Kedvesnek lenni nehéz, de megéri

Jó ideje zajlik a nagy streamingháború, amiből nem maradt ki végül az Apple sem a saját Apple+ felületével. Miközben a Disney, az Amazon vagy éppen az HBO igyekszik egyre nagyobb, drágább és látványosabb produkciókkal felvenni a versenyt a Netflixszel, addig az Apple mintha egészen más úton járna. A Morning Show, a Mythic Quest vagy a Defending Jacob tipikusan azok a sorozatok, amik nem kaptak óriási PR-kampányt induláskor, hanem sokszor a megjelenés után hetekkel, hónapokkal esett le sokaknak, hogy milyen minőségi munka folyik az Apple mozgóképes részlegénél. Ennek az újabb bizonyítéka a Ted Lasso, az elmúlt évek legkedvesebb drámasorozata.

Pedig papíron egy európai embernek kifejezetten idegesítő a Ted Lasso alaphelyzete. Van egy fiktív angol focicsapat, az AFC Richmond, amely az első osztályban játszik, de évek óta nem tud semmi kiemelkedő eredményt elérni. A klub többségi tulajdonát válás után megszerezte egy Rebecca nevű nő (Hannah Waddingham, aki többek között Septon Unellát alakította a Trónok harcában), akinek semmi más célja nincs a csapattal, mint teljesen tönkretenni, hogy így álljon bosszút az őt elhagyó milliomos férjén. A bosszú első lépése, hogy vezetőedzőnek szerződteti le Ted Lassót (Jason Sudeikis), egy amatőrligás amerikaifoci-edzőt, akiről hamar kiderül, hogy halvány lila fingja sincs arról, hogyan működik az európai foci, mik a szabályok, meg úgy általában az egész sportággal nincs képben.

Tisztességes futballőrült itt kapcsolja ki a képernyőt, hiszen ha van dolog, amihez az amerikaiak biztosan nem értenek, az a foci. Már az alapfelvetés is nevetséges, mintha valaha is történhetne olyan, hogy egy milliárdokat érő Premier League-csapathoz sportágon kívüli dilettánst szerződtetnek. Ha azonban túltesszük magunkat a tipikus amerikai túlzásokon, akkor az utóbbi évek legeredetibb sorozatát kapjuk, tele szeretettel, kedvességgel és olyan humorral, amit eddig viszonylag ritkán lehetett látni.

A sorozat központi figurája természetesen Ted Lasso, aki egy kansasi csávó, iszonyatosan erős amerikai akcentussal, Magnum-bajusszal és egy szótlan segédedzővel, akinek nagyjából van fogalma arról, miben különbözik egymástól az amerikai és az európai foci. Lasso egy igazi naiv, csupaszív figura, aki arra érkezik meg új munkahelyére, hogy gyakorlatilag mindenki szívből gyűlöli. És itt esik le először, mi a sorozat egyik erőssége: a focin keresztül szembeállítják egymással az amerikai és a brit kultúrát. Lassót szabályos népharag várja a Richmondnál, kinevetik a szurkolók, a helyiek, de még az újságírók is az első sajtótájékoztatóján. Lasso viszont annyira pozitív személyiség, hogy úgy pattan le róla minden szitkozódás, mint egy kapufára bikázott tizenegyes. A férfi feltűnésével egész új helyzet áll elő Richmondban:

• Hogyan eddz és motiválj olyan játékosokat, akik a szemedbe mondják, hogy egy bohóc vagy?
• Hogyan maradj bent az első osztályban, ha a klubtulajdonos a háttérből végig azon dolgozik, hogy elbukj?
• Hogyan reagál a tahó brit futballközeg egy jenkire, akit nincs értelme még provokálni sem, mert valószínűleg egy sorozatgyilkosról is tudna kedves dolgokat mondani?

