2024. április 3. – 22:09
A Kék Pelikan egyik főszereplője, Ákos, egy gyors döntést vagy megoldást kívánó szituációban általában szippant egyet az orrával. Amikor ezen a jellegzetes módon megrándulnak az arcizmai, annak dramaturgiai jelentősége van, mert sejthető, hogy a feszült pillanatot fontos történés vagy felismerés követi a filmben. A Kék Pelikant nézve egy ponton én is azon kaptam magam, hogy
ezt a filmet leginkább szagolni lehet.
Annyira sűrített módon mutatja be a kilencvenes évek Magyarországát a Kék Pelikan, hogy az orrodban érzed a Déli pályaudvar jegypénztárát, ahol iszonyú lassan hömpölyög az idő, és ahol a pénztáros néni is csak a gondosan bekészített krémesét enné már. De nézőként az orroddal lépsz be a légyfogóval felszerelt csemegeboltba is, ahol a pénztár mellett duruzsol a Sanyo rádió. Meg persze annak a konyhának a szagát is érzed, ahol három barát végül kikísérletezi, hogyan kaphatnak egy teljesen tiszta, újra kitölthető jegypapírt a Domestos megfelelő hígításával, amivel aztán a határok kinyitása után vonattal utazhatják be Európát, csak legyen náluk sör meg májkrémkonzerv.
A Kék Pelikan a már a Moszkva térben is emlegetett vonatjegysvindlit dolgozza fel a módszert felfedező három barát történetén keresztül, akikről hamar kiderül, hogy nem maga a csalás, hanem a szabadságvágy és a kíváncsiság hajtja őket. Mert abból, ami itthon van, eleget láttak már, a kiskapuk keresése meg nem feszélyezi, inkább felspanolja őket. Meg is tartanák maguknak a titkot, de végül nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy barátokkal, szerelmekkel is megosszák a módszert, hogy aztán a modell minibiznisszé válásával az egész túl is nője őket.
A rendező Csáki László nem véletlenül nem engedte el ezt a történetet a rendkívül hosszúra nyúló, több mint egy évtizedig készülő projekt holtpontjainál, hiszen a végeredményből érezni, hogy a három főszereplő, Ákos, Laci és Petya, mikrosztorijában ott rejtőzik rengeteg apró megfigyelés arról, hogy milyen lehetett a rendszerváltás és a kora kétezres évek közötti időszakot megélni ebben az országban. Ez a három főszereplő pont azért jó alany, mert a sztorijukban végig ott a kérdés, vajon lebuknak-e, vagy meglegyinti őket a kapzsiság, de közben meg olyan cél érdekében cselekszenek, amit akár misszióként is lehet értelmezni.
Ahogy a filmben is elhangzik, a vonatjegy-hamisítás csak apró stiklinek számított az 1989 utáni káoszt és szabályozatlanságot kihasználó, nagyobb volumenű csalásokhoz képest. A csíny aprólékos kivitelezéséből, a hatóságok és a MÁV lassú és késői ébredéséből, a főszereplők (tragédiától sem mentes) sorsából pedig olyan kép rajzolódik ki, amit egyetlen korabeli archív felvétel vagy nagyobb volumenű történelmi visszatekintés sem tud igazán visszaadni.
A Kék Pelikan bravúrja így az, hogy a szereplői külföldre vágynak, vagy akár hosszabb időre el is költöznek, de a film közben pont ezekkel az elvágyódó figurákkal mutatja meg, mennyi életkedvvel és pimaszsággal volt tele a kilencvenes évek Magyarországa.
Félelem és reszketés a montpellier-i átszállásnál
A Kék Pelikan már műfajából adódóan is nagyon sűrű lenyomatot ad a korról, hiszen az alkotók dokumentarista módon, a lehető legnagyobb figyelemmel rekonstruálták a zacskós tej műanyag tartójával, kazettás üzenetrögzítővel és tamagocsikkal berendezett tereket – animációban. De ugyanilyen fontos része a filmnek az is, hogy a főszereplők saját elbeszéléséből, korábban rögzített diktafonos felvételekről, első kézből hallhatjuk a sztorikat a korszakról.
Ennek köszönhetően hangozhatnak el olyan utánozhatatlan, a főszereplő karaktereket tökéletesen leíró mondatok, mint amit a 2017-ben elhunyt Kövesdi Ákos mond a film egy pontján, arról, hogy
„a leghülyébb magyar közmondás a jobb félni, mint megijedni”.
