2023. július 6. – 22:57
Rajongói szem nem maradt szárazon, amikor kiderült, hogy Henry Cavill a harmadik évad után kiszáll a Witcherből. A sorozat fő erénye eddig egyértelműen Cavill volt, ő vitte a hátán az esetlen első évadot, és részben miatta volt nézhető a kicsit összeszedettebb második. A színész magyarázata nem ígért sok jót: kreatív nézetkülönbségekre hivatkozott. Cavillről régóta ismert, hogy nagy tisztelője a sorozat alapanyagául szolgáló, a lengyel Andrzej Sapkowski által írt fantasykönyveknek és a belőlük készült videójátékoknak. Sejteni lehetett, hogy ha neki valami nem tetszett a sorozat környékén, arra jó eséllyel a hozzá hasonló Witcher-rajongók is finnyogni fognak.
A pár napja megjelent harmadik évad – és egyben Cavill búcsúdala – ezt a feltevést igazolja is. Illetve csak a harmadik évad ötnyolcada, mert most csak öt epizód került fel a Netflixre, a maradék három július 27-én érkezik. Engem mindig bosszant, amikor egy évadot így kettészednek, de ebben az esetben különösen irritáló. Három nyamvadt részt visszatartani egy hónapig, tényleg? Mi lesz addig, találnak egy rendes dramaturgot? Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Amikor az első évad 2019 végén megjelent, rögtön lehetett látni, hogy nem ez a sorozat fogja betölteni a Trónok harca után keletkezett űrt. Nem a pénzen múlt, mert a Netflix hasonló volumenben költött a Witcherre, mint az HBO a Trónok harcára. De valahogy ezt a pénzt nem sikerült jól elkölteni: a díszletek és a trükkök olykor másodvonalbelinek tűntek, akárcsak a szereplőválogatás. Cavill telitalálat volt, szerencsére, de mellette akadt jó néhány castingbaleset (nekem Anya Chalotra is az volt Yenneferként, de aztán belenőtt a szerepbe, és mostanra megkedveltem).
Leginkább azonban az épkézláb forgatókönyv hiányát lehetett érezni: az első évad cselekménye nehezen követhető és fókuszálatlan volt, egy fantasyeposz nyitányának pedig kimondottan zavaros. Minden hibája ellenére lehetett szeretni, mert a legfontosabb dolgot teljesítette: tévére vitte a regénybeli világot, ahol az emberfeletti képességekkel bíró szörnyvadász, Ríviai Geralt élete legnagyobb feladatára készül.
Ez a feladat a második évadban lett igazán fontos: Geraltnak nem egy újabb szörnyet kellett lecsapnia, hanem megóvnia egy Ciri nevű, különleges lányt, akire származása miatt több politikai frakció is fenekedik. Ennek az évadnak a narratívája már kevésbé csapongott, de továbbra is rossz tempójú volt, az alapanyagtól pedig annyira eltávolodott, hogy a keményvonalas rajongók őrjöngtek. Aztán jött egy minden szempontból pocsék előzménysorozat, aminél rosszabbat fantasyben hirtelen nem is tudok mondani Uwe Boll D&D-filmjén kívül.
A sorozat showrunnere, Lauren Schmidt-Hissrich a Witcherrel először kapott ilyen felelősségteljes pozíciót, és mostanra már nyilvánvaló, hogy nem ő volt a legalkalmasabb ember a feladatra. Miközben a sorozatnak továbbra is vannak élvezhető pillanatai, a harmadik évad első fele ötvözi az előző két évad hibáit. És megint főleg az írókat lehet hibáztatni, mert az öt epizód ritmusa valami egészen kellemetlen.
