A Sziget szombati napja amolyan anomália volt a felhozatalt nézve, erre a napra betették Niall Horan után David Guettát fő fellépőnek (szerepe a lineupban éppúgy megkérdőjelezhető, mint például Macklemore-é), amolyan trash Necc Partyt telepítve a nagyszínpad területére. Guetta már rég bizonyított, neve fogalom, és olyan portfóliója van, hogy lassan a hologramját is használhatná, mindenki ugyanúgy felmutatná neki a kétkezes szívecskét. Tét nemigen volt hát, ide mindenki veretni jött. Mint egy lány előttem mondta: „Hát, hisz ez a társasági-közösségi élmény maga!”
Guetta slágerekkel nyitott és slágerekkel zárt, a kettő közé pedig kísérletibb (?!), techno felé (is) hajló dalokat és remixeket illesztett, de sajnos mintha dropjaira hangtompítót szerelt volna, az igazán átütő EDM-döngölés elmaradt. Pedig ez lett volna a biztonságos út, de a DJ-producer inkább a váratlant választotta, amiért jár némi elismerés. Az mondjuk, hogy rögtön az I’m Good (Blue) című Eiffel 65-átirattal robbantott és késleltetés nélkül ráültetett minket erre a sokfelé zakatoló, olykor sínt tévesztő vonatra, egészen szürreális élmény volt. Itt máris gyanússá vált, ami végül legnagyobb hibaként az egész szettjét végigkísérte Guettának:
a legtöbb dal konzisztencia nélkül jött be, majd tűnt el az éterben, az abszurd mashup-csomagot pedig tényleg nehéz valós produkcióként értelmezni.
A koncert előtt otthon Guettát hallgatva realizáltam, hogy kísérteties módon 10 éves korom óta végigkísérte a felnövésemet ennek az embernek a művészete. Bár Guetta 1986 óta aktív, mindenki 2009 körül ismerte meg a nevét a Memories, a Sexy Bitch és az I Gotta Feeling után, amelyek mindenkinek ismerősen csengenek. Guetta szinte precízen a kétezertízes évek indulásával lett mainstream kedvenc és elképesztően sikeres slágergyáros, aki remekül válogatott az általa producerelt dalokra népszerű közreműködőket.
2010-re már megvolt a Grammy-jelölés, 2011-re pedig kitermelt pár olyan számot, amikből azóta is szépen elélne, ha akkor szögre akasztotta volna a pendrive-ját. Ilyen volt a Sweat, de főleg az Usherrel közös Without You és a Siával felvett Titanium, azóta aligha van olyan, hogy ezt a kettőt ne játszaná le. A szigetes szett egyik „csúcspontja” (idézőjeles dramaturgiai és lélektani szempontból) megint csak a két említett dal tudott lenni, ami valahol elszomorító.
Pedig szépen el lehet bambulni, miközben Guetta zenéje szól: ha a slágereit pakolja egymásra, egy ponton már észre sem veszed, mi történik igazából. Így a nagyszínpad és az azt körülvevő placc is egy zöld lézerekkel bevilágított plázává, amolyan végtelen Westenddé lényegülhetett át, ahol a telefonodat bújva, céltalanul sétálgatva-tolongva elhallgatod – avagy megszokod – a háttérben tompán szóló rádiót. Végül kis idő után fel sem tűnik már, hogy valaki betette az időközben újracsinált Baby Don’t Hurt Me-t.
Rákontrázva erre az analógiára, felírtam a jegyzeteim közé, hogy úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Sőt, valamiféle disszociáció fogott el, mert egyes daloknál – ahol a nosztalgia nem kapcsolt be és nem is vitt rá arra, hogy a kezem a magasba emelve pumpálni kezdjek – az arcomra fagyott vigyorral néztem kifelé a fejemből, és vártam, hogy teljen az idő ebben az abszurd Morrison's 2-szerű labirintusban. Egyik telexes kollégám mellettem ki is mondta, hogy „lobotómia-szett”, abból is az a fajta, ami végül még nem is szúrt tűt az agyunkba, csak maximum a felületét karcolgatta.
A beteljesületlenség érzése egyébként végig ott volt a levegőben. Guetta sokszor elhúzta a mézesmadzagot, ízelítőket adott, végül elvétette, hogy egyes dalok kiteljesedjenek, másokat pedig irreálisan sokáig húzott. A négyszer visszahozott „Off my face, don't know where I am / 'Cause I got my drugs from Amsterdam” még most is itt serceg a fülemben. Slágereinek refrénjeit a fent említett langyos, visszafogott dropokra cserélte, amit persze nyugodtan megtehet, hisz ez már rég az ő játszótere, itt viszont a tömeg is automatikusan leeresztett és tétlenül toporgott. Még szerencse, hogy egy Soulja Boy-remix és egy fiatalos Central Cee-szám mindent helyrehoz. „How Do You Do, Fellow Kids? Did you know that my bitch is gay?” – kérdezné most a gördeszkát kezében tartó Steve Buscemi.
Guetta emellett nem a szavak embere, sőt, ő maga is úgy fest, mint aki nincs jelen a térben. Az a drámaian mikrofonba kiabált mondat például, hogy „Are you ready? You, me, and the FUCKING RAVE” maximum annyira készít fel egy nagy, monumentális következő dobásra, mint a kezdő sípszó egy Kisvárda–Mezőkövesd mérkőzésen.