Szerinte épp fordítva van értelme a mondásnak, mert a félelem lebénít, az ijedség viszont éberré, gyorssá tesz stresszes helyzetben, például egy hamis jegyes utazáson, ahol szorult helyzetben azonnal lebuksz, ha bénázol.
Ez a hangban és képben is szélsőségesen dokumentarista technika sokszor az alkotók burjánzó kreativitásával találkozik, ahol a múlt úgy jelenik meg a képeken, ahogy az emlékeink vagy a sokszor elmesélt sztorijaink is előtörnek belőlünk: játékosan, utólag kiszínezve, még álomszerűbbé téve a megtörtént eseményeket. A Kék Pelikan ezeknek az alkotói választásoknak köszönhetően kerüli el, hogy csak egyszerű nosztalgiatrip legyen. A megírt, papírszagú párbeszédek és az élőszereplős filmek buktatói helyett maguk a főszereplők mesélik el a belső motivációikat, dilemmáikat a vonatjegyek hamisításáról, a néha Super 8-assal felvett szuperközelikkel megszakított animáció pedig utat nyit annak, hogy maguk a beszámolók is több filmes zsánerrel vagy vizuális poénnal keverve váljanak még átélhetőbbé.
Azok a Kék Pelikan legjobb részei, amikor a beszámolók egyes részletei önálló vizuális nyelvet kapnak. Ilyen részlet például, amikor az IBUSZ-irodában játszódó, sorban állós jelenet westernes párbajjá alakul, vagy amikor a félelmetes hírű, francia kalauz horrorfilmes szellemként kísérti az éjszakai utazót. De a jegykiadók aprólékos megfigyelését vagy a házkutatásos rajtaütést bemutató jelenetek is simán hozzák a heist filmek feszültségét.
Ez a szellemesség a vonatjegy-hamisítás menetének elmagyarázásánál is visszaköszön: a kémiai folyamat unalmas bemutatása helyett egy rövid, látomásszerű animációt kapunk az európai utazást egyetemisták számára is elérhető közelségbe hozó módszerről. A módszerről, amiben a Révai Nagy Lexikonának és a címadó Kék Pelikan indigópapírnak legalább akkora szerepe van, mint egy kávékiöntőnek.
Kifejezetten csábít az újranézésre a Kék Pelikan részletgazdagsága is, a film például egy-egy kikacsintással többek között Edward Hopper vagy Jiří Menzel munkássága előtt is tiszteleg. A filmben még az olyan apróságok is a korhűséget támogatják, hogy a zenében helyet kapó Sexepil mellett egy falfirkán az Andersen, Kollár-Klemencz László és Kárpáti Dodi korábbi zenekarának neve is feltűnik. A készítők abba is tettek energiát, hogy a vonatjegybizniszben kiemelt szerepet betöltő Pesti Estek is abszolút korhűek legyenek például a Kispál és a Borz Ül című albumának borítójával vagy a 12 majom poszterével. De annak is jelentősége van ebben a filmben, hogy a MÁV nevében megszólaló férfi irodájában milyen festmény van a falon.
A film zenéje is külön említést érdemel, a soundtrack a kötelező körökön túl (Kispál, Bonanza Banzai, Ámokfutók) kevésbé ismert, de a korszakot meghatározó zenekaroktól (QSS, Sexepil) is behoz egy-egy számot, a filmzenét szerző Tövisházi Ambrus pedig érezhetően ihletett formában idézte meg azt a korszakot, amikor a korábbi évtizedek lemaradása után végre szabadabban hozzá lehetett jutni zenékhez.
Mire aztán a film cselekményében eljutunk az ezredfordulóhoz, és a Hiperkarma Lidocain című dalához („Szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár”), a film is hangnemet vált, a korábbi, sokszor önfeledt hangulat helyett már azért érezhető a levegőben a kétezres évek kijózanodása, a kiábrándulás, a frusztráltabb légkör, és már a főszereplőkkel együtt izzadhat a tenyerünk, hogy ebbe a történetbe kódolva van-e a bukás is.
Szerencsére a lezárást is úgy oldja meg a film, hogy az nem hat mesterkéltnek, sőt, a karakterek további története is simán filmre kívánkozna, de nem csodálom, hogy az alkotók nem húzták tovább a történetet: az utolsó, MÁV-ra utaló mondatról ugyanis már most borítékolható, hogy instant filmes szállóige lesz.
A Kék Pelikan április 4-től látható a mozikban.