Ha egy sorozatnál már a főcímhez is rengeteg kreatív energiát mozgatnak meg, az jót sejtet. A Yellowjackets nyitánya az utóbbi évek egyik ikonikus darabja a műfajban a roncsolt, VHS-minőségű felvételekkel és a kilencvenes évek sötét, dühös altrockját idéző főcímdallal (talán csak A Fehér Lótusz és az Utódlás főcíme futott ekkorát mostanában.) A két, épp a kilencvenes években aktívan zenekarozó szerző száma pontosan olyan, mint maga a sorozat: nem rejtegeti az inspirációit, és le sem tagadhatná a kilencvenes évek hatását, mégis túllendül az üres nosztalgiázáson.
A Yellowjackets elviekben nem indult kiemelt tartalomként még 2021-ben, a műsort gyártó Showtime is óvatosan csak a visszatérő Dexter-sorozat mögé tette be a műsorrendbe. Utólag már látszik, hogy simán megcserélhették volna a két műsort, mert a Yellowjackets sokkal nagyobb siker lett. Azért nem csoda, hogy eleinte óvatosak voltak a produkcióval, mert a Yellowjackets alapötlete már a pitcheken is elég intenzív, egyben kockázatos válallkozásnak tűnt. A Showtime vezetője is úgy emlékezett vissza erre az első találkozóra, hogy nem volt benne biztos, megtörtént vagy fiktív sztorit adott elő neki a két alkotó, Ashley Lyle és Bart Nickerson.
A Yellowjackets ugyanis egyrészt egy klasszikus túlélősztori egy futballcsapatnyi tinédzserlányról és kísérőikről, akiknek egy repülőbaleset után a kanadai vadonban kellene boldogolniuk 1996-ban. Másrészt ott a sorozat másik, jelenben játszódó idősíkja, ahol már a túlélőket követjük, ahogy felnőttként keresik a helyüket, többnyire sikertelenül.
Nem okozok nagy meglepetést azzal, ha leírom, egyik főszereplőnek sem zökkenőmentes a 19 hónaposra nyúlt erdei kirádulás feldolgozása felnőttként.
Főleg, hogy a túlélők abban is megegyeztek, hogy csak a legszükségesebb infókat mondják el a vadonban töltött időszakról a kívülállóknak. Így nem elég, hogy saját magukat kellene egyben tartaniuk, attól is retteghetnek, ha egyszer kiderül róluk az igazság, vagy valaki jó pénzért elkotyogja a részleteket az erdőben töltött időszakról. Azokat a részleteket, amiket a sorozat komotósan, részről részre tár elénk, szépen megágyazva a rajongótábort fűtő teóriáknak.
Az alkotók pszichothrillerként hivatkoztak a saját sztorijukra, ami annyiban igaz, hogy a Yellowjackets a csoportdinamika mellett mindkét idősíkon a karakterek belső vívódásaira, nyomás alatt felszínre törő alantas ösztöneire épít. Mindezt egy kis twinpeakses, természetfeletti történetszállal vegyítve. Ez így leírva végtelenül sötét sztorinak tűnhet, de a Yellowjackets egyik nagy erénye, hogy főleg a jelenkorban játszódó sztoriban szinte az összes színész megcsillantja komikus képességeit is. A Yellowjackets hemzseg a teljesen váratlan, néhol már pofátlan helyeken elhelyezett apró poénoktól, amelyek pont kellően oldják az 1996-os idősík sztoriját uraló feszültséget.
Az abszolút favorit az amúgy is kiemelkedő szereplőgárdából Melanie Lynskey, akit öröm nézni a szükséghelyzetben kíméletlen, alantas vágyait csak néha kieresztő háziasszony, Shauna szerepében. Elsőre a kilencvenes évek előtti üres tisztelgésnek tűnhet Christina Ricci és Juliette Lewis, a korszak két meghatározó színésznőjének szerepeltetése, ám mindketten árnyalt és tragikus karaktert alakítanak. Ricci Mistyje mintha még nem szabadult volna a vadonból, folyamatos készenlétben él, és minden emberben a közös titokra veszélyes elemet lát. Lewis Natalie-ja pedig céltalanul vesztegel hosszú évekig ápolgatott függőségeivel küszködve. A látszólag kiegyensúlyozott életet élő Taissa (Tawny Cypress) pedig pont azzal kelti fel korábbi csapattársai figyelmét, hogy gyanúsan rendben van a családi élete és politikai karrierje is.
A casting nagy erénye azonban leginkább az, hogy a tinédzsereket alakító színészek semennyire sem maradnak el felnőtt párjaiktól.