A francia DJ felszállni akaró rakétája nagyon sokáig füstölt, de nem hagyta el még az állomást sem sokáig. A végén azért csak sikerült, bár Avicii és konfetti kellett hozzá, és addigra a dropok annyira tudtak meglepni minket, mint az exponenciálisan növekedő robbanásfelhők egy Halálos iramban-film utolsó 20 percében. De ez már tök mindegy, hisz Vin Diesel is mindig győz az autós filmjei végén, nem? (kersner)
Moderat
Az idei Szigetet egy rakás dolog miatt lehet kritizálni a brutális áraktól a kicsit gyengének és koncepciótlannak érződő zenei felhozatalig, de a nagyon specifikus, éjjel fél 1-kor kezdődő elektronikus zenei koncertek a FreeDome-ban kategóriában eddig vitán felül tökéletes teljesítményt nyújt a fesztivál. A csütörtöki Bonobo és a pénteki Jamie XX után szombaton a techno mai fővárosából, Berlinből indult német szupergrupp, a Moderat következett ebben az idősávban. A Moderat hosszabb kihagyás után 2021-ben lett ismét aktív, hogy aztán az egy évvel később megjelenő, MORE D4TA című negyedik albumával bizonyítsa, hogy ezt a visszatérést bátran lehet dicsőségesnek nevezni.
A Moderatban az alanyi jogon is legendás duó, a Modeselektor súlyos technója találkozik az ugyancsak innen induló, de a döngölést később művészi ambientre cserélő Apparat introspektív, finom hangzásával és egészen hipnotikus énekhangjával, ami felvételről is izgalmas, de ahogy általában lenni szokott, itt is élőben jön át igazán, hogy mennyire király ez valójában. Az egészet leginkább a Son Luxhoz vagy a tavaly fantasztikus koncertet adó Woodkidhez lehet hasonlítani, egyrészt a minimalista, fehér fényekkel és lebilincselő animációkkal operáló vizuál miatt – ami nemcsak zseniálisan nézett ki, hanem a NEON RATS alatti szósaláta még kifejezetten a Szigetre is lett szabva –, másrészt mert ugyanolyan jól lavírozik a stílusok között, sokszor akár számokon belül is.
Élőben nekem azok a számok ültek a legjobban, ahol Apparat énekelt, a rögtön kezdésnek bedobott Ghostmothertől a Reminderen át a koncertet lezáró Bad Kingdomig, ahol még a közönséget is bevonták egy kicsit, de nagyot mentek az olyanok is, mint a Les Grandes Marches, ahol egyértelműen a dübörgő basszusba torkolló katarzis volt a lényeg. Azt is érdekes volt élőben megfigyelni, hogy a Moderat zenéje még ilyen hangerő mellett is a végletekig le van csupaszítva, egy kicsit sem harsány vagy tolakodó, de így is teljesen kitölti a teret, és maximálisan leköti az ember figyelmét. Egy olyan napon, amikor pár órával korábban még David Guetta bohóckodott a nagyszínpadon, különösen nagy szükség volt arra, hogy valaki helyre tegye a fejekben, hogy milyen az igényes elektronikus zene, és mint kiderült, ehhez kevés jobb alanyt lehetett volna találni a Moderatnál. (flachner)
TV Girl
Ha bárki gondolkozott már azon, hogy milyen lenne, ha a korábban a Red House Paintersben, meg a Sun Kil Moonban, az utóbbi években meg a saját neve alatt alkotó (értsd: gitározó és közben összevissza beszélő), a közönségét rutinszerűen inzultáló Mark Kozelek indie popot csinálna, akkor ne gondolkozzon tovább – most megmondom, hogy olyan, mint a TV Girl. Ezek után nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a TV Girl egy eredendően szórakoztató zenekar, ami ugyan 2010 óta létezik, de sok más előadóhoz hasonlóan részben a TikTok tette igazán népszerűvé az elmúlt években. Ami persze nem is meglepő, mert talán sosem volt aktuálisabb probléma a mai fiatalok körében, hogy már semmi sem a régi, mióta a kék hajú lány levágta a kék haját.
Az már érdekesebb kérdés volt, hogy mit fog kezdeni velük szombaton kora este a Sziget közönsége, mert ez azért egy elég bizarr egyveleg, de mint kiderült, a fesztivál tele van olyan emberekkel, akik élnek-halnak a TV Girlért. Na jó, a tele azért túlzás, mert az idén megszokotthoz hasonlóan itt sem voltak túl sokan a FreeDome-ban, de cserébe aki ott volt, az túlnyomórészt végigénekelte az egész koncertet. A TV Girl a felszín alatt egy zeneileg is egész érdekes banda, de összességében mégiscsak olyan indie popnak hangzik, amire ellötyög az ember egy órát egy sörrel a kezében. A kapcsolati témákat jó adag öniróniával és viccelődéssel feldolgozó szövegekkel, meg a britpoppernek öltözött Brad Petering színpadi manírjaival együtt viszont bőven több egy bugyuta tucatzenekarnál.
Petering amellett, hogy rezzenéstelen arccal, egy helyben állva énekli végig a helyenként tényleg nagyon vicces számaikat, időnként cinikus megjegyzéseket tesz és hülyeségeket beszél. A Szigeten azzal kezdte, hogy részéről amúgy teljesen rendben van, ha valaki piálni, füvezni, cracket szívni vagy heroinozni akar, aztán pár számmal később lenyomott egy hosszú monológot arról, hogy köszönjük meg mindannyian a MasterCardnak, hogy lehetővé tették ennek a színpadnak a létrejöttét, és egyébként a MasterCard a legnagyszerűbb cég a világon, de az a másik cég, a Visa, egy nagy szar, mindenki vágja miszlikbe a Visa-kártyáját, aztán csókolja meg a mastercardosat. A vége felé egy öntudatos pszichopatát megidézve azt mondta, hogy ha képes lenne bármit érezni, akkor most szeretetet érezne. Csak annyit fűznék hozzá, hogy én is, és több TV Girlt a Szigetre. (flachner)