2023. augusztus 12. – 12:04
Az idei főfellépők közül egyértelműen az Imagine Dragons az egyik legnagyobb név a Szigeten, még úgyis, hogy már ötödjére jártak Magyarországon. A zenekar hatalmas tömeg előtt adott egy kifejezetten jó koncertet, de közben nem feledkeztünk meg a pénteki nap többi fellépőjéről sem: Yungblud részben rácáfolt a vele kapcsolatos sztereotípiáinkra, Loyle Carner pici közönségben adott remek koncertet, Jamie XX pedig ismét bebizonyította, hogy él-hal a brit elektronikus zenéért.
Imagine Dragons
Élénken él az emlékeimben a 2019-es Sziget fesztivál egyik legfontosabb headlinerjének, Ed Sheerannek a koncertje. 2019. augusztus 7-én, egyetlen napijeggyel felvértezve a toi-toi vécék tetejéről csak hallgattam a zenét, mert a színpad onnan nem látszott, és akkora volt a tömeg, hogy máshová nem is tudtam volna menekülni előle. Később kiderült, hogy kisebbfajta pánik alakult ki a közönségben, az emberek egymást taposták, a pultokba próbáltak bemászni, hogy elkerüljék a fojtogató tömeget. A K-híd teljesen megtelt a koncert után, remegett, kilengett az elképesztő embermennyiségtől. Valahogy így éreztem most is magam az Imagine Dragons-koncerten is – ha nem is mászott senki a vodkáspultba, az biztos, hogy olyan heringparti volt, amiben már nagyon nehéz élvezni a jó zenét, és csak élére állítva tud a színpad belátható közelségébe kerülni az ember.
A „belátható közelség” pedig elég relatív: nem az utolsó pillanatban értünk oda a nagyszínpadhoz, de már akkor szinte csak a fák alatt lehetett értelmesen elférni, és végül egy olyan helyre sikerült odaerőszakolnunk magunkat, ahol a színpadot még nem, de legalább már a kivetítőt láttuk. Szerencsére a tömeg nem volt erőszakos, de rengeteget elvett a koncert élvezeti értékéből, hogy a fesztiválozók nagy része valószínűleg pont annyit látott az Imagine Dragonsból, mint amennyit otthon, YouTube-on látna: egy képernyőt.
Pedig az együttes mindent megtett a jó koncertélmény érdekében. A 2008-ban alakult Imagine Dragons igencsak magasra jutott onnan, hogy a kezdetekben még Las Vegas-i kaszinókban léptek fel azért, hogy a tagok tudják fizetni a lakhatásukat. Magyarországon most voltak ötödször, egyszer a Szigeten, egyszer a Volton, felléptek a Papp László Sportarénában, és egy dalt eljátszottak a 2021-es MTV Europe Music Awardson is. Én ezek közül a sportarénás koncertjükön voltam, és bár az is jó volt, a mostani sokkal erősebbre sikeredett.
Ennek valószínűleg két oka van: az egyik az, hogy a srácok pontosan tudják, mit kell játszani. Meg sem próbálkoztak kevésbé ismert dalokat játszani, és szerencsére a rettenetesen félresikerült legutóbbi albumuk (illetve albumpárjuk második szegmense), a Mercury – Act 2 is csak a Bonesszal és a Sharksszal képviseltette magát. A másik ok pedig a koncert ritmusa: nagyon szépen felépítették a dinamikát, a boldog, gyorsabb számok után a megfelelő időben váltottak vissza, és mentek egy kicsit mélyebbre mind tempóban, mind mondanivalóban, és vice versa. Az egyetlen kritikám ezzel kapcsolatban, hogy az utolsó dal valamiért a My Life lett, ami miatt hiányzott az a katarzis, amit mondjuk a Thunderrel vagy az On Top of The Worlddel el tudtak volna érni. Az viszont mindenképp piros pont, hogy a zenekaron, de legfőképpen a frontemberen, Dan Reynoldson az egész koncert alatt látszott, hogy boldog, hogy itt lehet, és szívből énekel.
Ami a színpadképet illeti – már amit a kivetítőn láttunk belőle, ugye –, úgy tűnik, hogy az Imagine Dragons most már teljes egészében arra épít, hogy Reynolds maximum a harmadik számig ledobja a textilt, és félmeztelenül énekelje végig a koncertet. Teljesen profin játszanak a fényekkel, hogy különböző dalok alatt különböző hangulatban világítsák meg azokat a domborodó csuklyákat és mellizmokat, szóval valószínűleg pontosan tudják, hogy ebből lesz igazán virális kontent TikTokon, Instagramon, bárhol. Mindez viszont a további színpadkép rovására megy, mert az átkötő animációs etapokon kívül nem nagyon akad más, ami hozná a hangulatot látványban.
Pedig a dalok zseniálisak, és néhányuknak nagyon komoly mondanivalója van. A Demons előtt például Reynolds rendszeresen kampányol a mentális egészségért, azért, hogy ha valaki depresszióval, szuicid gondolatokkal küzd, kérjen segítséget. Ez nem véletlen: egy gyerekkori nagyon jó barátját veszítette el öngyilkosság miatt, és ő maga is sokáig küzdött komoly depresszióval – ez inspirálta az Evolve album több dalát is.
