Drake-nél még a Rolling Stones is frissebb

Rolling Stones: Hackney Diamonds (6/10)

A Rolling Stones annyira öreg, hogy már az öregségén is snassz poénkodni, szóval legyünk gyorsan túl a lényegi dolgokon: egy több mint ötvenéves zenekar majdnem húsz év után írt egy teljesen új stúdióalbumot. A Hackney Diamonds sorrendben a harmincegyedik, de igazából teljesen értelmetlen ilyen szinten már számokról és legekről beszélni. A Rolling Stones egy intézmény, az egyik legrégebbi, még máig aktív rockzenekar a Földön, amely ráadásul még az elmúlt években is képes volt stadionokat megtölteni. A legtöbb ennyire sikeres zenekar harminc év után teljesen értelmét veszti, de a Rolling Stones még mindig akkora pénzcsináló-gépezet, hogy egy Barcelona-Real Madrid rangadón az egész látványt köréjük építik fel, miközben Mick Jagger és Ronnie Wood integetnek a lelátóról.

A Rolling Stonesban az a pláne, hogy nemhogy most, de már harminc évvel ezelőtt se várt tőlük senki egetrengető dolgokat, hiszen az első két évtizedükben megírtak mindent, amiből azóta lassan örökkétartónak ható karriert építettek. Éppen ezért könnyű az embernek elengednie a sznobizmusát, és tényleg úgy hallgatni ezt a lemezt, hogy szó szerint élő legendák leültek, és írtak egy tucat új számot. Majdnem mindegyiket Mick Jagger és Keith Richards írta, de még szerepel rajta dobtéma a két éve elhunyt Charlie Wattstól, és az egykori basszusgitárosuk, Bill Wyman is feltűnik. A közreműködőket meg nem aprózták el, egy-egy számban Paul McCartney, Lady Gaga és Elton John is zenél.

Lelövöm gyorsan a poént: ez egy bluesos hard rock lemez ilyen-olyan apróbb kikacsintásokkal (disco, country, gospel, Muddy Waters-feldolgozás). Vagyis pontosan olyan, amire számíthat az ember, ha szóba kerül a Rolling Stones. Ezen belül viszont az album első fele kifejezetten szórakoztató stílusgyakorlat egy önmagát ismétlő zenekartól. Stadionokba szánt szellős riffelgetés (Angry), Jagger nyávogását maximálisan kiszolgáló, szexi szaxofonos szólózás (Get Close), New York Dollsra vagy Stoogesra emlékeztető garázsrock (Bite My Head Off) sőt, még az ezredfordulót idéző posztpunkos brit indie rock is (Whole Wide World), hogy aztán a diszkós Mess It Up környékén elfáradjon a zenekar a nagy szólózgatásokban meg countrys balladákban. A végén a közel hét és fél perces, nagy templomi gospelkórusos Sweet Sound of Heaven Lady Gagával még felhúzza kicsit a hangulatot, hogy aztán visszatérjenek az együttes ősrobbanásához, Muddy Waters Rolling Stone Bluesához. Utóbbi egy szép gesztus ugyan, de nagyon-nagy lelóg a lemezről még így a végére hagyva is.

A Justin Bieberrel, Ozzyval és a komplett popzenei elittel dolgozó, 33 éves Andrew Watt kifejezetten szép munkát végzett a lemezzel, minden hangsúly ott van a daloknál, ahol kell. Nem újította meg, hanem csak aktualizálta a Rolling Stones hangzását, így ők azt csinálták, amit már öt évtizede is: írtak egy sor szórakoztató és kevésbé szórakoztató rock and roll számot, és semmi többet. (SD)

Drake: For All The Dogs (5,5/10)

A zeneipari tápláléklánc tetején trónoló Drake sorban nyolcadik stúdióalbuma nem hoz megújulást, csak szimplán egy helyben araszol, abban a langyos lábvízben maradva, amelyből nemigen tudott kitörni a rapper-énekes az elmúlt néhány év alatt. A maratoni hosszúságú For All The Dogs Drake egyik leginkább Drake-szagú albuma, talán a rémkínos borítóval rendelkező 2021-es Certified Lover Boy-on voltak utoljára olyan kaliberű sorok, amelyek aztán ennyire tökéletesen működnek kivagyi képaláírásként Instagramon.

