2024. április 25. – 09:28
Mi a szerelem? – teszi fel a Nagy Kérdést a Challengers, a szereplői pedig mintha totális tévedésben lennének a választ illetően. Amit szerencsére a film sem tol a képünkbe. Azt viszont elég jól bemutatja, mi lesz belőlünk, ha úgy fogjuk fel az életet (és a szerelmet), mint egy teniszmeccset. Röviden: csak győztesek vagy vesztesek vannak.
A Challengers teniszfilmbe csomagolt romantikus dráma, ami csak nyomokban tartalmaz szerelmet, és aminek a legnagyobb előnye, hogy messze nem csak egy nőért versengő két férfiról szól.
Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O’Connor) gyerekkoruk óta legjobb barátok és nem mellesleg teniszezők, akik párosban és egymás ellen is versenyeznek (de nem versengenek). Úgy tűnik, semmi és senki nem állhat közéjük. Amíg meg nem ismerkednek Tashival (Zendaya), a 18 éves, ígéretes teniszezővel, aki a játékával és szépségével is lenyűgözi a fiatal férfiakat. A hármas egymásra találásból végül egy csúfos véget érő románc lesz Tashi és Patrick között, és egy barátságból lassan házassággá és edző-sportoló viszonnyá alakuló hosszútávfutás Tashi és Art között.
Tashi ugyanis hiába indulna neki nagy reményekkel a profi karrierjének, egy végzetes meccsen olyan térdsérülést szerez, hogy búcsút inthet a pályának – legalábbis versenyzőként. Art edzőjeként viszont ugyanolyan ambiciózus marad. A két férfi 13 évvel azután, hogy először szemet vetettek a nőre, ismét szembe kerülnek a pályán. Hogy a győzelemért versenyeznek, az áhított a nőért, vagy egymásért – talán ők maguk sem tudják.
A Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) és a Csontok meg minden (Bones and All) rendezője, Luca Guadagnino nagyon ért az elsőre össze nem illőnek tűnő műfajok keveréséhez. A Csontok meg mindenben horrorba oltotta a szerelmi történetet, a Challengersben sportba – a filmben egyetlen mindent eldöntő teniszmeccsben csúcsosodik ki a nő és a két férfi évtizedes egymással vívódása. A forgatókönyvet az a Justin Kuritzkes írta, akinek a felesége, Celine Song, tavaly majdnem az Oscar-díjig menetelt első filmjével, a szintén három ember életének egymásba fonódását feldolgozó Előző életekkel (Past Lives).
A Challengersben úgy lüktet végig a szexuális feszültség, hogy gyakorlatilag egy darab szexjelenet sincs benne. De kinek is kell szexjelenet, ha már a film elején egyértelművé válik, hogy
egy jó teniszmeccs gyakorlatilag olyan, mint a szex, egy jó ütés pedig felér egy orgazmussal? Ebből is, abból is kapunk eleget.
Ebben a kérdésben nem sokat bíz a véletlenre Kuritzkes. Első találkozásukkor Tashi részletesen kifejti, hogy a tenisz igazából olyan, mint egy kapcsolat, és elmagyarázza az őt tátott szájjal bámuló Artnak és Patricknek, hogy aznap csak 15 percig játszott igazi teniszt az ellenfelével, amíg úgy ütögették egymásnak a labdát, „mintha szerelmesek lettek volna”. Art meg is jegyzi, hogy a győztes ütésnél Tashi hangosan felordított, mire a lány sokatmondón rámosolyog. Ezen a ponton már mindkét férfi sorsa megpecsételődött.
Bár Zendaya sem panaszkodhat, egyértelműen Faist és O’Connor között izzik leginkább a levegő (erről, mondjuk, lehet, hogy Zendaya nem túl erős szinkronhangja is tehet), és a legerősebb jeleneteket is az ő párosuknak köszönhetjük. Faist és O’Connor ugyanis egész egyszerűen azzal is meg tudják nevettetni, vagy izzasztani a közönséget, ahogy valamit, valakit vagy épp egymást nézik. Guadagnino alaposan ki is használja ezt.
Érdekesség, hogy a férfi főszereplők kiválasztásában a film producereként maga Zendaya is részt vett, sőt mindkettejüket ő maga javasolta a szerepre. Josh O’Connor annak ellenére, hogy elsősorban brit tévésorozatokban és filmekben tűnt fel eddig, a tengerentúlon is nevet szerzett magának miután A korona (The Crown) című sorozatban eljátszotta a fiatal Károly herceget (ezért a szerepért 2021-ben Emmy-díjat is kapott). Mike Faist viszont elsősorban színpadi színész, aki korábban csak alacsony költségvetésű, független filmekben és sorozatokban tűnt fel.
A fordulatot a 2021-es West Side Story jelentette számára, amiben Riffet alakította. Zendaya viszont nem ebben, hanem a 2016 és 2018 között futó Kedves Evan Hansen (Dear Evan Hansen) című Broadway-musicalben figyelt fel rá. O’Connor és Faist karrierjében is a Challengers az első olyan főszerep, amit amerikai stúdiófilmben játszanak el, és ha más nem is, a tökéletes Patrick és Art megtalálása bizonyítja, hogy Zendaya a színészkedés, modellkedés és divatdiktátorkodás mellett producernek sem utolsó.
