A Fűrész-sorozat tizedik része benn van a három legjobb Fűrész-film között, amiről pontosan tudom, hogy legalább annyira erős bók, mint amikor a Toxikomára azt írtam, hogy talán Herendi Gábor legjobb filmje. Az az állítás egyébként egy szó stratégiai kihagyásával felfért a magyar film reklámanyagára is, úgyhogy most próbálok egyértelműbben fogalmazni.
A tizedik Fűrész nem jó, de a legjobb, ami történhetett a sorozattal: egy brutális, kegyetlen, olcsó, néha rettenetesen béna, bizsergetően manipulatív horrorfilm, aminek sikerült kikecmeregnie az előző rész teljes félreértéséből, és visszahozta oda magát, hogy már lehet erényekről is beszélni, nem csak a fullasztó alkalmatlanságáról. A Fűrész X. nem jó, de már valami.
A valami pedig nagyban köszönhető annak, hogy a sorozatban olyan gyakori időkavarás most valahova az első és a második rész közé érkezik meg, amikor John Kramer (Tobin Bell) még él, de már súlyos beteg. Kramer a sorozat harmadik részében amúgy hivatalosan meghalt, de ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy utána még hét darab Fűrész-film elkészüljön, annak ellenére, hogy a főgonosza nem valami természetfeletti rém volt, hanem egy úgynevezett mérnök, akinek különös affinitása volt ahhoz, hogy ironikus kínzó- és kivégzőeszközöket gyártson.
Michael Myersnek ott volt a konyhakés, Jason Vorheesnek a bozótvágó, Bőrpofának a láncfűrész – John Kramer legnagyobb fegyvere egy jegyzetfüzet és egy 2B ceruza. Ezekkel felszerelve egész álló nap azon morfondírozik, hogyan lehetne igazságot szolgáltatni azzal, hogy valakit arra kényszerít, hogy saját magát borzasztó módon megcsonkítsa.
A Fűrész X. elején Kramer megkapja a diagnózisát, ami hét résszel ezelőtt a halálát okozta: agydaganata van, és csak hónapjai vannak hátra. Kramer zseniális mérnök, de teljes elkeseredésében hagyja, hogy rákgyógyító csodaszert ígérő szélhámosok átverjék, lehúzzák, megalázzák, és otthagyják Mexikóban. De nem volt még olyan logisztikai és beszerzési probléma az előző kilenc film alatt, amit ne tudott volna megoldani, így a megalázásának helyszínét azonnal átalakítja egy Fűrész-szabadulószobává, hogy a bűnösök úgy meglakoljanak, hogy csonk ne maradjon szárazon. Vajon honnan szedi folyton azokat a triciklis bohócbábokat a kétezres évek elején? Hány diktafont hord magánál? Naponta mennyi időt tölt üzenetek felvételével és megvagdosásával? Mikor alszik?
Szóval a Fűrész X. nagy előnye, hogy a főszereplője tényleg az, akiről a sorozat szól, Tobin Bell alakításában pedig John Kramer, a kirakós sorozatgyilkos tényleg egy személy, nem csak egy mindenható hang a mikrofon másik végén. Bell meggyötört arca, görnyedt testtartása, és érzelemmentes tekintete ráadásul sokat tud mondani kevéssel. Egy méltó ellenfelet is kapott magának, az interneten varázsszerekkel kamuzó Pederson (Synnøve Macody Lund) egy könyörtelen, megalomán CEO, aki már az első pillanattól tudja, hogy birtokában van azoknak a képességeknek, amivel egy ilyen trancsírozást túl tud élni.
Mert trancsírozás bőven van a Fűrész X.-ben: én sosem gondoltam volna, hogy fogok látni moziban olyan, igazán gusztustalan, ocsmány öncsonkolásokat, amik itt a főműsornak számítanak. A film amúgy itthon X, azaz szigorúan felnőtteknek szóló besorolást kapott, kivételesen nem valami rejtett LMBTQ-utalásért, hanem tényleg a súlyos látvány miatt. Én sem tudnék máshogy megítélni egy olyan jelenetet, amikor valaki érzéstelenítés nélkül meglékeli a saját koponyáját.