Pedig sokan talán jogosan vártak egy Nothing Was The Same-szerű, hiphopban gazdag albumot. Végre közelinek érződött egy nem meglepetéslemezként ledobott, fokozatosan építgetett és belengetett LP a rekordot rekordra halmozó kanadai szupersztár diszkográfiájában. Promóciója kellően érdekfeszítő, rejtélyes, igaz, abszurd is volt, elég, ha a kutyamaszkokban lófráló Drake-re és a kék verseskötetére gondolunk, amelynek tartalma igencsak távol áll a költészettől.

A közönség azt érezhette, hogy valami nagy dobás közeleg, csakhogy ez már – vagy még – nem az a Drake: unalmasba fordul, letudósabb és olykor még erőlködik is, a szokásostól eltérő flow-kísérletei inkább tűnnek kínais másolatnak, mintsem átütő előadói és lírikai fejlődésnek. Jó érzékkel válogatott közreműködőiből (J. Cole, Chief Keef, SZA, Bad Bunny, Lil Yachty, Yeat) pedig nem tud sokat kihozni, holott szép és kurrens vendéglistát gyűjtött össze. Mintha őket is visszahúzná a koncepciózus megközelítés hiánya; egyedül a hosszú és impozáns produceri lista ad ízt a sótlan daloknak. Kutya egy világ ez. (KM)

Sampha: Lahai (9/10)

Bár Sampha mindig közel volt a tűzhöz, és portfólióját idő előtt kimaxolta olyan közreműködésekkel, melyekről hozzá hasonló kisebb előadók csak álmodnak, saját terében szeretett távol maradni attól a mesterséges melegtől, amit a popipar kifelé sugároz. Saját szférájában akart alkotni, és míg a Drake-Kanye West-Kendrick Lamar triumvirátus is az albumára hívta őt, az énekes A-listás társak nélkül (igaz, kivételes hangszeresekkel és vokalistákkal) építette saját önelemző-öngyógyító univerzumát a 2016-os, méltán Mercury-díjas Process óta.

Ez az intim és törékeny szféra mintha egy karnyújtásnyira lenne a közönségtől, közben mégis a világűr távlataiból szólal meg. A témák földiek, szárazak és fájóan valóságosak: a Processen egyszerre próbálta feldolgozni rákos beteg édesanyja elvesztését, és annak zavarát, hogy az ő nyakában is találtak egy daganatot. A Lahai-on nyugodtabb, bizakodóbb és már kislányának születését is ünnepli, élményei viszont továbbra is rémisztően közeliek.

A zene ehhez képest elemelkedik a talajtól, sok irányba repked, beterítve a teret még úgy is, hogy nincs térfogata és kézzelfogható súlya. Ez a Lahai esszenciája, melynek természetesen elsúgott dalai mintha pont olyan opálos színben csillognának, akárcsak az album borítója. Mintha a Jonathan L. Seagull és a Dancing Circles valahonnan fentről szólna egy párás, meditatív fátyolréteg mögül, ahonnan pár hang ide is leér. A Lahai (így hívták az énekes nagyapját, és ez az előadó középső neve is) e minőségében egy végtelenül rétegzett, légies, kissé szorongó és emelkedett lemez.

Sampha friss életjele az ékes példa arra, hogy néha érdemes 6 évig csiszolni egy új fejezetet, ha már a klisé szerint a jó munkához idő kell. Ő pedig hagyott magának eleget. (KM)

Sufjan Stevens: Javelin (9/10)

Sufjan Stevens írt már lemezt a gyászról (Carrie & Lowell), felhasználták dalát filmes jelenetek (Szólíts a neveden) katarzisához is, legutóbbi, hagyományos lemeze (The Ascension) után pedig ambient lemezciklussal és alkalmazott zeneszerzéssel lépett távolabb a reflektorfénytől.

Az újra klasszikus dalszerzőként jegyzett, egyedül, csak pár közreműködővel felvett Javelinre túl egyszerű lenne rásütni, hogy visszatérés Stevens korábbi klasszikus lemezeihez. A Javelin inkább szintézise az eddigi életműnek: az albumon most is uralkodik a bánat, a szeretet különböző formáinak fejtegetése, de a hangszerelés a szellős, akusztikus formától legtöbbször a grandiózus befejezések felé tart.