De az Eufória című HBO-sorozat két Emmy-díjat is érő főszerepe, valamint a Pókember-franchise és a Dűne-filmek mellékszerepei után Zendayának is ez az első filmes főszerepe (ha nem számítjuk a koronavírus-járvány ideje alatt forgatott, kizárólag a Netflixen bemutatott kétszereplős kamaradrámát, a Malcolm & Marie-t).
Zendaya már a Dűnében is bizonyította, hogy legjobban a jelentőségteljes pillantásokhoz ért, és ezt a tehetségét a Challengersben is kimaxolja, ahogy az Eufória drogfüggő tinédzserének szerepében tökéletesre faragott fáradt/meggyötört arcot is, ami itt most teljesen más célt szolgál: azt, hogy elhiggyük, hogy a még mindig csak 27 éves színésznő 30 pluszos feleség, édesanya, világklasszis edző, menedzser és üzletasszony. Többnyire el is hisszük.
Míg Zendaya a mindent átható nézésével, O’Connor pedig az őrült-szexi-ijesztő mosolyával uralja a vásznat, Faist a visszafogott, és csak nagy ritkán kirobbanó játékával ellensúlyozza őket. A főszerepet viszont a film jelentős részében nem is ők, hanem az Art és Patrick testén végigcsorduló izzadságcseppek, az ide-oda pattogó teniszlabdák, és a Tashi, Art és Patrick arca között ugráló közelik játsszák.
A Challengers ugyanis tényleg teniszfilm, és annak sem utolsó, ami sokban köszönhető annak, hogy Guadagnino összevissza ugrál az idősíkok és meccsek között, hogy egyiket se legyen esélyünk megunni. És az sem árt, hogy a rendezővel nem először együtt dolgozó Sayombhu Mukdeeprom szinte minden létező kameraállást bevet a hatás kedvéért.
Az egyik pillanatban a pattogó labda, a másikban a játékos szemszögéből nézzük a meccset, hogy aztán madártávlatból, vagy a lelátón ülő nézők tekintetével együtt mozogva kövesse a kamera, mi történik a pályán. Mukdeeprom néha egy jeleneten belül sem szégyell ide-oda ugrálni a nézőpontok között, amitől a moziszékben ülve is könnyen el lehet szédülni.
A film gerincét az a mérkőzés adja, amikor már a professzionális pályájuk vége felé járva újra szembe kerül egymással Art és Patrick. Art – Patrick szavaival élve – „stabilan jó” játékos, aki Tashi irányításával ugyan szép pályát futott be, de nem kiemelkedőt. US Opent például soha nem tudott nyerni, és az aktuális vesztes szériája alapján nagyon úgy tűnik, hogy már nem is fog. Ami őt mintha nem is igazán zavarná, Tashit viszont annál jobban.
Ezért találja ki a nő, hogy egy kis önbizalomfröccs gyanánt Art nevezzen be egy alacsonyabb szintű játékosoknak szervezett tornára, ahol néhány könnyű győzelemmel helyre rakhatja magát fejben. Erre a versenyre érkezik Patrick is, akiben bár simán megvannak/-voltak Art képességei, a pályája eléggé másként alakult, ezért meg sem közelítette az egykori barátja által elért eredményeket. A pályára viszont (újra) egyenrangú ellenfelekként lépnek, és a tét is sokkal nagyobb egy sima győzelemnél. Ahogy a meccs sem csak a teniszről szól, hanem… miről is? Ja igen, a szexről.
Ennek a megért(et)ését sem bízza a véletlenre Guadagnino, a teniszmeccsek alatt dübörgő techno vissza-visszatér a három főszereplő közötti párbeszédek alatt is, ami kicsit túlságosan is a néző szájába rágja, hogy itt bizony ugyanazok a dinamikák mozgatják a szálakat a pályán és a magánéletben is. És hiába ad a filmnek szuper alaphangot Trent Reznor és Atticus Ross soundtrackje, néha olyan pillanatokban is feldobban a basszus, amikor teljesen agyonnyomja a zenei aláfestés nélkül is abszolút működőképes jeleneteket.
A film jelmezeiért egyébként a Loewe kreatív igazgatója és a JW Anderson divatmárka tervezője, Jonathan Anderson felelt, aki elég visszafogottan, de határozottan rajta is hagyta a keze nyomát a filmen. Ez leginkább az (a filmben kiemelt szerepet kapó) „I told ya” („Én megmondtam”) feliratú pólóban érhető tetten, ami egy John F. Kennedy Jr. által a 90-es években viselt felső újragondolása, és ami már a film sajtókörútja alatt önálló életre kelt (erre itt van egy példa, meg itt). Ahogy persze Zendaya válogatott szettjei is. Mert micsoda szentségtörés is lenne, ha a Zendaya főszereplésével készült film ne hozná divatba az idei nyárra a tenniscore-t.
A Challengers április 25-től látható a mozikban.