Ez úgy hangozhat, mintha valami elvetemült, elítélendő dolog lenne, hogy ilyeneket lehet látni a moziban, pedig pont az ellenkezője az igaz: a Fűrész hamisítatlan, összezárt ujjak között nézős, gyomorforgató látványt kínál, ami annyira túlzásokba megy, hogy szinte éjfekete komédiaként működik. A realitás talaját már rég elhagyta, az irrealitás pedig baromi szórakoztató tud lenni akkor, ha beveszi a szervezetünk. Mindenkinek lesz egy pont a Fűrész X.-ben, amikor ez a képzeletbeli kapcsoló átkattan. Nekem ott volt, amikor az egyik szereplő kötél híján egy szerencsétlen elhunyt bélrendszerét használja eszköznek.
Ez a fajta vériszamós túlzás mindig is jellemző volt a Fűrészekre, de végre mintha mindenki egy hullámhosszon lenne, mintha sokkal jobb aránnyal lennének elosztva a belezések és a morózus példabeszédek, mintha a csapdák még nonszenszebbek lennének, és mintha a színészek (főleg a norvég Lund) jobban éreznék, hogy meddig kell elmenni. Ez nem azt jelenti, hogy a Fűrész X. jó film lenne, hanem azt, hogy egy kifejezetten alacsony mércét sokkal ügyesebben meg tud ugrani, és nem áll bele a földbe, mint az utóbbi pár rész bármelyike.
A vizualitása még mindig egy nu metál videóklipre emlékeztet, ami végül is húsz évvel későbbről nézve felfogható millennial nosztalgiának is. A cselekményének nagy része az alacsony költségvetésű műfaji filmek kedvenc helyszínén, egy elhagyatott, meghatározhatatlan termékeket gyártó ipartelepen játszódik. És elköveti azt a gesztust is, amit azóta halálra mémeltek – amikor a főszereplő Mexikóba ér, hirtelen az addig hideg, kék kép elkezd sárgában pompázni. A rendező a sorozat végén csatlakozott, a hivatása szerint főleg vágó Kevin Greutert, és hát vágás az van benne bőven, minden értelemben.
Ha már a millennial nosztalgia szóba került, akkor nem lehet elmenni amellett, hogy húsz év alatt a Fűrészből retróhorror lett, pedig egyszerűen csak úgy maradt két évtizedig. Az amerikai horrorfilmek felett átvette az uralmat a sajtóban gyakran pongyolán használt elevated horror, azaz elemelkedett horror kifejezése, ami nagyjából azt jelenti, hogy olyasmivel riogatnak, ami a traumákat értelmezhető lélektani szimbolizmussal fejeli meg. Ilyen az Örökség, vagy a Babadook. Nem mintha a műfaj maga nem alapvetően erről szólna, de ezt most hagyjuk. Ezzel párhuzamosan a Démonok között és az Insidious filmek már a természetfelettivel riogattak. Ezek mellett az apácás, babás, szellemes horrorfilmek mellett már szinte nem is volt szükség arra, hogy valakit rendesen, úgy istenigazából felkoncoljanak.
Pedig van benne báj: a Fűrész X. a gonoszságával, a gusztustalanul kidolgozott, analóg trükkjeivel szinte egy régebbi, ártatlanabb kornak a terméke, amikor még nem kellett fondorlatosan megijeszteni a nézőt, elég volt csak elborzasztani azzal, hogy mire képes az ember. A Fűrész tizedik része alávaló szórakozás, és nem biztos, hogy jobbá teszi a világot és a nézőit. De azt sem tudom mondani, hogy átveri őket. Én néha elégedett voltam azzal, amit adott, főleg a túltolt, csavaros, az ikonikus zenét megint jó pillanatban bedobó fináléjában. Biztos, hogy nem utoljára lesz ilyen.
A Fűrész X. csütörtöktől látható a mozikban.