A bérgyilkos, aki nem is volt (eredeti címén: Hit Man) egy okés komédia, egy okés romantikus film, viszont egy egészen kiemelkedő bemutatója Glen Powell képességeinek, aki egy szerepben, de majdnem tíz különböző gúnyában játszhatja el, hogy New Orleans egyik legjobb bérgyilkosa – de valójában a rendőrség alkalmazásában álló hivatásos színlelő, akit arra használnak a hatóságok, hogy nyakon csípjenek olyanokat, akik bérgyilkost fogadnának fel.
Ez nem az első alkalom, hogy Powell együtt dolgozik az amerikai függetlenfilmezés egyik atyjával, a texasi Richard Linklaterrel (Mielőtt felkel a nap, Sráckor), de az első alkalom, hogy rajta kívül már más is felfigyelt rá. Ha az utóbbi évek amerikai szórakoztatóipari sajtóját nézzük, mintha a színész lenne az utolsó kapaszkodó annak a szuperhőscentrikus Hollywoodnak, ami a sztárokról karakterekre cserélte a vonzerejét. Powell viszont több évtizednyi áldozatos munka után beért, először a Top Gun folytatásában mutatta meg magát nagyszájú pilótaként, aztán a tavalyi Imádlak utálnival sikerült neki az, ami még a műfaj legprofibb veteránjainak is alig: egy sikeres és népszerű romantikus komédia főszereplője lett.
A jó komikusi érzékkel megáldott Powell olyan, mintha a kilencvenes évek végén eltemetett időkapszulából bújt volna ki, sármos, de tud hülyülni is, ki van gyúrva, de nem groteszk, de itt lenne az ideje, hogy a lehető legjobb formáját mutassa a világnak. Erre van itt a Hit Man.
A Hit Man, ami igaz történet alapján készült: Gary Johnson a kilencvenes évek végén valóban bérgyilkosnak adta ki magát a texasi Houstonban, hogy a rendőrséggel csapdába csaljon olyanokat, akiknek szükségük lehetett egy ilyen szolgáltatásra. Johnsonról még 2001-ben írt portrét Skip Hollandsworth újságíró, aki leült beszélgetni az egyébként pszichológiát is oktató férfival. Hollandsworth leírja, hogy hiába a popkultúra, a bérgyilkosok igazából mítosznak számítanak, vagy ha léteznek is, egészen biztosan nem Houstonban.
Johnson mindig más karaktereket és álneveket talált ki magának, de alapvetően kétfajta stratégiája volt: a férfiak előtt kőkemény macsónak, a nők előtt pedig empatikus, türelmesen hallgató partnernek mutatta magát. Aztán amikor elhangzott a kompromittáló mondat a felkérésről, a rendőrök akcióba léptek. Johnson találkozott mindenfajta potenciális indokkal a karrierje során, a biztosítási csalástól kezdve a féltékeny férjen át a válástól rettegő, pénzre áhítozó feleségig. Egy alkalommal nemet mondott: amikor megtudta, hogy a bérgyilkost kereső nő bántalmazás áldozata. Nem fogadta el a pénzét, hanem segítséget nyújtott neki, és terápiát javasolt.
A Hit Man filmváltozata ebből a találkozásból indul ki, ahogy az álbérgyilkos lassan belehabarodik valakibe, akinek jobb mederbe tereli az életét. De vannak különbségek bőven: Linklater és forgatókönyvírója-főszereplője a cselekményt átrakták a kilencvenes évekből napjainkba, a helyszínt Texasból (feltehetőleg a jobb filmforgatási adókedvezmények miatt) Louisiana államba, Johnson bérgyilkoskaraktereit a végletekig eltúlozták, és az egészből egy különösen morbid, egyszerre fekete és romantikus komédia lett.
Linklater pedig még hangsúlyosabbá tette azt, hogy a férfi a való életben is egyetemen tanított, a filmben a pszichológiából filozófia lett, így a Hit Man aztán egyszerre merengés azon, hogy tulajdonképpen mi is az ember személyisége valójában. Az, aki mindig is volt? Az, akivé meg tud változni? Ha megváltozik, akkor mi változik meg igazából?
Linklater a témaválasztását tekintve változatos filmrendező, a munkásságában ott van Ethan Hawke és Julie Delpy évtizedeket átölelő romantikus kálváriája, de készített egy animált Philip K. Dick-adaptációt Keanu Reevesszel is (Kamera által homályosan). A Hit Man leginkább a rettenetes magyar címmel ellátott Börni, az eszelős temetőshöz hasonlít (eredeti címe: Bernie), nemcsak a hozzáállás, hanem az alapok miatt – az a film is Skip Hollandsworth cikkéből készült, az is a társadalom decens felszíne alatt húzódó reménytelenséget és bűnhöz fordulást piszkálgatta.
