Nem sokkal azután, hogy megérkezett a magyar mozikba a román gyártású R.M.N., ami az európai szomszédok látszólag barátságos viszonyát piszkálta meg pár bevándorló segítségével, máris itt van a Szörnyetegek című film, amiben megnézhetjük, hogyan megy Európa másik végében a jó szomszédság teljes szétbomlása. Nem kellenek hozzá Srí Lanka-i pékek, EU-s támogatások, csak egy közös terület, amin össze lehetett marni, és már kész is volt a tragédia. Akárcsak az R.M.N., a spanyol készítésű Szörnyetegek is igaz történet alapján készült, de hogy pontosan mi volt az, azt a cikk végére hagyom.
A film története a következő: Galiciában, északra a portugál határtól egy faluban él a középkorú francia házaspár, Antoine (Denis Ménochet) és Olga (Marina Foïs). A megélhetésüket a saját kis gazdálkodásuk biztosítja, zöldségeket termelnek, amiket aztán egy közeli piacon eladnak. Beszélnek spanyolul, de nem folyékonyan. Annyira egészen biztosan nem, mint ahogy a falu kocsmájában szekírozzák a férfit a helyiek azzal, hogy csak „a franciának” nevezik, beszólnak neki, ha nem köszön el rendesen, és az utcán is csesztetik, ha éppen az útjuk keresztezi egymást. A legnagyobb szekáló a szomszéd család: a kötekedő Xan (Luis Zahera), a sérült Lorenzo (Diego Anido), és az édesanyjuk (Luisa Merelas).
A Szörnyetegek először úgy ábrázolja ezt a szekálást, mintha egyszerű emberi gonoszság lenne, mintha csak azért lenne a helyiek bögyében a francia házaspár, mert éppen franciák, és úgy tesznek, mintha mindig is ott lettek volna. Ez is benne van a pakliban. De az igazság lassan kezd el kibontakozni: a franciák megtorpedóztak egy beruházást a környéken, norvég szélerőműveket telepítettek volna a hegyekbe, a kellemetlenségért cserébe pedig pénzt kaptak volna a helyiek. A franciák nem voltak hajlandóak aláírni, mert elveik vannak. A helyiek pedig nem értik, hiszen ők pénzt akartak. „Ti csak pár éve vagyok földművesek. Mi 47 és 52 éve vagyunk azok” – mondja szúrós szemmel a testvérpár idősebb tagja. A feszültség tapintható és egyre csak nő. A rendőrség tehetetlen, hiszen mit lehet mondani nekik? Hogy a szomszédok szúrós szemmel néztek?
Rodrigo Sorogoyen (A rendszer) társíróként és rendezőként ezt a feszültséget gyömöszöli addig, hogy fullasztó legyen, szenvtelen képekkel, széles totálokkal. A Szörnyetegek gyakorlatilag egy thriller, ami pontosan megnevezi az agresszorokat és a veszélyforrásokat. Sorogoyen filmje át is billenhetne egy közhelyes vidékábrázolásba, ahol az ápolatlan, iszákos, egy esetben még értelmi fogyatékos karakterek azok, akik fenyegetik a civilizált, tanult, rendes kétkezi munkával dolgozó, nem olyan régi földműveseket. De az ábrázolás nem ilyen egyszerű: a franciák azért érkeztek erre a vidékre, mert számukra egy álom megtestesülése volt a földet túrni egy ilyen tiszta, érintetlen, és lássuk be, teljesen elhagyatott környéken. A helyieknek ez a privilégium sosem adatott meg, hogy megválasszák a sorsukat, ők beleszülettek, és kimozdulni onnan nem tudtak soha a saját erejükből. Talán a szélturbinás pénz segített volna. Talán, ha Antoine-ék nem szavazzák le.
A Szörnyetegek aztán ennek az ellentétnek az összefeszülése lesz, keringő az erőszak egyre erősödő lehetősége körül, ami egy nagyon helyi történetről szól, de kiterjeszthető a világ bármely pontjára. Az eredeti történet egyik szereplője „vidéki terrorizmus”-nak nevezte azt, ami Galiciában zajlott, de ez a fajta ellentét történhetett volna bárhol, és ugyanennyire szúrós dilemma lenne. Ez egy határvillongás, egy geopolitikai konfliktus, egy kultúrharc kicsiben – ki volt ott előbb, és kinek van joga bármihez egyáltalán?
Antoine és Olga is sétálnak sokat a faluban, ahol romos, élhetetlen házak fogadják őket. A hosszútávú tervük az, hogy ezeket felújítsák, visszacsábítva a helyieket, vagy idehívni a magukhoz hasonló, földhözragadtabb életre vágyókat. A szándékuk tiszta, de ez is dzsentrifikáció, amivel a helyiek életét nehezítenék meg. Ezek a kellemetlen kérdések, amikre a Szörnyetegek szerencsére nem válaszol meg, de feldob. Akkor a legjobb, amikor ezeket piszkálja meg, amikor nem ad egyértelmű válaszokat.
A nem egyértelmű válaszok jól állnak olyan színészeknek, mint a temérdek más filmből ismerhető Denis Ménochet, akinek a termete és modora pontosan közvetíti a valami másból földművelésbe váltott emberét. Mellette Marina Foïs a háttérbe szorul, amíg a cselekmény miatt az utolsó harmadra előtérbe kerül – de addigra már a karaktere és annak sorsa is radikálisan megváltozik. Kívülállók is, meg nem is. Még ha a nyelvet is beszélik, ők is tudják, hogy sosem lehetnek igazán galiciai földművesek. De akarnak egyáltalán olyanok lenni igazán?
A Szörnyetegek látható az idei Frankofón Filmnapokon, illetve március 30-tól a mozikban is.
Igaz történet alapján
A Szörnyetegek egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel, meglehetősen hűen, a film végi ajánlás is egy létező személynek szól: Margo Poolnak, az egykori holland titkárnőnek, akik feladott mindent, hogy férjével, Martin Verfondernnel együtt a galiciai Santoallába költözzön. A házaspár tényleg egy organikus gazdálkodást vezetett, a faluban rajtuk kívül csak a Rodríguez család élt: az idős szülők, és két fiúk, Julio és az értelmi fogyatékos Carlos. A két, falu két végében élő család eleinte kedvelte egymást, gyakran voltak egymás vendégei, ám kiderült, hogy a hollandok igényt tarthatnak a falu bizonyos területeiből származó bevételekre, például arra, ami a fakitermelésből származott, és aminek a száz százaléka Rodríguezéket illette. Ők pedig nem akartak fizetni, Verfondern pedig bíróság elé vitte az ügyet, és megnyerte.
A helyzet annyira elmérgesedett közöttük, hogy akárcsak a filmben, a férfi nem lépett ki a házából a digitális kamerája nélkül, felvette többek között azt is, hogy a családfő rátámad a botjával, vagy hogy Carlos azzal fenyegeti viccesen, egy puskával a vállán, hogy a holland férfi már vágósúlyban van, és őt fogja lelőni. Egy szokásos, hétvégi bevásárlás során Verfondern nem tért már haza. Évekkel később, a sors szeszélyéből találták meg a kiégett autóját akkor, amikor egy erdőtüzet oltó helikopternek kényszerleszállást kellett végrehajtania a környéken. 2014-ben a Rodríguez fivérek bevallották, hogy ők ölték meg a férfit, és majdnem húsz kilométerrel arrébb rejtették el a holttestét. A történetükről 2016-ban dokumentumfilm is készült Santoalla címmel. Margo Pool még mindig ott él Santoallában, az egész faluban egyedül.
A dokumentumfilm előzetese:
