2023. június 27. – 09:38
Nagyon-nagyon el akartam menni Machine Gun Kelly (MGK) budapesti koncertjére. De nem azért, amiért a jegyet váltó 4-5 ezer ember nagy része, hanem teljesen más okból: egyszerűen a saját szememmel akartam látni az embert, aki az elmúlt két évtized legfurcsább, 180 fokos zenei fordulatát mutatta be, amellyel egy közepes rapperből A listás celeb és az egyik legfelkapottabb popsztár lett.
MGK ugyanis egy személyben megtestesít mindent, ami miatt a kétezres években az idősebb punkok kikezdték a Blink-182-t és társait kedvelő középiskolásokat: semmi köze sem a zenének, sem az attitűdnek a punkhoz, ez csak egy kilúgozott, kereskedelmi termék, amellyel eladhatóvá teszik a lázadást. Azonban amíg az öreg punkok azért bőven túloztak, MGK esetében tényleg nehéz egy organikusan létrejött, hiteles punkzenei produkcióról beszélni. És mégis, a budapesti koncertje minden kínos pillanata, megjátszott mozzanata és rettenetes poénjai ellenére kifejezetten szórakoztató volt. Ha a zene nem is feltétlenül őszinte, a produkció 100 százalékig az.
A texasi születésű MGK igazi csodagyereknek indult, tinédzserként rengeteg hivatalos rapcsatát nyert, 2010-ben pedig az első zenéit már árgus szemekkel figyelte a zeneipar. Van egy olyan mondás a hiphopban, hogy a műfaj mindig akkor volt a kereskedelmi csúcson, amikor egy fehér csávó volt a legnépszerűbb, legyen az Vanilla Ice, Eminem vagy éppen Macklemore. Sokan MGK-ban látták a következő ilyen figurát, nem véletlenül adott neki lemezszerződést Sean Combs, vagyis P. Diddy (vagy Puff Daddy, nehéz már követni). A karrierje valahogy mégsem indult be igazán, nem volt meg neki a nagy áttörés, a 2010-es évek rapdömpingjében nem igazán tudott mással kitűnni, mint hogy mindenki állandóan Eminemhez hasonlította a rapstílusa, a külseje és a bőrszíne miatt.
Aztán történt egy váratlan esemény. MGK saját bevallása szerint is óriási Eminem-rajongó volt valaha, Eminem pedig egészen kicsi kora óta dalszövegekbe foglalja a lánya nevét. Amikor kijött egy fotó a 16 éves Hailie-ről, a 2012-ben 22 éves MGK kiírta a Twitterre, hogy Eminem a legnagyobb király, de hát ki kell mondani, hogy a lánya „mennyire kibaszott szexi”. Eminem viszonylag váratlanul, hat évvel később a Not Alike című dalban neki is ment MGK-nek emiatt, akit tényleg elhord a dalban mindenféle tehetségtelen nímandnak, és kikéri magának, hogy hozzá hasonlítják.
Eminem beszólása nem is jöhetett volna jobban a relevanciáért küzdő MGK-nek, aki hiába rajongott érte, írt neki egy választ a Rap Devil című számban. Az addig közepes, lagymatag, túl sok vizet nem zavaró karrierrel rendelkező MGK mintha teljesen kifordult volna magából, és olyan elánnal, szöveggel és kreativitással vágott vissza az addig szent tehénként kezelt Eminemnek, hogy máig az egyik legjobb diss trackek között emlegetik a dalt. Nemcsak azért, mert MGK gyakorlatilag Eminem flow-ját használva parodizálta őt ki, hanem mert rámutatott arra, hogy az érinthetetlen Eminemen is lehet bőven fogást találni. A Rap Devil még a slágerlistákon is szépen kúszott felfelé egészen addig, amíg Eminem vissza nem szólt a Killshot című dallal.