Az első rész szépen felvezeti, ahogy Geralt és Yennefer rejtekhelyről rejtekhelyre vándorolnak Cirivel, tanítgatják a lányt, és közben valamiféle szokatlan családdá válnak. Aztán bejön egy felesleges mellékszál, egy béna csavar a Ciri-sztorin, és ezzel az alkotók újra hátat fordítanak a Witcher-könyveknek (amúgy az évad A megvetés ideje című regényt dolgozná fel). És innentől a narratíva szinte véletlenszerűen váltogat helyszínek és szereplők között, mintha nem is lenne igénye valamilyen fő cselekményre. Az ötödik rész visszatalál ugyan Sapkowski eredetijéhez, de aggasztó, hogy ezzel ér véget ez a fél évad – az öt részt simán le lehetett volna tudni háromban, és tudva, hogy mi történik még a regényben, előre félek attól, hogy a sztori maradékára csak három epizód jut.
Ezen az ötödik részen látszanak legjobban a sorozat elpuskázott lehetőségei. Schmidt-Hissrichnek és csapatának nem sikerült felépítenie rendesen Ríviai Geralt világát, főleg a mellékszereplőket nem. A Trónok harcában egy Kisujj vagy egy Ser Mormont élettel teli karakter volt, Westeros teljes jogú polgára – ezzel szemben a Witcher legtöbb mellékszereplője még a harmadik évadban is jelentéktelen háttérfigurának hat, mert nem kapott tisztességes dialógusokat és jeleneteket. Többük motivációja nincs kibontva rendesen azoknak a nézőknek, akik nem olvasták a könyveket, viszont rengetegen vannak – általánosságban baj, hogy a sorozat túl sok szálat akar kézben tartani ahhoz képest, mint amire ez az alkotógárda képes.
Ilyen helyzetben jön ez az ötödik rész, egy hosszú báljelenet, ami egyébként a rendezést tekintve a sorozat egyik csúcspontja, de hiába a jó filmnyelvi megoldások, ha ahhoz a történetszövés nem ér fel. A karakterek túl üresek, az intrikusnak szánt dialógusok túl sablonosak, ráadásul az egyik főbb szereplő nincs is jelen az epizódban. Ennek az epizódnak egy katartikus felívelésnek kellene lennie, ehhez képest akkora az ereje, mint egy nem túl fontos töltelékrésznek.
Az említett hibák a harmadik évadra már nagyon zavaróvá váltak, mert nem érezni fejlődést. Akad néhány jó csatajelenet és szörny, de már Cavill sem tudja elfeledtetni egy tisztességes történetív hiányát (főleg, hogy a sorozat egy ideig el is felejti, ki a főszereplője). És akkor még nem is mentünk bele abba, hogy a Sapkowski-regények szellemisége is egyre ritkábban jelenik meg, a jó és a rossz szinte mindig egyértelmű, Geralt karaktere pedig jól fésültebb és kilúgozottabb, mint a könyvekben vagy akár az első évadban.
Ilyen körülmények között a színészek is szenvednek, és lehet, hogy nem volt igazságos castingbalesetnek gondolnom annyi szereplőt. Ugyan még mindig elbuknék egy „műkörmös vagy varázslónő?” teszten, belátom, hogy funkciótlan figurákat eljátszani nagyon hálátlan feladat. Ezt Kökörcsin karakterén érezni most nagyon: Geralt alkalmi vicces-idegesítő kísérőjének nem igazán találtak helyet az írók a harmadik évadban, izzadságszagú megoldásokkal tolják be a fontos történések közelébe, szerelmi életének új fejleményétől pedig joggal lángolnak a Witcher-fórumok. Cavill viszont még mindig remek, kár, hogy júliusban utoljára látjuk. Liam Hemsworth váltja a negyedik évadban, hát, nem irigylem ezek után.
A Witcher harmadik évada tipikusan az az eset, amikor az ember már azért néz egy sorozatot, mert látta a korábbi évadokat. Én is nézem, mert a Witcher-játékok rajongójaként érdekel, de igazából már nem élvezem, és a reményt is feladtam, hogy Schmidt-Hissrich nagy költségvetésű katyvasza valaha kikecmereg a középszerből. Cavill távozása jó apropó ahhoz, hogy búcsút intsek én is a sorozatnak, és úgy sejtem, nem leszek egyedül.
