Olyan fejlődésen ment keresztül a Tokyo Vice két évad között, hogy utólag visszanézve csak elnyújtott előzetesnek tűnik az első évad ahhoz képest, amit a második évadban összehozott a japán–amerikai stáb. Szándékosan előre írtam a japán alkotókat, mert a sorozat második nekifutásra még hangsúlyosabban a japán szereplőkre, az ország kultúráját meghatározó intézményekre és kultúrájára koncentrál. A történet két amerikai hőse, a bűnügyi újságíró Jake (Ansel Elgort) és a hoszteszbárt üzemeltető Samantha (Rachel Keller) már „csak” egy-egy hős a még több fontos alakkal benépesített történetben.
Az alapsztorit, a japán alvilág és politika összefonódását feltáró rendőrségi és újságírói nyomozás (amely Jake Adelstein azonos című könyvén alapul) bemutatását eleve két évadosra tervezte a showrunner, J. T. Rogers, de a második évadra állt össze igazán, mit is akar valójában ez a sorozat. Az első évad a történet alapjainak lefektetése mellett még néha fókuszt vesztett, és megelégedett azzal, hogy majd úgyis elviszi a show-t, ha Ansel Elgort több jelenetben is folyékonyan beszél japánul. Ráadásul az első évad egy olyan hanyagul lecsapott cliffhangerrel zárult, amiből úgy tűnhetett, hogy a Tokyo Vice a japán környezet miatt megjegyezhető, de azért nem kimagasló krimisorozat szintjén marad.
Ehhez képest a második évad mindent megjavított abból, ami az elsőben még billegett, és ezt nem csak azzal érte el, hogy nagyobb fókuszt kaptak a japán szereplők. Az új epizódokban jobban megismerhetjük például a jakuzaklánok belső világát, nagyobb fókuszt kap a sorozatbeli országos napilap, a Meicso Sinbun működése, és a központi bűntény is olyan magas szintekre vezet, hogy az túlmutat Japán határain.
Sokkal ambiciózusabb tehát a második évad, amely arra vállalkozik, hogy a nyugati néző számára sokszor nehezen érthető japán társadalom mozgatórugóit is bemutassa. De az igazi bravúrja ennek az évadnak, hogy
ezt a célt csupa szerethető, de morálisan eléggé megkérdőjelezhető döntéseket hozó karakteren keresztül éri el.
A felszínen persze még krimisorozat maradt a Tokyo Vice, amely az új évadban egy politikusról készült kompromittáló felvétel előkerülésével indítja be a cselekményt, de az új részekben már sokkal inkább az egyéni drámákon van a hangsúly. A sztori ugyanis a David Simon-iskolát (Drót, Treme, Fülledt utcák) követve 5-6 mikroközeget is nagyon közelről követ párhuzamosan olyan szereplőkön keresztül, akik mindannyian egy nagyon szigorú szabályrendszer szerint működő (azaz nagyon japán) közegben próbálnak jó döntéseket hozni a saját boldogulásukhoz.
A helyes döntés viszont nagyon relatív ebben a közegben: minden szereplő a japán társadalom szürke zónájában mozog, így döntéseiknek súlyos következményeik lehetnek saját maguk és a hozzájuk közel állók számára is. Ami egyik oldalról árulásnak az a másik oldalról hőstettnek tűnhet. Az egész évad tételmondatát a mindig nagyon gondterhelt képpel cigiző Katagiri nyomozó (Vatanabe Ken) mondja egy ponton Jake-nek:
„A jó döntés nem mindig az erkölcsös döntés.”
Ezt előbb-utóbb minden főszereplő saját bőrén tapasztalja meg az évadban. Katagirit a mélyen korrupt rendőrségi felettesei gáncsolják, családja is veszélyben, miközben igazságérzete miatt nem tud szabadulni küldetéstudatától. Jake egyre arrogánsabbá válik, ahogy nagyon közel kerül egy fontos sztori publikálásához, de aztán neki is lényeges döntést kell hoznia arról, hogy feláldozhatja-e a hozzá közel állókat egy erős sztoriért. Fontos ellenpontja Jake karakterének a szerkesztője, az újságírói etika felett őrködő Emi (Kikucsi Rinko), aki előtt egyre világosabbá válik, hogy saját lapja is érintett a legmagasabbra vezető korrupciós hálózatban.
A második évad szintén nagy húzása, hogy a saját jakuzaklánjában egyre befolyásosabbá váló, de az alvilági közeghez túl érzékeny, őrlődő Sato (Kaszamacu Só) is előtérbe kerül a történetben. Satónak nemcsak a klán jövőjét fenyegető belső és külső ellenséggel kell felvennie a harcot, de az évadban megkapja fiatalkori tükörképét is az alvilághoz egyre közelebb sodródó öccse képében.