Sufjan Stevens magához képest szokatlanul nyílt formáját választotta az album kommunikációjának is. A közösségi médiás jelenléttől elzárkózó Stevens a Javelinnel egyrészt coming outolt, másrészt az albumot áprilisban elhunyt szerelmének címezte. De szintén Instagramon számolt be ritka betegségéről, amikor Guillain–Barré-szindrómával diagnosztizálták. Stevens az album kiadásának pillanatát kórházban töltötte, ugyanis több hónapos rehabilitáció vár rá ahhoz, hogy újra járni tudjon.

A háttérsztori ismeretében a Javelin még megrendítőbb, a kétségbeesés és a jövő kilátástalansága körülöleli a lemezt, a fájdalmat viszont tompítja a néha meglepően vidám dallamvezetés, a néhol fel-felbukkanó optimizmus. A Genuflecting Ghost című dalban mintha egy utolsó táncra hívná szerelmét, a My Red Little Foxban pedig a valóság fájdalma emészti fel. A lemez egyértelmű csúcspontja azonban a 8 perces Shit Talk. (SZK)

L’Rain: I Killed Your Dog (8/10)

Van az a felébredés előtti pár pillanat, amikor a gondolataid még egy álomban kóvályognak, de a tudatod már érzékeli, hogy lassan visszatérsz a valóságba. Mintha L’Rain, azaz Taja Cheek legújabb lemeze is ebben a tudatállapotban született volna. Akár egy-egy dalon belül is van az álomszerű lebegésből hirtelen tudatra ébredő rész, és mintha a dalszövegek is a teljes bizonytalanság és a bátran kimondott részigazságok között cikáznának.

Ez a hangulat nem idegen a lemezeire kísérleti, közösségi projektként gondoló L’Raintől. Cheek korábban is úgy hivatkozott saját zenéjére, mint ami csak közelíti a dalformát, de mindig épp kellően eltáncol a magától értetődő választásoktól. Az I Killed Your Dog azonban még a korábbi Fatigue című albumnál is jobban sikerült ebből a szempontból, mert mintha Cheek itt még magabiztosabban bújócskázna és kerülné el a könnyen beskatulyázható megoldásokat.

Lassan kibontott, effektekre és fúvósokra építő világvége-balladára (Our Funeral) érkezik például a Strokes- és Pavement-dalokra hajazó fehérférfi-gitárzene (Pet Rock), hogy az egészet gyorsan zárójelbe tegye a széttorzított gyerekmondókára hasonlító I Hate My Best Friends. Tele van ilyen meglepetésekkel az egész album, és az igazi csúcspontok csak a lemez második felében jönnek, a folkosan induló majd spoken wordbe átcsúszó 5 to 8 Hours a Dayjel és a klasszikus dalformát talán leginkább tartó, de azért egy ponton darabjaira szedett, artpopos Uncertainty Principle-lel. L’Rain két dolgot is bizonyít ezen a lemezen: nem csak kiváló kísérletező zenész, de ahhoz is ért, hogy olyan közösséget gyűjtsön maga köré, amellyel ezt a nehezen megfogható, benyomásokra építő koncepciót meg is tudja valósítani. (BFÁ)

Myrkur: Spine (8/10)

Nem újkeletű dolog, hogy a kortárs metál, vagy éppen extrémzenei színtér egyre jobban nyit a folkos beütésű énekesnők felé, elég csak a Thou Emma Ruth Rundleal közös lemezére, vagy éppen Lingua Ignota Full of Hell és Body tagokból álló projektjére gondolni. Többé kevésbé ezt a sort erősíti az Amalie Bruun, dán multiinstrumentalista énekesnő szóló projektjeként induló Myrkur is. A Spine című album a negyedik az azóta (nagy)zenekarrá avanzsált projekt stúdiólemezeinek sorában, műfajilag pedig egyszerre írható le álomszerű folkzeneként és lo-fi black metál lemezként.

A pogány folklórból és annak népzenei jegyeiből, angyali énekből és sikoltozós részekből, valamint posztpunkos szinti betétekből összegyúrt dalok egy különleges egyveleggé állnak össze a sejtelmes produkciónak és a már-már popos dalszerkezeteknek köszönhetően. Bruun hangja ősi boszorkány átokként lebeg a hangszerek alkotta kavargó massza fölött, amelyek egyszerre monumentálisok és maradnak finoman háttérben, remekül egészítik ki a hol visszafogott, hol dühödt énekesnőt. Az olyan részek, mint a Valkyriernes Sang sámándobos kántálása, a Like Humans végén berobbanó blastbeat, vagy a címadó Spine halk zongora-énekjátéka kimondottan emlékezetessé teszik az albumot, amit így még az sem tud elrontani, hogy néha zavarba ejtően emlékeztet a meglehetősen kellemetlen, Nightwish és Evanescence által fémjelzett opera metál érára. (AB)