A Believert az ihlette, hogy Reynolds nagyon szigorú hitvilágú mormon családban nőtt fel, jó adag keresztény bűntudattal, sokáig meghatározta az életét a vallás, végül a húszas évei elején teljesen szakított vele. Hasonló témákat feszeget a zenekar egyik leghíresebb dala, a Radioactive is, amiről Reynolds korábban azt nyilatkozta, hogy már nem is szereti annyira énekelni, de mivel a közönség igényli, mindig része a setlistnek. A Bones az élet múlandóságát és a túlvilágot érinti, a My Life a szerhasználatot, a Follow You pedig egy ritka szerelmes dal az együttestől, ami azután készült el, hogy Reynolds és (most már ex)felesége újra egymásra találtak egy ayahuascaszeánsz közben.
Mindezek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy ez egy felejthetetlen koncert volt – abszolút jó volt, de nem kiemelkedően jó, és ha már Imagine Dragonst szeretnék hallgatni, inkább olyan koncertre megyek, ahol látom is őket rendesen, nem csak hallom. A hangulat remek volt, a koncert ritmusa is a helyén, mégis úgy éreztem, hogy nem kaptam kifejezetten többet a koncerttől, mintha YouTube-on néztem volna meg később – sőt. (nagy n.)
Yungblud
A 26 éves Yungblud azzal tudott igazán sikeressé válni 2018-2019 környékén, hogy Lil Peep és az általa generált emo raphullám után ötvözte a poppunk, az altrock és a hiphop jegyeit. Kicsit úgy, mint a trendekre reagáló Machine Gun Kelly, csak Yungbludnál nem volt éles fordulat, ő a kezdetek óta ebből csinált karriert magának. Mellé dukál egy könnyen beazonosítható, eladható karakter és imidzs, ami legalább ennyire fontos kulcseleme a produkciójának: feminin szettek, festett szemek és körmök, nyelvnyújtogatás és csibészkedő, művi nyersesség. Ez már-már a rákfenéje is az előadó megosztó művészetének, én is előítéletekkel készültem a nagyszínpados koncertjére, arra készülve, hogy a ripacskodáson lesz a hangsúly a zenei minőség helyett. Csak félig lett igazam.
„Energikus és nagyon hangos. Bemegy egy terembe és egyből észreveszi az összes ember. Ugyanezt az energiát keveri a dalaiban egy elképesztő mélységgel, ami benne van a gyerekkori traumái miatt” – mondta róla nekem egy magyar rajongó a helyszínen. Valóban nem lehet – és nem is szabad – elvenni valamit Yungbludtól, ez pedig az energia, amit képes az első színpadra sprinteléstől majdnem az utolsó pillanatig fenntartani, ahogy pedig negyvenes doncasteri Karenként ordít a színpadon, azt nem lehet nem észrevenni.
Az pedig szintén megtévesztő, hogy Yungblud sokszor tényleg abúzusról és fiatalkori megrázkódtatásairól énekel olyan pop punk-emo köntösben, hogy ha nem figyelsz a szövegre, nem is feltételeznél ilyet. A koncerten is inkább kerekedett brit pubhangulat, a tömeg egy félmeztelen, spicces turistacsapattá tudott válni. Sajnos az ötödik-hatodik woohoo-yeah-yeah már unalmassá vált, pláne fináléként, de tény, hogy Yungblud végig ügyesen bevonta a közönséget, és fel is hívott magához rajongókat a színpadra. Mindenki szereti, ha a fekete hajú emósztár meghatóan énekel, így a zongorás intermezzo is ült, leszámítva Yungblud rapjét, ezt nem annyira kéne erőltetnie.
Egy telexes kollégám fogalmazott a helyszínen úgy, hogy „Yungblud pont olyan, mint egy 2011-es MySpace-profil, ami masszívan a My Chemical Romance-rajongásra épít”. Való igaz: az efféle nosztalgia biztosan kulcsa Yungblud zenéinek, sőt, külsejében is van némi Gerard Way. Volt is bőven Green Day, Fall Out Boys és késő kétezres évekbeli hangulat a Szigeten, de úgy adagolva, hogy attól ne szekunder szégyent, maximum jóféle nihilt érezz. Ez pedig meglepő fityisz azoknak, akik sztereotípiák alapján utálják vagy kategorizálják be a brit zenészt. (kersner)
Jamie XX
Ha a korai 2010-es évek indie popjáról beszélünk, akkor garantáltan az elsők között fogjuk emlegetni a The xx-et, még akkor is, ha ironikus módon a legtöbben garantáltan az Intro című intrójuk miatt ismerik őket (még rosszabb, ha ennek a végtelenített verziója miatt). Az xx a 2009-es első albumukkal egy szempillantás alatt lett relatíve ismeretlen kultzenekarból világszenzáció, hogy aztán a 2012-es Coexisttel és a 2017-es I See You-val újra és újra bizonyítsák, hogy nem tudnak hibázni. Az elmúlt hat évben mondjuk főleg azért nem, mert a zenekar mindhárom tagja nyakig van a szólóprojektekben, utolsóként az énekesnő Romy Madley Croft fog saját lemezt kihozni szűk egy hónap múlva.
