Timothée Chalamet naív, gyermeteg bájában tért vissza Willy Wonka, a csokoládé mágikus készítője a mozikba. Míg a 2005-ös Tim Burton által rendezett Charlie és a csokigyár egy bohókás, mézesmázas modort túlparodizáló Wonkát mutat be Johnny Depp személyében, addig Paul King Wonkája egy ártatlan fiút formál meg, aki a csokoládékészítésben érzi elvesztett édesanyja szeretetét. Kritika a Wonka című filmről.
A Wonka című film Tim Burton és Mel Stuart feldolgozásával ellentétben (utóbbi rendezése tette világhírűvé Gene Wildert) nem Roald Dahl regényén alapszik, hanem a Charlie és a csokigyár előzményeként szolgál. Wonka gyerekkorát ismerhetjük meg, és kísérhetjük végig kacifántos útját a csokigyárának létrehozásáig.
A Wonka műfaja zenés fantasy, és úgy érezni emiatt, hogy itt a dalok csak a karácsony giccsességén emelnek. A történetet nem színesítik, inkább ragacsossá válik tőle a film, bár ez elég gyakori velejárója a musicaleknek. Paul King neve ismerősen csenghet a családi filmek kedvelőinek, a Paddington-filmjeivel sikeresen tette népszerűvé ismét Anglia gyerekirodalmi ikonját. Az ezekre a filmekre jellemző pasztell színvilága a Wonkában is megjelenik, bár ez talán legalább ennyire David Heyman producernek is köszönhető, aki több Harry Potter-filmért is felelt.
Elkerülhetetlen a Wonka témájánál, hogy összevessük a 2005-ös filmmel, vagyis a Charlie és a csokigyárral. Míg utóbbinál azt érezni, hogy progresszívebb, valóságosabb és szerzőibb a rendezői attitűd a karakterek szempontjából(számítógépfüggő kisfiú, undok Barbie-kislány), addig a Wonka egy mesebeli karakterekkel tarkított karácsonyi film. Magával ragadó, ahogy a Gourmet Galéria minden szeglete maga a karácsonyi káprázat, de egyben ez a film nagy hiányossága is:
amíg Tim Burton filmje emlékezetes, addig Paul King produkciója látványos próbált lenni.
A poénoknak viszont rendkívül jól ágyaz meg a Wonka. Az előzetes alapján azt gondolhattuk, hogy csak gyerekek arcára tudnak mosolyt csalni Chalamet szellemes gesztusai, de a film alatt több felnőtt is nevetett Wonka történetének csavarain.
Amikor pedig feltűnt a vásznon Hugh Grant narancssárga umpa-lumpaként, a közönség felszisszent örömében, hiszen Hugh Granthez már kötünk egy karácsonyi élményt az idén 20 éves Igazából szerelem (Love Actually) miatt. Ugyanezt az élményt váltja ki Rowan Atkinson (Mr. Bean) is, aki szintén egy emlékezetes mellékszereplő az Igazából szerelemben, a Wonkában pedig egy kísértésnek ellenállni nem tudó papot alakít, akit a gyóntatófülkében lehet lekenyerezni bonbonnal.
Timotheé Chalamet-nak pedig azt hiszem, minden szerep jól áll. Ha egy jó darabig nem nézünk tőle filmet, akkor azt gondolhatjuk, hogy túl van fújva a karrierje, és indokolatlanul rakják állandóan olyan magas polcra. De tényleg uralni tudja a vásznat, legyen szó első szerelmet megélő srácról a Call Me By Your Name-ben, a drogokról leszokó fiúról a Beautiful Boyban vagy a bohém kannibálról a Bones and Allban. Ugyanúgy azonosulni tudtam a kandalló előtt pityergő összetört szívű Chalamet-val, mint az emberi húst fogyasztó bizarr, de vonzó alakításával. Így volt ez a Wonka esetében is:
Chalamet könnybe lábadt szemei, sóvárgása az édesanyja iránt, ábrándozásai a csokoládé készítéséről mind arra késztetik a nézőt, hogy együtt szurkoljunk neki, hogy megteremtse álmai csokigyárát, és számoljon le a gonosztevőkkel.
A film alatt valóban fejbe kólintja a nézőt a karácsonyt körüllengő cukormázas szirup, de szükség van az ilyen gyermeki üzeneteket hordozó filmekre az ünnepek közeledtével. Mint minden mese, ez a film is azon alapszik, hogy jó tett helyébe jót várj, és ne a szegények gyarapítsák a kapzsik vagyonát, ám a látványvilággal, a színészi alakításokkal és a humorral élvezhetően tálalja ezt a közhelyes üzenetet. Ha valaki egy komfortos karácsonyi blockbuster filmet kíván a jelenlegi moziműsorról méltán népszerű színészekkel, hibátlan választás a Wonka, de ne üljünk be olyan reményekkel a moziba, hogy egy hasonlóan erős hatású filmet láthatunk, mint ami Tim Burton Charlie és a csokigyára volt.