben nélkülem kialakult, például a produceri munka estében. Ilyenkor figyelnem kell, hogy ne lépjem át a határt. Aztán vannak persze olyan területek is, ahol örömmel fogadták az útmutatásomat és a meglátásaimat, mint például a setlist összeállítása, vagy a dalok sorrendbe állítása az albumon.
Ez a régi és az új működés egyensúlya, ez teremti meg a Dream Theater mai kémiáját.
Kicsit szakadjunk el a zenekartól! Érdekelne például a véleményed az elmúlt évek progrock revival hullámáról, arról, hogy olyan zenekarok, mint a Polyphia, a Periphery, vagy az Animals as Leaders egyre nagyobb fesztiválokon és turnékon játszanak az utóbbi években. Mintha kezdene egyre népszerűbb lenni a műfaj. Szerinted ebben a folyamatban volt szerepe a Dream Theaternek, vagy esetleg személyesen neked?
Szerintem ez nem csak az elmúlt években van így. Amióta az Images and Words megjelent 1992-ben, a progresszív zene újjáéledt. 2008-ban összeállítottunk egy turnét olyan újhullámos progrock zenekarokkal, mint az Opeth, a Between the Buried and Me, vagy a Bigelf, ez volt a Progressive Nation turné.
Aztán 2014-ben megcsináltuk ugyanezt egy óceánjáró hajón Progressive Nation at Sea címmel olyan zenekarokkal, mint a Pain of Salvation, a Haken, és az általad is említett Animals as Leaders, és a Periphery. Szóval régóta tart már ez a hullám, és én úgy gondolom, hogy a Dream Theater segített kitaposni ezt az ösvényt. A mainstream sikereink sok zenekarnak teremtettek lehetőséget.
Ezek a zenekarok jó példák a legújabb hullámra, amik már a zenei technika új szintjét képviselik. Sok minden közrejátszott ebben, de szerintem legfőképpen az internet. A gitárosok, akik otthonról töltik fel a YouTube-ra meg az Instagramra a feldolgozásvideóikat, a dobosok, akik simán lenyomják az őrültebbnél őrültebb poliritmiákat, mind jobban hozzájárultak ahhoz, hogy a zene egy magasabb szintre léphessen, mint a Dream Theater. Szerintem nekünk inkább műfajilag volt inspiráló hatásunk, az általad is említett zenészek pedig a saját maguk jogán hihetetlen tehetségek. Látni tizenéves kislányokat Dream Theater-dalokat dobolni, vagy olyan dobosokat, akik fél kézzel eljátsszák a számainkat. Ezek mind azt mutatják, hogy a zenészek szakmai szintje egyszerűen átszakította a plafont az elmúlt évtizedben.
Az internet elterjedése, és az, hogy bárki bármit feltölthet a közösségi oldalakra, legyen az zene, vagy bármi más, szerinted jó hatással volt a progrockra és úgy általánosságban a zenére?
Alapvetően igen. De a legfőbb hátránya ennek az, hogy iszonyú sok zene van. Húsz évvel ezelőtt még lemezszerződésre volt szükséged ahhoz, hogy kiadhasd az albumod, a zenekarok és a művészek is egy kicsit válogatósabbak voltak. Ma bárki, akinek van egy iPhone-ja, készíthet zenét, le is videózhatja, ahogy eljátssza, és feltöltheti az internetre, aztán bárki a világon meg is nézheti. Ez egyszerre jó és rossz.
Szerintem egyrészt rossz, mert túlságosan telítetté teszi a piacot. De ugyanakkor vitathatatlanul jó is, mert rengeteg zenésznek ad lehetőséget arra, hogy hallassa hangját és platformot kapjon.
Imádom, hogy a zenészek visszaveszik a zenét.
20-30 évvel ezelőtt baromi frusztráló volt, hogy ki voltunk szolgáltatva a lemezkiadóknak, és ők irányították a zenekart. Jó látni, hogy ez ma már nincs így és az alkotók vissza tudják venni a zenét, és irányítani is tudják. Ebből a szempontból az internet egy nagyon pozitív dolog.
Ha jól tudom, a fiad, Max Portnoy, dobol többek között a Code Orange nevű zenekarban. Van rajta keresztül kapcsolatod kortárs zenekarokkal? Vannak aktuális kedvenc együtteseid, dobosaid?
Persze. Sokakat hallgatok azok közül, akikről beszéltünk. De igen, a fiam zenei ízlése és zenekarai abszolút formálták az ízlésemet, ő mutatott meg nekem egy csomó modern zenekart, olyan együtteseket, mint a Knocked Loose, a Loathe, a Vein, és nyilvánvalóan a Code Orange. Max az újhullámos metál és a hardcore egész világát mutatta meg nekem, és én nagyon nagyra tartom ezeket a zenéket. Nem kell, hogy mindig minden progresszív legyen, mindenféle zenét nagyon szeretek. De mindig is sok új zenekart hallgattam.
Ha a dobosokat kérdezed, atyaég, na az egy nehéz kérdés! Annyi elképesztő dobos van a neten, El Estepario Siberiano például, akiről már volt szó. Eloy Casagrande a Slipknotból, vagy éppen Greyson Nekrutman a Sepulturából, de nagyon szeretem például a Night Versest és a dobosukat, Aric Improtát is. De nagyon hosszú a sor, tényleg.
Az Instagramodon láttam, hogy rendszeresen posztolsz filmekről és sorozatokról is. Van kedvenced az elmúlt hónapokból?
Van! Imádtam például a tavalyi Late Night with the Devilt, nemrég láttam az I Saw the TV Glow-t és a Vaskarmot is, az is nagyon tetszett. A múltkor a Lynch/Oz című dokumentumfilmet néztem, ami David Lynch filmjeit az Óz, a nagy varázslóhoz hasonlította. Ezek eléggé bejöttek az utóbbi időben.
Imádom a filmeket és sorozatokat, a zene mellett a legnagyobb inspirációs forrásaim, ráadásul a modern mozi és tévézés aranykorát éljük. Imádom az olyan stúdiókat, mint az A24, bármit megnézek, amit kiadnak, mert tudom, hogy ha valamin rajta van a nevük, akkor az minőségi lesz. A következő film, amit nagyon várok tőlük, az a Maxine.
Zárókérdés: befested a szakálladat a turnéra?
Igen! A hajamat már nem festem, a Covid és a bezártság óta átadtam magam az ősz hajnak. De a szakállam újra bekékül majd!
Ennek az interjúnak az elkészülésekor fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.