Earl Sweatshirt & The Alchemist: Voir Dire (7/10)

Earl és Alchemist termékeny barátsága és munkakapcsolata úgy 10 évvel ezelőtt kezdődött, mégis most őszig kellett várni arra, hogy albumot adjanak ki együtt. Évek óta kering a hír a neten, hogy a Youtube bugyraiban elrejtettek egy lemezt, az máig nem lett meg, helyette viszont jött a Voir Dire. Ez októberben került fel a streamingfelületekre (sokan ezt is veszik a hivatalos megjelenés dátumának), igaz, előtte már szeptembertől elérhető volt a Gala Music NFT-oldalon.

Ennek már nagyon meg kellett történnie, pláne, hogy Alchemist a kortárs absztrakt hiphop legtöbb prominens tagjával (Boldy James, Roc Marciano, Armand Hammer) csinált már nem is egy, hanem több EP-t és nagylemezt is, kebelbarátjával, a legjobb szövegírónak tartott ex-Odd Future-rapperrel viszont még nem. Az igazság pedig az, hogy a príma Earl Sweatshirt x Alchemist katalógus ékes darabjait ismerve tudnak ők ennél nagyívűbbet is (lásd: E. Coli, Wind in My Sails, RIP Tracy), a Voir Dire mégis ül, létezése pedig több mint indokolt.

Fontos viszont, hogy a csúcspontok csak akkor jönnek, amikor újat húz a páros, és hátrahagyja a már jól ismert, szétszabdaltan kattogó, absztrakt alapokat, amelyeken a hanyag flow is túl megszokottan folydogál már. Ilyen innovatív ütőkártya a Vince Staplesszel duplán megtoldott The Caliphate és a Mancala. Utóbbi kettőn aligha tudtuk volna elképzelni Earl Sweatshirtöt egykor, aki az East óta tényleg bármire pengeélesen tud rászövegelni, fogást pedig keresve sem találni rajta. Ebből egy kicsit többet még, ha szabad. (KM)

Worm & Dream Unending: Starpath (7/10)

Kevés kiadó tett annyit a nemzetközi death metal színtér életben tartásáért, mint a 20 Buck Spin. Ezúttal a kiadó két üdvöskéje, a tavaly Song of Salvation című lemezével szemmel látható sikert is elérő Dream Unending és az egyszemélyes Worm adott ki egy közös albumot, a műfajhoz hűen 5 dallal 45 percben.

A Dream Unending kezdi a sort két 10 perc fölötti kompozícióval, súrolva a funeral doom határait, hiszen hiába szakítja meg a hosszan elnyújtott, súlyos, depresszív hangulatú dalokat egy-egy jazzes basszuskiállás, éteri gitárszóló, vagy meglepően korrekt, tiszta énekes rész, a felépítés és a hossz mindenképp a metál még szűkebb alműfaja felé tereli őket. Valamivel könnyebb értelmezni a lemez Worm oldalát, ugyanis a zenekar az utóbbi években kissé elhagyta a súlyt és a dohos hangzást, lecserélve őket szintetizátoros megoldásokra és észveszejtő gitárszólókra. Nincs ez másképp most sem, a Ravenblood passzusai és szólói, vagy éppen a Midwinter Tears-t záró virtuóz témái mind-mind igazi csemegék.

A lemez összességében nem nyújt sok újdonságot a műfajon belül sem, annak kedvelőinek azonban maximálisan érdemes lepörgetni egyszer-kétszer, pláne ebben a lucskos őszi időben. (AB)

Sofia Kourtesis: Madres (7/10)

A perui, de Berlinben élő Sofia Kourtesis Madres című első nagylemezét a világ egyik legnevesebb idegsebészének, az anyja életét megmentő Peter Vajkoczynak dedikálta. De nem csak egy szám kapta a Vajkoczy címet, Kourtesis hálája jeléül el is vitte a Berghainba bulizni a professzort, miután utóbbi egy Instagram-posztra jelentkezve sikeresen megoperálta Kourtesis Peruban élő anyját.

