Érdekes dolog az ellenprogramozás a moziban. Amikor bemutatják a gigászi Most vagy soha című ‘48-as magyar történelmi filmet, akkor a mozibajáróknak vannak még választási lehetőségeik. Az egyik Hajdu Szabolcs semmi pénzből készült színpadi adaptációja, a Kálmán-nap. Teljesen érthető, hiszen ha valaki homlokegyenest szemben áll az állami pénzosztással és történelmi filmdagasztással, az Hajdu, a filmje pedig nem nagy historikus gesztusokról, hanem pici mondatok, szavak és mozdulatok földrengésszerű hatásáról szól. Jegyet pedig tüntetőleg is lehet váltani rá, ha valaki mindenképpen mozira akar szavazni, akkor a Kálmán-nap a protest-szavazat. (Hajdu Szabolccsal készítettünk interjút a film premierje után.)
A magyar mozik még három másik filmmel is készülnek. Az egyik egy francia vígjáték Catherine Deneuve-vel, a másik pedig az Erich Kästner-féle A repülő osztály egyik új adaptációja. A harmadik viszont egy horrorfilm, ami arról szól, hogy jobb a halottakat nem bolygatni, aki már a sírban van, az maradjon is inkább ott. Ne akarjunk tőlük még választ vagy igazságszolgáltatást vagy bármiféle lezárást várni, jobb mindenki eltemetve, akár évtizedekkel, akár csak percekkel korábban halt meg. Közben pedig mindenféle, megkérdőjelezhető arcszőrzetű emberek régi fotóival próbál riogatni minket, azt sugallva, hogy ezek itt évszázadokkal korábban akkorát kavartak, hogy annak még mindig mi szívjuk meg az eredményét. Nem mondanám történelmi filmnek, de azt sem mondom, hogy nem a múltra próbál kenni mindent.
Aki a legjobban megszívja, az Iris (Freya Allan), aki megörökli rég nem látott és tragikusan elhunyt édesapjának (Peter Mullan) kocsmáját – hogy egészen pontosan melyik országban, azt nem tudom megmondani, talán Németország, talán Anglia, de a kocsma bejáratának használt ipartelep alapján akár Csepelen is lehetne a The Queen’s Head. A kocsmának vendégei nem igazán vannak, de súlyos titka annál inkább, illetve valószínűleg súlyos rezsiszámlája is, mert belülről néha akkorának tűnik, mint egy palota. És szelel is, a pincéjében ugyanis kibontották a falat, és a falból néha kimászik egy rettenetes lény.
A rettenetes lénynek egy zsák van a fején, és ha követjük az utasításokat, akkor át tud lényegülni egy halottá, akivel aztán lehet beszélgetni, vagy kedvünk szerint tenni-venni. De csak két percig, mert a halottidéző zsákfejű lény is órabérben dolgozik, két perc után fordul a kocka, aztán a rém veszi át az irányítást azzal, hogy elkezd torz hangon beszélni, és válogatott sértéseket vág az ember fejéhez, esetleg még stroboszkópot is varázsol abba az óriási hodályba, amit pincének csúfolnak. Ő a The Queen’s Head sztárja, bár ez felvet néhány kérdést, például azt, hogy miért nem áll folyton egy óriási sor a kocsmába vagy hogy hol vannak ilyenkor a hatóságok.
Mindenek felett a Baghead annak a tanmeséje, hogy miért kell elolvasni minden szerződést, amit aláírás előtt az orrunk alá tolnak, és láthatóan nem Times New Romanban, hanem évszázadokkal korábbi madártollal írták. Iris nem olvassa el, mert egy beleszarós művészeti egyetemista, de igazi magyarázatot mi is csak akkor kapunk arra, hogy mi történik a filmben, amikor az egyik szereplő megidéz egy expozíció-szellemet, aki részletesen, illusztrációkkal elmagyarázza, hogy mi is ennek az egésznek a magyarázata. Az igazi magyarázat az lenne, hogy teljesen mindegy, Alberto Corredor rendező az azonos című rövidfilmjében nagyjából tíz percben bontotta ki ugyanezt a sztorit, mindenféle ráaggatott magyarázat nélkül.
Amúgy maga a zsákfejű rettenet még egészen szórakoztató is lenne, a rituálé része az, hogy a szörnyetegnek fel kell falnia egy személyes tárgyat, és csak utána tud átlényegülni azzá a bizonyos halottá. A Baghead a vége felé felfalja valakinek az okostelefonját is, sajnos nagyon szégyenlős módon csak a zsákmaszkja mögött, pedig arra simán csettintettem volna, mert olyat még egészen biztosan nem láttam. A rém úgy mozog, ahogy egy alternatív mozgásszínházat elképzelek, a ruhái koszlottak, a gesztusai teátrálisak, és rossz szokása, hogy a két perc leteltével, extrém rém-üzemmódban néha belekiabál a kamerába is.
A Baghead szerint a lény metafora lenne a gyászra, ami addig kínoz minket egy pincében, amíg fel nem emészt, de a film túlságosan tökkelütött ahhoz, hogy egy percnél tovább is komolyan tudjuk venni a rémet, ami gurgulázva eszik ékszereket, csontját ropogtatva leül egy székre, aztán mint valami általános iskolás varázstrükk, a maszkját leszedve már valami régi ismerős van alatta.
A rövidfilmes alapötlete miatt pedig ez a lény sem hagyhatja el soha a pincét, ami miatt mi is csak ritkán jutunk ki onnan. Van annak egy határa, hogy egy pince meddig lehet érdekes egy horrorfilmben. A szereplők döntéseivel és motivációival sem lehetünk teljesen kibékülve, a film középső harmadából kimaradó fiatalember (Jeremy Irvine) egy értelmezhetetlen rejtély marad, a Baghea váratlan pesszimista befejezésére pedig Corredor és két forgatókönyvírója belegabalyodik abba, hogyan is működik a saját filmje. A végeredmény az, hogy sehogy.
A Baghead – Holtakkal suttogó március 14-től látható a mozikban.