A barátnőjét elvesztő, Jake-hez hasonlóan hazáját elhagyva, Japánban otthonra lelő Samantha is saját lábra állna a hoszteszbárjával, de túl fontos emberek járnak hozzá ahhoz, hogy ne mocskolódjon be elég hamar saját vállalkozása is.
Ebből azért látszik, hogy a Tokyo Vice nagyon sűrű történetet rajzol fel 10 rész alatt, és az évad elején akár úgy tűnhet, hogy ennyi történetszál párhuzamos mozgatása túl nagy falat lesz az íróknak. Olykor lomhának és feleslegesen elkalandozónak tűnhet is az évad tempója, sőt egy ponton még annak a lehetősége is felmerül, hogy az egész addigi cselekményt zárójelbe teszi a sorozat. De az alkotók nagyon magabiztosan terelik a végkifejlet felé ezt a történetet, így a látszólag értelmetlen mellékszálak is fontosak a teljes történet megértéséhez.
A Tokyo Vice alkotói arra is ügyeltek, hogy a japán filmkultúra előtt is átgondoltan tisztelegjenek. A hazájában rendkívül ismert és népszerű színésznő, a rengeteg filmben feltűnő Vatanabe Makiko az első évadban például meglepő módon alig szerepelt, de a második évadban ez a rejtőzködés is értelmet nyer. Vatanabe a sorozat fő negatív szereplőjének, a teljhatalomra törő, és a jakuzabizniszt kifehéríteni vágyó Tozavának a feleségét, Kazukót alakítja, és részről részre lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a titokzatos karakter végig nagyon fontos szerepet játszott a sorozatban bemutatott politikai-alvilági játszmában.
Vatanabe karakterét nézve feltűnő igazán, hogy a Tokyo Vice a női karakterek ábrázolásában is fejlődött a két évad között. A sorozat női szereplői egyáltalán nem a nagy asztalnál tárgyaló férfiak kiszolgálói csak, épp ellenkezőleg, igazából a női karakterek mozgatják a szálakat. Például Katagiri nyomozót is női nyomozótársa érkezése győzi meg arról, hogy érdemes mégis a klánok után mennie, és itt konkrétan a Drótot idézi a jakuzák lehallgatásának és letartóztatásának módszere. Mint ahogy Samantha is több alkalommal megtörhetne végleg a jakuza nyomása alatt, de saját szívósságának köszönhetően egyre mélyebbről szedi fel magát a padlóról újra és újra.
A sorozat simán megelégedhetne azzal, hogy ezt a sűrű szövésű történetet csak a főszereplők szintjén mozgatja, de a legtöbb mellékszereplő saját drámája is ugyanezt a színvonalat hozza. A sorozat egyetlen nem Japánban, hanem az Adelstein családnál, Missouriban játszódó epizódjában például Jake háttérsztorija, motivációi is érthetőbbé válnak, ahogy megismerjük családtagjait. De ugyanilyen fontosak a történet szempontjából Jake szerkesztőségbeli barátai is, akik egyre kockázatosabb módon vonódnak be Jake oknyomozásába. Az egyetlen karikatúraszerű mellékszereplő a minden konfliktust nyílt erőszakkal megoldó jakuza, Hajama lett, aki teljesen idegennek, és gyermetegnek hat a stílusos, kifinomult módszerekkel operáló többi klánvezető mellett.
Ha valamit fel lehet róni azért a Tokyo Vice készítőinek, hogy túlságosan komolyan veszik a hőseiket, a humor sajnos elég ritkán köszön be ebbe a történetbe. Így például az állandóan gondterhelten maga elé meredő Katagiri nyomozó is csak kis híján nem lesz egy ponton önmaga paródiája. Igaz, amikor egyszer felnevet, annak komoly súlya lesz.
A második évad elegáns lezárása végül a totális ellentéte az első évad cliffhangeres búcsújának, néhány visszautalással pedig egyértelművé válik az alkotók szándéka is, hogy mindvégig két évados történetben gondolkodtak. Persze ez a sorozat még simán folytatható, mindegyik fő karakterben maradt elég kraft egy új évadra, amire a hírek szerint az alkotóknak is van már ötletük. Harmadik évadot azonban egyelőre nem rendeltek a sorozatból, ami ha tényleg kap még esélyt, és ezen a színvonalon folytatja, akkor a Dróthoz hasonló klasszikussá válhat.
A Tokyo Vice mindkét évada elérhető teljes egészében az HBO Maxon.