A hosszú évek óta önmaga árnyékának tűnő Eminem viszontválasza elementáris erejű volt, a Killshottal a kettőjük közti beef végére is pont került. A közvélemény egyértelműen Eminemet hirdette ki győztesnek, aki olyannyira elpusztította riválisát a dalban, hogy a Not Alike című szám Wikipédia-oldalán még mindig azt állítják, hogy MGK a szégyentől nemcsak műfajt, hanem nemet is váltott. Ez így önmagában nyilván nem igaz, de az valóban feltűnő, hogy MGK nem sokkal később, 2019-ben hozta ki az első olyan zenéjét, ami merőben elütött minden addigitól. A Blink-182 dobosával, Travis Barkerrel és a hiphopot szintén kétezres évekbeli mainstream rockzenével keverő Yungbluddal közös I Think I'm Okay a maga idejében teljesen megdöbbentette a közvéleményt: az alig egy éve magát még rapördögnek nevező, Eminem haragját kiváltó rapper gimis rockzenét kezdett el játszani, gitárral a kezében.
Egészen addig nem nagyon látott senki olyat, hogy valaki a hiphopból érkezve elektromos gitárt ragadjon, és kétezres évekbeli MTV-s poppunkot kezdjen el játszani.
Az emberek reakciója leginkább nevetés és megvetés volt. Valamennyire érthető, hogy sokan azt gondolták, Eminem úgy feltörölte a csávóval a padlót, hogy az szomorúságában gitárt ragadott és elkezdett késői Blink-182-dalokat hallgatni. Mai szemmel egészen bravúros, ahogy ráérzett arra, hogy az elképesztő rapzenei túltermelés közepén az lesz az iparág következő trendje, hogy az újhullámos rapből (nevezhetjük trapnek is, ha muszáj) érkező előadók a végtelen mennyiségű hasonló zenék közül csak úgy fognak tudni kiemelkedni, ha valami egészen mást csinálnak, mint addig. És akkor hirtelen mindenki elkezdett rockzenei albumokat csinálni a rapben, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel a jelenséggel egyébként az After podcastban is részletesen foglalkoztunk két évvel ezelőtt:
MGK hamar ki is adott egy tisztán poppunk albumot a már említett Travis Barkerrel, az egyik dalban ráadásul még a komplett Operation Ivy is közreműködött, akiknek a hatása nélkül lehet, hogy nem is beszélhetnénk ma poppunkról. A recept bevált, a kétezres évek második felére jellemző MySpace emo külsőségeire, a rózsaszín gitárra, a festett körmökre és az összevissza álló, hidrogénezett hajra váltó MGK hirtelen az egyik legizgalmasabb dolog lett a popzenében. Itt van egy bukott rapper, akit Eminem szinte elpusztított, és ezredfordulós punkrockot játszik a Blink-182 dobosával meg a fél Ranciddel. Egyszerűen képtelenség volt nem figyelni rá, és egyszerre volt lenyűgöző és vérciki, ahogy egy 30 éves ember a karrierjének ebben a szakaszában újra felfedezi a gimis évei zenéit, és annyira komolyan gondolja, hogy egyszer csak elkezd nagyon működni.
Mégis teljesen érthető, miért tartják máig nagyon sokan irritálónak MGK-t. Miközben hozzá és Travis Barkerhez kötik a poppunk újjáéledését és váratlan mainstream sikerét a műfajt maximum hallomásból ismerő Z generáció körében, mégiscsak arról van szó, hogy emberünk voltaképpen csak folytatta azt az utat (mind zenében, mind külsőségekben), amit a 2017-ben tragikusan meghalt Lil Peep kövezett ki. A Budapest parkos koncerten egyszerűen folyamatosan az ment a fejemben, hogy azon a színpadon Lil Peepnek kéne állnia, neki kellett volna punkdobossal és kétakkordos gitártémákkal fellépni és learatni a babérokat, nem pedig egy olyan csávónak, aki újra feltalálta Avril Lavigne zenei és képi világát.
És erre még az is rájön, hogy útközben összejöttek a kétezres évek szexikonjával, Megan Foxszal. Ők ketten pedig olyanok, mint egy ezredfordulós MTV-műsorokon nevelkedett középiskolás szerelmespár, akik a harmincas éveikben is úgy akarnak élni, mintha még az anyu vinné őket reggelente suliba. De ez még mindig inkább megbocsátható, mint az a rettenetes System of a Down-feldolgozás, amit Howard Stern műsorában mutattak be 2022-ben.
