2023. február 22. – 05:17
frissítve
인연, azaz inyeon, talán magyarul leginkább sors. Így nevezik a koreaiak azt a vonzódást, amit olyanok éreznek, akiknek már volt dolguk egymással az előző életükben. Ha elmennek egymás mellett az utcán, és összeér a kabátjuk. Ha egymás mellé ülnek a metróban. Ha egymásra néznek. Ha ott találják magukat egy bizonyos emberrel egy bizonyos korban egy bizonyos városban egy bizonyos időpontban. Ez mind az 인연. A koreaiak azt gondolják, hogy nyolcezer réteg kell belőle, hogy valaki összeházasodjon. Nora (Greta Lee) szerint néha csak azért hozzák fel a koreaiak, mert el akarnak csábítani valakit.
A sorsszerű kapcsolat az, ami vezérli a koreai születésű Celine Song első játékfilmjét, a Past Livest (Előző életek), amit a Sundance fesztiválos premier óta a vállán hordoz a komplett amerikai sajtó, és a berlini premierje után talán az európai is fog. Song eddig nem rendezett filmet, színdarabokat írt (például Csehov Sirályát megrendezte a Twitch streamelőoldalon a Sims 4 videójáték segítségével), illetve íróként dolgozott Az Idő Kereke című Amazon-sorozatban. A filmes bemutatkozása beilleszthető abba a sorba, mint a 2019-es A búcsú vagy a 2022-es Volt egyszer egy nyár (ismertebb angol címén: Aftersun), életrajzi elemekből építkező, kulturális és érzelmi mélységeket felszántó történetek, amik beszélnek arról, honnan jött az alkotójuk, és hogyan lett azzá, aki végül ezt a filmet meg tudja rendezni. A különbség az, hogy az előbb említett filmekkel ellentétben az Előző életek nemcsak a ki- és bevándorlók helynélküliségének, hanem a romantikus „mi lett volna, ha?” dilemmájának is a filmje. Mintha összesűrítették volna mindhárom részét a trilógiának, ami a Mielőtt felkel a nappal indult.
Az Előző életek főszereplője az első bekezdésben említett Nora, akit még gyerekként ismerünk meg, amikor a szülei éppen arra készülnek, hogy elhagyják Koreát, először Kanadába, majd az Egyesült Államokba mennek, a lánynak pedig amerikai nevet kell választania. Az általános iskolában van egy fiú, aki tetszik neki, mert mint ahogy mondja, „férfias”, a szülők pedig elhatározzák, hogy mielőtt elhagyják az országot, egy jó élményt adnak a lányuknak, ezért összehozzák egy délutánra Hae Sunggal (Teo Yoo, többek között A titokzatos nőből), majd örökre elválnak. Már az Egyesült Államokban Nora tizenpár évvel később, a Facebook elterjedésének idején elkezdi végignézni a gyerekkori ismerőseit, és megtalálja a fiút. Elkezdenek skype-olni, a baráti beszélgetésekből pedig valami mélyebb lesz: mintha Nora megtalálná benne a horgonyt, ami még Szöulhoz köti őt. Ezért elengedi. Egy időre.
Az Előző életek alaptörténete rengeteg óriási romantikus gesztusra lenne jó egy olyan filmben, ami nyitott lenne rá, Song íróként és rendezőként viszont a főszereplője saját gondolataira, dilemmáira fókuszál, amiknek kívül szinte nincsen is jele. A filmbeli Nora is íróként dolgozik, később férjet (John Magaro) is ebből a körből ismeri meg, Song szülei is ugyanúgy művészek voltak, mint itt. Az Előző életekben ugyanolyan erős az életrajz, mint bármi más, de fontos is megértenünk ennek az egy bizonyos életnek a részleteit, hogy azt is megértsük, milyen döntések vezettek el odáig, hogy előálljon a dilemmája.
Song pedig kifejezetten érzékeny és alapos megfigyelő, aki nagyon jól tud olyan dialógusokat írni, amik legalább két rétegnél többet jelentenek, mint papíron. Sokat segítenek a színészek is, a mindenféle koreai mozgóképben, de például orosz művészfilmben (Nyár) is remeklő, egyébként német születésű Teo Yoo megtestesíti a Szöulban ragadt, a helyi követelményeknek megfelelni kényszerülő férfit, a többek között a Végtelen matrjoska sorozatból ismerhető Greta Lee pedig szuper Noraként, aki élete jelentős részét már Észak-Amerikában élte le, és ezért már az anyanyelvét is kezdi néha elfelejteni. A kettejük között pedig ott van John Magaro férjkaraktere, aki a felesége miatt koreaiul is elkezdett tanulni, csak hogy közelebb érezze magát hozzá. Magaro az, aki a nem ázsiai nézőknek kapaszkodó lehet, és beszédes, hogy mennyire a pálya szélére tolódik. Ez csak nem az ő története, hanem Noráé.
Song filmjének sikere tényleg ennek tudható be, hogy egy nagyon specifikus, önéletrajzi ihletésű helyzetet úgy tálal, hogy rámutasson az emberi viszonyok alapvető rejtélyeire. Megoldásai nincsenek, hiszen az talán nem is létezik. De amennyire érdekes a dilemmája, nehéz volt levetkőzni az élményt, hogy akármennyire is tartalmas az Előző életek, inkább hasonlít egy novellára, mint egy regényre. Az évtizedes cselekménye csak pár-pár jelentőségteljes mozzanatból áll, a finomsága és visszafogottsága pedig néha ellene dolgozik.
Amennyire visszafogott az Előző életek története és dialógusai, annál még sokkal puhább és érzékenyebb a képi megvalósítása: a szereplők hosszú beállításokban, vágás nélkül beszélgetnek az érzelmeikről, akár mint egy évtizedekkel korábbi európai filmben. A jeleneteket fátyolos New York-i látképek választják el. A zenéje finom, a tempója andalgó, végig azt az érzést kelti, hogy ha jönne egy nagyobb fuvallat a moziban, akkor egyszerűen lefújná a vászonról. Érzékeny és puha, pedig a tartalma kőkemény: mi történt volna akkor, ha valaki évtizedekkel korábban egy banális döntést máshogy hoz meg? Hogyan lehet magunk mögött hagyni egy országot, egy kontinenst, de mégis van valami, ami odahúz? Milyen az, ha valaki élete legnagyobb krízisét éli át, és mi a legközelebbi társként ki vagyunk belőle hagyva? Az Előző életek minden szemszöge érthető és átérezhető, még akkor is, ha szó szerint mindenkitől ezer mérföldekre vagyunk. A szél sosem fújja el, de néha reszket.
Az Előző életek bemutatója az idei Sundance filmfesztiválon volt, mi a berlini premieren láttuk. A magyar premier 2024. január 11-én lesz.
