2023. szeptember 22. – 22:20
Pár hónapja a Street Fighter 6-ról azt írtuk, hogy tipikusan az a játék, amit azok is ismernek, akik sosem játszottak vele – hát, a Mortal Kombat viszont az a játék, amit sokan úgy is ismernek, hogy azt sem tudják, mi az. Az első megjelenése óta eltelt 31 év alatt bőven meghaladta a videójátékos skatulyát, már 1995-ben csináltak belőle egy szolid kasszasikernek számító filmet – két éve pedig egy elég felemásat, amihez ennek ellenére már készül a folytatás –, de a szériához kötődik minden idők egyik legismertebb technóhimnusza is, ahonnan tényleg mindenki ismerheti Scorpion, Sub-Zero vagy Liu Kang nevét.
A játék különböző részei eladási adatokban rendre köröket vernek minden riválisra, és a nyugati országokban, főleg a kazuárok körében garantáltan ez a verekedős műfaj legnépszerűbb címe. A Mortal Kombat a kilencvenes évek csúcsterméke, Ed Boon karikatúrába hajlóan erőszakos, szexuálisan túlfűtött tiniálma, ahol folyamatosan ömlik a vér, törnek a csontok, miközben lengén öltözött nők, macsó férfiak és menőmaszkos nindzsák verik szét egymást. Ezektől a gyökerektől a most megjelent Mortal Kombat 1 sem szakadt el, de a játékmenet átszabása miatt úgy is nagyon szórakoztató lett, hogy azért sok helyen bele lehet kötni.
Liu Kang és a nagyon meta fanfiction
Ha a verekedős játékok évtizedek óta sikeres nagy négyesét nézzük – ahol a Mortal Kombat mellett a Street Fighter, a Tekken és a Smash Bros. foglal még helyet –, nem nehéz belátni, hogy a Mortal Kombat a túltolt erőszak mellett főként azzal lopta be magát a játékosok szívébe, hogy ikonikus karaktereket és aránylag koherens sztorit is nyújtott. Nem kevésbé bugyuta, mint a riválisai – elég csak erre a fantasztikus jelenetre gondolni a Shaolin Monks alcímű spinoffból –, de az egyes játékok története jól ki van találva, és kapcsolódnak is egymáshoz, ami a Tekken sztorijához képest például máris hatalmas előrelépés.
Erre nehéz is lenne jobb példát hozni a Mortal Kombat 1-nél, amelynek amúgy azért ez a címe, mert ez a második reboot az ezzel együtt tizenkét fő részt számláló szériában. A Mortal Kombat 9-cel ellentétben itt nem az aktuális idősík indult újra, hanem konkrétan az egész történelmet írta újra Liu Kang, aki az előző rész végén Shang Tsunggal küzdött meg ezért a privilégiumért. Az új rész tehát úgy reboot, hogy egyben közvetlen folytatás, még ha eónokkal később is vesszük fel a fonalat. Ez egyrészt azért jó, mert a rengeteg visszautalás és kiszólás ellenére most viszonylag könnyű becsatlakozni, másrészt pedig mert
így eddig jelentéktelen karakterek kerülhettek előtérbe, a fontosabb arcok háttérsztoriját pedig teljesen át lehetett írni, így Scorpion és Sub-Zero például testvérek, Outworldnek pedig igazságos uralkodója van Sindel személyében.
Liu Kang saját Mortal Kombat-fanfictionjét a durván hétórás kampányban lehet megnézni, ami valójában egy hétórás, interaktív B film, ami a fő motívumokat elnézve talán kicsit túlságosan is inspirálódott az elmúlt évek Marvel-filmjeiből, de így is teljesen élvezhető lett a végeredmény. A sztori szépen végigmegy azon, hogy a fontosabb karakterek ebben az új univerzumban hogyan lettek olyanok, amilyennek ismerjük őket, Johnny Cage ontja magából a filmes kiszólásokat, ami csak kicsit irritáló, és persze az is kiderül, hogy ki köpött bele Liu Kang levesébe. Mindezt a már az előző részben is remek audiovizuális körítés és a kifejezetten jó szinkronszínészek teszik teljessé – leszámítva a Nitarát játszó Megan Foxot, ő itt is teljes vakvágány.