A helyzet az, hogy Machine Gun Kelly nagyon cringe – ahogy a nem boomerek szokták mondani. Látszik rajta, hogy nagyon akar, nagyon szeretne valamit, nagyon elhiszi és beleéli magát abba, hogy a külseje, a zenéje, úgy általában mindene egy önálló életre kelt emós MySpace-profil 2005-ből. Teszi mindezt úgy, hogy azok a hatások, amelyekhez nyúl, és amelyeket poppunknak szokás nevezni, gyakorlatilag a műfaj legmélyebb pontjai. Ugyanis hiába érezni mondjuk a Blink-182 vagy a kaliforniai punkban megkerülhetetlen Fat Wreck Chords kiadó hatását, legalább ennyire, ha nem jobban megjelenik a zenéjében Avril Lavigne, a Fall Out Boy vagy a My Chemical Romance is, amelyeknek már tényleg csak annyi közük volt a punkhoz, hogy középiskolásan öltözött nők és férfiak érzelmes dalokat énekelnek gyorsan, torzított gitárral.
Ciki Machine Gun Kelly? Igen. Lil Peep nélkül valószínűleg sehol sem lenne? Valószínű. Problémás arról énekelni egy harmincas férfinak Will Smith lányával, hogy beleszeretett egy emós lányba? Rohadtul. Meg úgy általában, mégis milyen 30 éves viselkedik úgy, és csinál karriert abból, mintha 17 évesen most jött volna az Amerikai pite vetítéséről? Cringe.
De akkor mégis miért élveztem ennyire a budapesti koncertjét?
Ahogy eddig valószínűleg kiderülhetett, elég komoly előítéletekkel érkeztem a Budapest Parkba hétfő este. Meg voltam arról győződve, hogy valami rohadt kellemetlent fogok látni, valami hakniszerű produkciót, ahol majd azt kell néznem, hogy egy nagyra nőtt gyerekember azt képzeli, hogy a Warped Touron van húsz évvel ezelőtt, és biztos majd bénán játszik Green Day-számokat autotune-nal. Ehhez képest még úgy is kifejezetten élveztem a koncertet, hogy ezeknek a daloknak a nagy részét soha a büdös életben nem fogom otthon hallgatni.
Alapból a felállás egészen szürreális volt. MGK egy snake oil (magyarul kígyóolaj, mintha ezzel is utalna az őt állandóan hiteltelenítő kritikákra) feliratú crop topban lépett fel, és pár percig azt hittem, hogy alávett egy kamutetoválós felsőt, amit azok hordanak, akik nem merik kivarrni magukat, de szeretnének rajnak tűnni. Csak a színpadhoz közelebb érve jöttem rá, hogy azok bizony igazi tetkók. A színpadképhez tartozott két óriási kéz is, az egyik a mikrofont tartotta, a másik MGK spangliját és piros műanyag poharát. Utóbbival mintha MGK még direkt rá is akarna erősíteni arra az Amerikai pités sztereotípiára, ami általában az ezredfordulós poppunk zenekarokra meg a szex körül forgó tinivígjátékokra volt jellemző akkoriban.
A koncertet egyébként egy hatalmas, később még lángcsóvákat is lövellő piramis tetején kezdte, majd csatlakozott hozzá a zenekara, amelyet látva végleg elvesztettem minden kulturális kapcsolódásomat a valósággal. Itt van egy kilúgozott poppunkot játszó rapper crop topban, akinek a háttérzenekara úgy néz ki, mintha random összeszedtek volna statisztákat egy Nightwish- és egy Skindred-videó forgatásáról. Már így is tele van képzavarral MGK egész létezése, de ahogy a bőrnadrágos, bőrmellényes rockerek könnyed poppunkot játszanak vagy éppen trapre bólogatnak, már tényleg akkora katyvasz, hogy abban kár az értelmet keresni.
Azt viszont el kell ismerni, hogy elképesztően jó koncertet adtak. Őszinte meglepetésemre mindössze 4-5 ezer ember jött el, vagyis alig volt félház a Parkban, cserébe brutálisan energikus volt a közönség. Pár héttel korábban láttam itt telt ház előtt játszani a Carson Comát, és az ottani hangzavar meg sem közelítette azt, ahogy az emberek ordították MGK szövegeit.