A tíz darab harmincperces epizód részben ezt a problémakört dolgozza fel, és futballszerető nézőknek akár már ez is elég lehet a szórakozáshoz. Sokszor halálra röhögtem magam azon, hogy profi futballistákat úgy igazít el az edzőjük, hogy fogalma sincs alapvető fogalmakról, mint a kiesés, a les, a csapatkapitány vagy a döntetlen. Folyamatosan egymás mellé teszik az amerikai és az európai sportkultúra közti különbségeket, és az benne a jó, hogy a sorozat nem ítélkezik egyértelműen, csak felhívja a figyelmet az érdekes különbségekre egészen hétköznapi szinteken. A másik, hogy rég láttam sportsorozatot, ami ennyire el tudta volna találni a focisták lelkivilágát és személyiségét. Szinte minden részben van egy öltözős jelenet, és látszik rajta, hogy hiába amerikaiak csinálták a sorozatot, nagyon felkészültek arra, hogy minél autentikusabb legyen a végeredmény.

A csapattagok alapból is fontos részét képezik a történetnek. Van magától teljesen elszállt sztárjátékos, aki csak kölcsönbe érkezett a Manchester Citytől, van egykoron sztárnak számító öregedő veterán, akit megvisel a klubja sikertelensége, és persze akadnak fura légiósok, mint a Nigériából érkezett szélső vagy a már gyermeteg módon túlbuzgó spanyol csatár. Az ő drámájuk legalább annyira zajlik a pályán, mint azon kívül. Ez igaz Ted Lassóra, illetve a klubvezetésre is, és ezeknél a részeknél jön ki igazán a sorozat legnagyobb erénye. Ami nem más, mint mindig kedvesnek lenni a másikkal.

Ha megnézzük, mely vígjáték-sorozatoknak van a legmagasabb értékelésük az ezredforduló után, akkor olyan klasszikusokat találunk, mint a Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation), az Office, Az ítélet: család (Arrested Development), a Szilícium-völgy vagy a Balfékek (Community). Ezek ma már egyértelműen klasszikusok, amiknek a humora kicsit hasonlít egymásra. Hétköznapinak kinéző, de nem hétköznapi emberek szívatják egymást és saját magukat, és sokszor a humort éppen az adja, ha valaki egy rohadék szemét a másikkal, sokszor maguk a főszereplők. A Ted Lasso csavar ezen a formátumon, és egy olyan alaphelyzetbe teszi a nézőt, ahol a főhős (és egy-két társa) a világ legkedvesebb embere, semmilyen gyűlölettel nem lehet megingatni a hitében, és a legnyíltabb támadásokra is mosollyal reagál. 2020-ban, amikor a gyűlölet, a harag, a másik sárba tiprása a mindennapi kommunikáció szerves részévé vált.

A sorozat elején azt élvezzük, hogy mennyire vicces tipikus jenki meg cockney akcentusokat hallani egymás mellett, az évad közepétől viszont ezek „csak” hangosan röhögős pillanatokká válnak, és sokkal izgalmasabb, hogy egy-egy történést Ted Lasso milyen morális síkra próbál terelni, és annak milyen következményei vannak.

Hála az égnek az Apple berendelte jövőre a második évadot, bár a finálét látva az jó kérdés, hogy még tíz részen át mennyire működhet majd ez a formula. Az „egy bárgyú jenki Angliában” koncepció az évad végére picit kifulladt, és a szeretet is győzedelmeskedett az utálat felett, szóval meg kell találnia a sorozatnak majd azokat a részeket, amiket kevésbé bontott ki. Talán egy picit több fókuszt kaphatnának a játékosok, mert az első évadban leginkább két focistán volt a hangsúly, a többiek inkább csak érdekes mellékszereplők voltak. De nekem az is elég, ha Jason Sudeikis még tízszer harminc percen keresztül csak mosolyog és mosolyog, miközben az Independent újságírója csak egy rossz viccként jellemzi a munkásságát ország-világ előtt. Ameddig a kedvességgel nyerni lehet, addig Ted Lassónak is mindig lesz munkája.