De míg a Bernie-ben Hollandsworth maga is közreműködött forgatókönyvíróként, itt Linklater Glen Powellre hagyatkozott. Lehet, hogy ilyesmi gyártási információkból nem túl okos dolog következtetéseket levonni, de azt megmagyarázza, hogy miért lett a Hit Man olyan szedett-vedett minden tekintetben, kivéve egyben: Powell képességeinek széles körű bemutatásában.
A Hit Man ugyanis tényleg a túlzások területére taszítja Johnson karaktereinek bemutatását, és ezt azzal magyarázza, hogy a férfinak fantasztikus képességei voltak ahhoz, hogy megismerje, mire van szüksége a klienseinek. Powell ezért a legkülönbözőbb hajmeresztő karaktereket hozza, amiknek a rövid megjelenései a film csúcspontjai: egy adott ponton teljesen úgy néz ki, mint egy Tilda Swinton-karakter, és brit akcentussal szólal meg, egyszer pedig egy az egyben a Christian Bale-féle Patrick Batemant utánozza az Amerikai pszichó filmváltozatából. Johnson – és így az őt játszó színész – láthatóan az igényeknek próbál megfelelni, képes teljesen hülyét csinálni magából, csúfra és taszítóra maszkírozni magát, de a hölgyek kedvéért kigombolja mélyen azt az inget, és felkapja a bőrdzsekit. Gary Johnson megfelelési tehetsége vagy kényszere egyben Glen Powell tehetsége is. Kedvelj engem, hiszen bármi lehetek, csak akarnod kell.
Az egész végtelenül taszító lenne, ha Powell nem lenne tényleg egy szimpatikus jelenség, és a Hit Man nem találna neki egy méltó párt Adria Arjona személyében. Kettőjük között pedig létrejön az a szikra, amit nem annyira lehet mostanában megtalálni férfi és nő között, szándékosan széles körű fogyasztásra szánt filmekben. A Hit Man főszereplői egyértelműen beindulnak egymástól, sőt mi több, szexelnek is, nem is egyszer, ezt látni pedig olyan, mintha a film mentalitását is abban az időkapszulában találták volna meg, mint a főszereplőt alakító színészt.
„Mindenki elcseszett valamennyire. Olyat kell találnod, akinek az elcseszettsége tetszik. Vagy olyat, akié kiegészíti a tiéidet” – Johnson exe mondja ezeket a mondatokat a főszereplőnek, és erre épül a Hit Man egész hozzáállása és mondanivalója is. Linklater viszont erősen sulykolja a főszereplő egyetemi előadásaival és filozófiai okfejtéseivel, hogy a Hit Man szeretne egy mélyebbre menő okfejtés is lenni a személyiség mivoltával. Ez a fajta felszínes filozófiai okoskodás nem tesz jót a cselekménynek, és nehezen is egyeztethető össze a zsarukomédiákba illő rendőrségi jelenetekkel, vagy a házastársi erőszak minden felett lebegő fekete felhőjével. Mintha a 63 éves Linklater is szeretné bizonyítani, hogy mennyi mindenre képes. Neki kevésbé sikerül a mutatvány, mint a főszereplőjének, bár amikor szórakoztató, akkor nagyon az. Mint például az a jelenet, amikor a két hősünk próbál úgy előadni egy kamuvitát, hogy közben egyikőjük telefonon írt üzenetekkel instruálja a másikat, mert a rendőrség lehallgatja őket.
A Hit Man abban a tekintetben egészen biztosan sikeres, hogy egy castingvideóként bemutatja, mi mindenre képes Glen Powell. Szerencsétlenségére sikerült egy olyan filmet választania ehhez, amit egy stúdió sem akart megvenni a velencei filmfesztiválos premierje után, egyszerűen senki sem vállalta a kockázatot. Ekkor még az Imádlak utálni elsöprő népszerűsége előtt állt a világ, senki nem látta előre, hogy az ekkora siker lesz. Csak érdekességképpen: Magyarországon január óta még mindig meg lehet nézni moziban, fél év alatt több mint 360 ezer nézőt gyűjtött össze magának. A Hit Man viszont a Netflixre került, és ott sem a legjobb feltételekkel. Magyar felirat ugyanis nincsen hozzá, csak angol és román nyelvű, de megvan a lehetőség a magyar szinkronra. Ott még Glen Powell sem tart, hogy a kedvünkért magyarul megtanuljon.
A Hit Man (A bérgyilkos, aki nem is volt) a Netflix műsorán látható.