A kampány tele van nagyon jól megkoreografált harcjelenetekkel, amik alapján én tényleg csak azt tudom mondani, hogy inkább ebből kellene többet csinálni, mint élőszereplős filmekből. Pedig a hangsúly nyilván nem ezeken van, hanem a klasszikus oldalnézetes bunyókon, amiket szintén ügyesen építettek bele a kampányba. Az egyetlen problémám az volt velük, hogy olyan gyorsan váltogatunk a különböző karakterek között, hogy mire beleszokik az ember az egyik működésébe, már jön is a következő. Miután pedig itt fogódzókat sem kapunk, annyira nem nagy élmény végigverni az ellenfeleinket, ha a kampánynak állunk neki először.
Jól áll neki az áramvonalasítás
Ez egy kicsit kiábrándító, pláne a Street Fighter 6 után, ahol a sztorimód nagy része gyakorlatilag egy rejtett oktatómód, de cserébe a Mortal Kombat 1 sokkal látványosabb és élvezhetőbb történetet rakott le az asztalra. Az előző részhez hasonlóan itt is kifejezetten jól sikerült az oktatómód, szóval ha valaki szeretne tanulni, annak van erre lehetősége külön. Lehetne kicsit interaktívabb és rugalmasabb, de érthetően magyaráz el mindent az alapoktól a támadás, a védekezés és a neutrális helyzet apró nüanszain át odáig, hogy mi az a frame data, és miért fontos. Éppen ezért furcsa, hogy az egyes karaktereknél viszont maximum hét kombót lehet gyakorolni,
a megjelenés utáni napokban pedig a gép konkrétan azt mutatta meg nekem, hogy hogyan rontja el Sindel egyik kombóját, ami egyszerre volt nagyon vicces és nagyon kínos.
Azóta egyébként ezen csiszoltak a fejlesztők, de ettől még ha valaki szeretné megtudni, hogy egy bizonyos karakternél mit érdemes csinálni, az még mindig jobban jár a jól megszokott YouTube-videókkal, mert itt azért közel sem olyan jó a helyzet, mint a Street Fighter 6-ban volt. Mindenesetre a gyakorlómódba mindenkinek érdemes ellátogatnia, mert a Mortal Kombat 1 nem csak az előző részhez képest csavart a formulán. A Mortal Kombat 11 egyik legnagyobb problémája az volt, hogy egyszerűen túl sok mindent zsúfoltak bele, ezt pedig valószínűleg Ed Boonék is érezték, mert a folytatás alaposan áramvonalasítva lett.
Itt nincsenek karaktervariánsok, a különleges támadásokhoz használt energiának megint csak egy sávja van, röntgenezés pedig csak alacsony életerőn elnyomható, cserébe nagyot sebző szupertámadásnál van, viszont már lehet a levegőben is kombózni. A Mortal Kombat 1 minden eddiginél közelebb van a többi oldalnézetes verekedős játékhoz, ami a széria keményvonalas rajongóinak lehet, hogy nem fog tetszeni, de az biztos, hogy az egész sokkal letisztultabb és logikusabb lett. Mindemellett egy teljesen új rendszer is érkezett a játékba a kameók képében, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alap karakterünk mellé kell választanunk egy másikat is, akit aztán egy külön gomb megnyomásával tudunk ugráltatni a meccsek közben.
A kameók elsőre nem tűnnek túl izgalmasnak, az embernek eleinte nem is feltétlenül jut eszébe, hogy használja őket, de elég hamar egyértelművé válik, hogy valójában ezek adják a játék harcrendszerének gerincét. Én Frostot használtam a legtöbbet a fagyasztós jéglabdái miatt, de tényleg minden kombináció jó valamire – Kung Laóval bárki tud távolról lövöldözni, Goro a kombóinkat nyújtja meg, de Sub-Zero jégpáncéljától Motaro teleportálásáig nagyjából végtelen lehetőségünk van. Egy rakás klasszikus karakter, például Sonya, Jax és Kano is csak kameóként elérhető, ami kicsit kiábrándító, bár a sima előhívásuk mellett a dobásoknál és a már említett szupertámadásoknál is fontos szerepet játszanak, sőt, brutális kivégzéseket is lehet velük csinálni.