A zenei alapokat készítő producer, Jamie xx már 2015-ben kiadta az első saját albumát, az In Colourt, amit rögtön Grammyre is jelöltek bizonyítva, hogy a későbbi csatlakozás ellenére nem véletlenül szokták őt az xx motorjaként emlegetni. Az önálló projektjében a producer kedvére kiélhette a megszállott rajongását az angol underground tánczene iránt, és mint az pénteken egyértelműen kiderült, ez a már-már beteges vonzalom azóta sem hagyott alább. Jamie xx-nek amúgy kifejezetten jó dolga volt a Szigeten: előtte a progresszív house-ban utazó, az elektronikus zenei berkekben az elmúlt években eléggé felkapott német Ben Böhmer nyomott le egy nagyon szórakoztató live setet a FreeDome-ban, szóval minden adott volt ahhoz, hogy nagy bulit csináljon.
És hát csinált is, egy elég eklektikus szettel, amiben szokás szerint az égvilágon minden volt a Burialre emlékeztető komorabb garage-tól a homokos, pálmafás strandokat idéző táncolósabb cuccokig, sőt, egy ponton a ‘70-es évek diszkójába fordította a koncertet a Mighty Cloud of Joyjal, hogy aztán a végén még megszórja a közönséget egy rakás techno veretéssel. Például ezzel, meg ezzel. Azt, ahogy Jamie xx néha teljesen véletlenszerűen kapkodott elő és mixelt össze tökéletesen újabb és újabb műfajokat és hatásokat, egészen lebilincselő volt hallgatni és nézni is. Sajnos a FreeDome jóindulattal mondva megint csak félig volt tele, akik elmentek erre a bulira, azok láthatóan marhára élvezték az egészet. Szóval ja, Jamie xx-et önállóan is abszolút érdemes megnézni, de azért lassan érkezhetne valami hír az xx-ről is (flachner)
Loyle Carner
Az idei szigetes ajánlónkban már utaltunk rá, hogy a brit Loyle Carner lírai tartalmú, jazzből táplálkozó, szövegalapú zenéi esetében fennáll majd a veszély, hogy élőben nem tudnak olyan egyszerűen és egyenesen ütni, mint mondjuk egy zúzós Slowthai-koncert, ami pont jól működött a FreeDome-ban tavaly.
Angol és ír rajongók a koncert előtt elmondták, hogy nem számítanak nagy tömegre a többszörös Mercury-jelölt Carner koncertjén, mivel még az Egyesült Királyságban (ahol a rajongói bázisának szerves része tömörül) is egy-két ezren vannak maximum a nem fesztiválokon megtartott fellépésein. Sőt, hozzátették, hogy szinte még az is meglepő, hogy a rapper fellép a magyar fesztiválon, ami jogos meglátás, de abszolút üdvözlendő jelenség és szuper húzás a Sziget részéről. Bár a FreeDome-ban kevesebben voltak, mint az erős félházas Slowthaion tavaly, Carner mintha a sajátjaihoz tért volna haza és bensőséges atmoszférát kreált már azzal, amennyire otthonosan mozgott a színpadon és amilyen hitelességgel beszélt a rajongóihoz. A kisebb sátoros helyszín nagy erőssége, hogy a rajongói energiák és az előadók aurája (ami a visszafogott, de mégis erős kiállású Carner esetében nagy plusz) egyensúlyban tud lenni. Mindez tapinthatóbb itt és így közelebb is érzi magát a hallgató a produkciókhoz, ezt Woodkid vagy FKJ is bizonyította még 2022-ben.
A koncerten „I Love Michelle Obama” feliratos pólót és piros sapkát viselő Carner ránézésre is egy emberi és önazonos karakter, aki kevés, de pont hatásos monológot engedett meg magának. Ezek pedig maníroktól mentes egyéniségének hála nem hatottak üres süketelésnek. Valahogy hinni tudtam abban, amit mond, például amikor felszólalt a toxikus maszkulinitás ellen, amit gyakran emlegetnek, tartalommal viszont kevésszer töltik meg. Ahogy Yungblud, úgy Carner szettje is ki volt számolva, de kicsit másképp: a rapper és csapata egy harmonikus, összhangban lévő zenekaros performanszot vitt színpadra (a legszebben az izreaeli–brit séflegendáról elnevezett Ottolenghi és a Jay Dilla említést tartalmazó Damselfly szólt), talán még a fénytechnikusuk is saját volt, aki minden lábdobra és pergőre pontosan reagált. A túlnyomóan piros színben úszó show így esztétikailag is megtámogatta azt, ami zeneileg kifogástalannak tűnt, leszámítva néhány elhalóbb, hangosításon elcsúszó verzét és a többször eljátszott acapellázást. Sok ilyet még ide. (kersner)