Az egész sztori jól jelzi Kourtesis életszemléletét és zenéje hatását, azt a lehengerlő, kikezdhetetlen életkedvet, ami a legnehezebb időszakokban euforikus igazán. Az Axel Boman-féle Studio Barnhus által felkarolt house producer neve már egy ideje jó helyeken forog több kiváló EP-nek és single-nek köszönhetően, a Madresről pedig már előre ismert volt több szám is, de így egyben még jobban kijön, hogy Kourtesis milyen ügyesen hoz közös nevezőre látszólag teljesen távoli inspirációkat például a dél-amerikai utazásoktól a berlini Funkhausban töltött időszakáig.

Az egész lemez gondolatisága talán legjobban az Estacion Esperanza című számban jön ki, amely egy homofóbia elleni, perui tüntetésen készült felvétellel indul, majd Manu Chao egyik híres számának hangmintázásába fordul át. Kourtesisnek tényleg minden összejön, amit nagyon akar: Manu Chaót például egy szívhez szóló levéllel győzte meg arról, hogy felhasználhassa egyik dalát. (BFÁ)

Grand Mexican Warlock: Euology (5/10)

Volt egy egészen hosszú időszak a 2000-es, 2010-es években, amikor nem csak, hogy volt itthon rock- és metálzenei színtér, de kimondottan nagyot is ment, és feszegette az underground és a mainstream határait is, köszönhetően olyan zenekaroknak, mint az Isten Háta Mögött, az Óriás, a Blind Myself vagy éppen a Grand Mexican Warlock (GMW).

Az azóta eltelt jó tíz évben ezek közül a zenekarok közül a legtöbb feloszlott, vagy legalábbis pihen. Így tett a GMW is 2018-ban, hogy aztán idén októberben az Euology című nagylemezzel térjen vissza. A zenekar elmondása szerint a lemez két részre oszlik, az első fele a világvége tematikát, míg az utolsó három szám személyesebb témákat jár körbe. A koncepcióból hallgatás alapján nem sok jön le, maximum a hangzás és néhány riff miatt lehet ráfogni a lemezre, hogy vészjósló hangulatú. A legnagyobb probléma az Euologyval azonban az, hogy bármennyire is jó zenészek játsszák, a rengeteg belezsúfolt ötlet és zenei megoldás egész egyszerűen szétesik, mert jó dalok híján semmi nincs, ami összetartsa őket.

Hiába van remek húzása a Despise the Protagonist, vagy a Black God című számok riffjeinek, hiába vannak egészen érdekes énektémák több dalban is, hiába zárja a lemezt egy jópofa blues-fricska, a négytől majdnem tíz perc hosszúságig terjedő számok inkább egy ígéretes első demóra emlékeztetnek, mint egy sokéves zenekar visszatérő lemezére. Egész egyszerűen a dalokban ilyen hosszúságban túl sok az üresjárat. Nincsenek kimagaslóan jó, vagy rossz részek, az egész lemez elcsordogál középtempón, az összhatás pedig egy közepesen érdekes jam session-re emlékeztet. (AB)

Gondozási Központ: Paraszttá Leendés (6,5/10)

Nehéz zeneként írni Bárdits Vica és Bertók Márton Gondozási Központ nevű projektjéről, hiszen a Paraszttá Leendés című anyag inkább fogható fel hangkollázsként vagy éppen audioperformanszként. A magyar népzene és a gazdag népi kultúránk különböző elemeinek beemelése a könnyűzenébe mindig is izgatta a hazai alkotókat, és a Paraszttá Leendésnek javára kell írni, hogy az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kísérlete a témában.

A koncepció egyszerre szabadulna meg a 2023-ban avíttnak ható világzene korlátaitól és a kapitalizmus béklyóitól. A körítés azonban még a produktumnál is nehezebben befogadható, hiszen hiába nyúl az alkotópáros a Kapitalista realizmus szerzőjéhez, Mark Fisherhez, a leírásnak szánt szöveg kibogozhatatlanul összekuszálja az egyébként még egész érthető audiotartalmat. Ami egyébként, mint említettem, izgalmasan vegyít népdalokat és saját szövegeket, ködös éneklést, hátborzongatóan torz hangmintákat, és kissé indusztriális hangzást. A Paraszttá Leendés egy kissé modoros, ám annál izgalmasabb zenei kísérlet, amit minden arra fogékony hallgatónak ajánlok. (AB)

A Telex After szerzőinek októberi kedvenceiből összeállított playlistje alább hallgatható.