A jövő, hát az bizonytalan
Ezen a ponton be kell vallanom, hogy én sosem szerettem annyira a Mortal Kombatot. A gagyi animációk, a karakterek fura, darabos mozgása és a nem túl változatos, sokszor teljesen logikátlan játékmenet mellett azért sem, mert egy idő után állati unalmas nézni a végletekig túltolt trancsírozást. Itt viszont pár nap játék után azt éreztem, hogy a harcrendszer annyira jól össze lett rakva, hogy nem tudok belekötni. Az extrém erőszak is kevésbé hangsúlyos, simán előfordul, hogy egy meccsen nem is kell végignéznem századjára röntgenfelvételben, ahogy szilánkokra törnek a csontok, és ez a játék van annyira jó, hogy így is lehessen élvezni. Persze aggódni nem kell, ha valakit ez érdekel, rengeteg kivégzés és röntgenes mozdulat van, és mindegyik nagyon-nagyon véres.
Azt persze érdemes hozzátenni, hogy az egyjátékos tartalmaknál azért a kampányon túl nem vitték túlzásba a dolgot a fejlesztők. A klasszikus tornyok most is visszatértek, és itt minden karakterhez fel lehet oldani némi extra háttérinfót, ezenkívül viszont csak a szezonálisan változó inváziókkal lehet szórakozni, ahol egy virtuális játéktáblán kell eljutni a célig, menet közben pedig különféle módokon felturbózott ellenfeleket kell legyőzni, és sokszor a pályán is van valami extra meglepetés, például egy tüzet köpő denevér a levegőben. Ez egy darabig jópofa, de hamar meg lehet unni, mert a hagyományos játékmenet sutba dobásával a harcok egyszerűen túl unalmasak ahhoz, hogy órákig lépkedjek miattuk digitális táblákon.
Egy rakás feloldható kinézetet ráadásul e mögé zártak, szóval az előző részhez hasonlóan itt is az a helyzet, hogy egy alapvetően nem izgalmas játékmód még inkább nyűgnek érződik. Viszont kinézeteket, kivégzéseket és egyéb cuccokat nem csak innen lehet szerezni, szóval ha valaki nem ragaszkodik a kedvenc karaktere végletekig pimpeléséhez, ezt az egészet megspórolhatja magának.
Ennél nagyobb probléma, hogy az online mód elég fapados lett, és bár én nem ragaszkodom a lassan minden fontosabb verekedős játékban feltűnő online lobbihoz, az azért jó lenne, ha meccskeresés közben tudnék mást is csinálni. Például gyakorolni a kombókat, ami a Tekkenben már nyolc éve is lehetséges volt.
Maguk az online meccsek amúgy nem rosszak, bár wifiről azért előfordultak nagyobb szaggatások, ami egy verekedős játéknál maga a halál. Ha már wifi, az is furcsa, hogy a rangsorolt módban a sima meccsekkel ellentétben hiába lehet látni, hogy az ellenfelünk wifiről játszik, ekkor már nem utasíthatjuk el a meccset büntetés nélkül. Az, hogy a hardcore játékosoknak muszáj rosszabb minőségű meccseket játszaniuk, simán lehet válóok, de persze itt sosem ők voltak a célközönség, ami az eladási számokból és a Mortal Kombat általános megítéléséből is tökéletesen látszik. Egyelőre a crossplay sem került be a játékba, ami szintén furcsa 2023-ban, de legalább az biztos, hogy majd jön. Az online mód hiányosságai azért is bosszantóak, mert
a Mortal Kombat 1 váratlan módon kompetitív (és nézői) oldalról is komolyan vehető a látványosabb kombók, a nagyobb szabadság és a kreativitást díjazó játékmenet miatt, de így simán lehet, hogy pár hónap alatt megint teljesen kihaltak lesznek a szerverek.
A Mortal Kombat 1 ettől még kifejezetten jól sikerült, mert most tényleg nem csak a kampány szórakoztató. A kameókkal megbolondított új harcrendszer minden szempontból érezhető előrelépés, olyannyira, hogy simán érdemes csak ezért megvenni a játékot, ha valaki hajlandó kicsit jobban beleásni magát. Az is nyugodt szívvel lecsaphat erre a játékra, akinek az a fontos, hogy látványosan fröcsögjön a vér, és a haverokkal lehessen random nyomkodni a gombokat egy csomó ikonikus karakterrel – meg Jean-Claude Van Damme-mal, Omni-Mannel és Peacemakerrel –, de a kocajátékosok azért valószínűleg jobban járnak, ha az első leárazásig még kihúzzák az előző résszel.