Nem tudom, mennyi ideje volt a stábnak a két szereplőgárda összecsiszolására, de néhol hátborzongató, mennyire ügyesen építi kölcsönösen egymást a két különböző színészcsapat.
A Yellowjackets jó értelemben vett régimódi első évada, amely a lassabb karakterépítésre, a cliffhangerekre és aprólékosan adagolt információmorzsákra épített, hamar a Covid-éra egyik legnagyobb sorozatsikere lett.
A két showrunner utólag a sorozat anti-Ted Lasso hangulatában látja a siker egyik okát. Ashley Lyle szerint az emberek a járvány alatt eleinte a komfortot adó műsorokra vágytak, a későbbi, frusztráltabb időszakhoz azonban már jobban passzolt a Yellowjackets sötétebb, kegyetlenebb világa, az emberi agy alantasabb, tudatalatti régióit feltáró története.
Szerepet játszhatott a sorozat népszerűségében az is, hogy a Yellowjackets mértéktartóbb volt a nosztalgiával mint a Stranger Things. Ez már a zenék használatában is szembetűnő, hiszen hiába ugyanaz a zenei supervisor, Nora Felder felelt a két sorozatért, a Yellowjackets nem korabeli slágerlista-felmondásnak hat, a kilencvenes évek alternatív rockzenéi (PJ Harvey, Smashing Pumpkins, Pulp, Blur, Radiohead) a Stranger Things-nél váratlanabb kontextusban tűnnek fel.
A Yellowjackets sztorija pedig hiába hasonlít sok ponton a Lost alapötletére (repülőgépbaleset után egy helyen rekedő túlélők), arra itt már kifejezetten ügyeltek a készítők, hogy történetben rejlő rejtélyekre itt ne újabb rejtélyekkel válaszoljanak. Imponáló azért a mai kínálatban, ha egy sorozatnak nem az elméletgyártás táplálása, a cselekmény felesleges nyújtása, hanem a történet megfelelő tempójú elmesélése a fő célja.
Másodjára még könyörtelenebb, még komikusabb
A második évadnak nyilván már sokkal nagyobb elvárásokkal kellett szembenéznie, azonban az alkotók hűek maradtak az eredeti koncepcióhoz. Azért néhány, az eddigi történethez képest meglepően harsány megoldáson (főleg Taissa esetében) már látszik, hogy talán nem bíztak eléggé abban, hogy szimplán a karakterek még részletesebb kibontásával is eleget tettek volna a nézői elvárásoknak.
A második évad emellett túlzottan sokáig vár azzal is, hogy egy helyre terelje a jelenkori idősík főszereplőit. Akkor tűnik csak fel még jobban ez a hiányosság, amikor az általunk eddig megismert túlélők végre újra egy helyen találkoznak – ezeket a közös jeleneteket nézve, érthetetlen, miért vár sokáig ezzel a megoldással a sorozat. Így az addigi egyensúly is megbomlik:
az éhezéstől, kimerültségtől egyre kiszolgáltatottabb és kegyetlenebb tinicsapat sorsa a második évadban sokkal izgalmasabb lett a túlélők felnőttkori kalandjainál.
Azért így is van olyan részlet, amiben a második évad továbbfejlesztette az első évadban megismert világot. Shauna és Jeff kapcsolatának mélyebb kibontása, lányuk Callie (Sarah Desjardins) egyre inkább tinédzserkori anyját idéző viselkedése új színt hozott a sorozatba. Még úgy is, hogy a rendőrség figyelmét felkeltő közös ügyük azért leginkább egy béna true crime sorozat szintjén ragad.
A második évadra beemelt új szereplők is jól illeszkednek az eddigi képbe. Elijah Wood túlbuzgó civil nyomozóként, Christina Riccivel közös jeleneteiben felel a Yellowjackets vígjátékokat idéző, könnyedebb részeiért. Emellett két, eddig csak kamaszként látott szereplő, Lottie és Van felnőtt énjét is megmutatja már a második évad. Ezzel két újabb túlélő stratégiáját is megismerhetjük, hiszen Lottie a spiritualitásba, Van egy sosemvolt múltba menekült felnőttkorára. Ezzel a megoldással a sorozat írói megint azt teszik, amiben a Yellowjackets a legjobb. Azt kutatják a sorozat karakterein keresztül, milyen módokon törhet a felszínre egy-egy mélyre temetett trauma, és milyen károkat okozhat, ha ezt a traumát hazugságokkal fojtják el.
A Yellowjackets első évada már elérhető a SkyShowtime-on, a második évad október 28-án kerül fel a felületre.