Nyilván rengeteg fellépőnek ez kötelező kör, de itt tényleg úgy tűnt, hogy MGK is nagyon élvezi a bulit: többször is elmondta, hogy mennyire szereti Budapestet, hogy miért nem volt már itt tíz évvel ezelőtt is, sőt egészen odáig ment, hogy megígérte a publikumnak, hogy ha a következő európai turnéján nem lesz ott Budapest, akkor bárki nyugodtan tökön rúghatja, ha legközelebb meglátja. Ahhoz képest, hogy a fellépést egy „hungry-Hungary” szóviccel kezdte, ez meglepően hitelesnek és őszintének hatott. Főleg azután, hogy a csúszások miatt idő előtt lefújt koncert végén még visszajött megénekeltetni az egész közönséget, mert bőven maradt benne annyi.
Én sokszor próbálkoztam MGK zenéjével, és mindig az volt a bajom, hogy ugyan imádom a kaliforniai punk, skatepunk, poppunk műfajokat, ő pont azokhoz a dolgokhoz nyúl, amiket már a maga idejében is bénának gondoltam. A kevés kivételek egyike a WW3 és a WW4 című számok, amelyek tényleg valid nyugati parti punkrock zenék, kb. a korai NOFX- vagy Blink-182-lemezek hangulatát idézik. Ezek a punkosabb dalok kifejezetten jól állnak neki, élőben döbbenetesen nagy energiával adják elő őket, és külön ki kell emelni a dobost, akinél jobb Travis Barker-imitátort én még életemben nem láttam. A koncert első 20-40 perce nagyon meglepett, volt benne energia, húzás és talán még némi dög is. A vendégvokálokon és a vonósokon kívül semmi nem szólt felvételről, nem volt playback, nem volt semmi plusz rásegítés, a látványra minden létező metálklisét magukon hordozó sessionzenészek tényleg úgy játszották ezeket a dalokat, ahogy egy rockzenekartól elvárja az ember.
Sajnos a közepe felé kicsit kezdett leülni a buli, és itt azért előjött a probléma ezzel a nagy imidzsváltással. MGK csak felületesen merítkezik a poppunkból, mert legalább ennyire érezni a 2010-es évek csöpögős stadionrockjának hatását is, amitől a kezdeti lelkesedésem azért eléggé alábbhagyott. A rapzenei részek is felemásra sikerültek, hol sikerült eltalálni a hangulatot, hol nagyon nem, például amikor az előzenekarként fellépő Iann Dior csatlakozott hozzá egy lagymatag kollaborációra.
Aztán full váratlanul megszólalt a WW3 és a WW4, és fintorogva voltam kénytelen elismerni, hogy oké, ez tényleg jó, ez itt bizony még úgy is egy jó koncert, hogy a dalok nagy részét nem kedvelem. Még magát az embert is egész megkedveltem a rettenetes pozőrködései ellenére. Mert minden mikrofondobálás és teátrális spangliszívás közé befért egy-egy őszintébb jelenet, mint például amikor felmászott az egyik lelátóra, és onnan énekelt az egész végig 200 fokon égő közönségnek.
A zárás után végig azon gondolkodtam, hogy mégis milyen konklúziót írok ehhez a cikkhez. Hogy lehet jó egy koncert gyenge dalokkal? Hogy tudok annak ellenére élvezni egy-egy zenét, hogy evidens, honnan nyúlták azokat? Miért nem tudom levenni a szemem egy olyan csávóról, aki flitteres Dolce Gabbana alsógatyát hord a szegecses övéhez?
Machine Gun Kelly egyszerűen annyira komolyan veszi ezt az egészet, annyira elhiszi a saját kereskedelmi punkzenéjét, hogy az egy idő után tényleg működik. Mert hiába a sok felszínesség, a látszatra adás túltolása, ezeket a zenéket azért élőben is el kell adni, ezt már nem lehet megjátszani. Éppen ezért örülök neki, hogy annak idején annyira megalázta Eminem, hogy inkább műfajt váltott. Tetszik vagy sem, ő egy olyan jelenség, egy olyan anomália a mai popzenében, aki nélkül egy kicsit kevésbé lenne izgalmas a mai könnyűzenéről beszélgetni.