Milyen csodálatos gépezet a mozgókép. A ceremóniának azokat a részeit is felvette, amik nem történtek meg
– mondta állítólag VII. Eduárd angol király, miután megtekintette a VII. Eduárd megkoronázása című filmet. A pár perces alkotást Georges Mélies, a trükkfilmezés atyja rendezte 1902-ben, pont aznap, amikor a királyt megkoronázták. A különbség csak annyi volt, hogy nem az eseményt magát rögzítették, hanem Mélies fogta, és az egészet leforgatta a párizsi stúdiójában, díszletben, színészekkel, a korabeli koronázási szokásokat követve. Elég nagy különbség.
Ennek a királyi kinyilatkoztatásnak a magját veszi alapul a svéd And The King Said, What a Fantastic Machine című dokumentumfilm, ami nem kevesebbet vállal, mint azt, hogy összefoglalja az emberiség viszonyát a mozgóképpel és a mechanikus képrögzítéssel, reprezentációval, függőséggel, a camera obscurától egészen a TikTokig, jelentős részben máshonnan, internetről vagy archívumokból összeszedett felvételekkel.
De nem kizárólag. A dokumentumfilm azzal indul, hogy egy svéd plázában egy csapat tinivel megismertetik a camera obscura fogalmát, a mindenféle eszköz nélküli képalkotást, amit ugyanúgy nem értenek és nem tudnak mire vélni, mint a mai napig én sem. Innentől vágtázunk át szó szerint először a fotográfia, azaz a dagerrotípia megjelenéséig, Muybridge fázisokon vágtató lovasáig, a Lumière testvérekig, a Twitchig, a végtelenbe, és tovább. Nem beszélő fejekkel, szakértőkkel, vagy bármilyen rettentően unalmas dokumentumfilmes megoldással.
A Fantastic Machine két rendezője Axel Danielson és Maximilien Van Aertryck, az executive producer pedig az ünnepelt Ruben Östlund, olyan társadalmi szatírák rendezője, mint A négyzet vagy A szomorúság háromszöge. Ebből a dokumentumfilmből is árad néha az östlundi hozzáállás, amikor teljes komolysággal rácsodálkozik totálisan nyilvánvaló összefüggésekre, vagy amikor a fahangon előadott svéd narráció mindenféle érzelem nélkül mesél nagy jelentőségű dolgokat. A Fantastic Machine nem a finom megoldást kedveli, sőt meglehetősen szájbarágós akkor, amikor demonstrálni kell a társadalom elhülyülését a mozgókép miatt.
A legérdekesebb viszont a film viszonya azokkal a mozgóképekkel, amelyeket az internetről szüreteltek: vannak közöttük virális videók, streamelők közvetítéséről kiragadott részletek, TikTokok. A Fantastic Machine óriási erejét ezek a videók adják, és tényleg van abban valami elementáris, hogy az alapvetően telefonra vagy maximum számítógép képernyőjére készült videókat moziban látjuk. A film viszont néha túlságosan is beleszerelmesedik ezekbe a felvételekbe, a híres-hírhedt Guy Goma-videót, amikor egy állásinterjúra jelentkező ürgét félreértésből beültetnek szakértőnek a stúdióba, először a narráció részletesen elmagyarázza, majd teljes egészében bemutatja. A film plakátja és ennek a cikknek is a címlapképe az a hátborzongató videó, amikor egy fotósorozat készül mindenféle védőháló nélkül egy felhőkarcoló tetején úgy, hogy a modellt csak egy férfi fogja a mélység felett.
A Fantastic Machine ilyenkor arról beszél, hogy mennyire túl kell tolni mindent az interneten, hogy az bármilyen reakciót kiváltson, miközben ezeknek a videóknak az erejét használja ki, hogy hasonló reakciót csikarjon ki. Persze lehet mondani, hogy Danielson és Van Aertryck ezeket pont azért dörgölik az arcunkba, hogy szembesüljünk velük, mi volt az, amiből virális slágert csinált az egész világ.
Például amikor egy éneklő nő szerencsétlenül esik le az asztalról, amin énekelt, vagy az a wingsuitos, aki hosszú repülés után bezúg a fák közé, és ezt a saját szemszögéből végigkövetjük. A Fantastic Machine jelentős részében egy best of válogatás az internet hőskorából, amikor még létezett a Szánalmas.hu, amikor nem tudta az ember, hogy milyen videót nyit meg egy eltévedt kattintással. Szerencsére ennek a korszaknak a kegyetlenségét és vonzalmát az erőszakhoz nem reprodukálják, igaz, a fókuszpont nem is ez, hanem az, ahogy az emberek látják és láttatják magukat, és ez a láttatás hogyan tud megbűvölni másokat.
Az egyik legjobb rész egy nyolcvanas évekbeli riport az Egyesült Királyságból, amiben megfigyelnek egy gyerekes házaspárt, ahogy otthon töltik a szabadidejüket. A melós férj hazamegy, bever egy sört, és azonnal leül a tévé elé, a riporternek pedig elmondja, hogy neki ez kell, ez a kikapcsolódás, hogy mindig szól a televízió. A feleség pedig azt mondja, hogy biztos benne, ha elvennék tőlük a tévét, sokkal jobb lenne a kapcsolatuk. Hogy mi lett velük mára, azt sajnos nem tudjuk meg a Fantastic Machine-ből. Ez nem az a dokumentumfilm, ami újdonságokkal traktál minket, inkább csak összefoglalja és összesűríti, amit amúgy is tudunk. Néha különösen hatásosan, mint amikor szimulálja azt, hogyan működik az Instagram vagy a TikTok, ahol 1-2 másodperc alapján döntünk arról, hogy megnézünk-e egy videót, és aztán ha elvetjük, jön egy másik, ami a figyelmünkért harcol.
A Fantastic Machine aztán azzal a szintén híres videóval ér véget, amikor egy GoPro-kamera kiesik egy repülőből a levegőben. A képe először pörögni kezd, mint valami kísérleti film, aztán nem sokkal később már be tudjuk lőni a horizontot, és értjük, mi történik. Talán egypercnyi zuhanás után egy disznóólba esik, nincsen semmi baja, és egy disznó azonnal elkezdi szagolgatni. A Fantastic Machine nem akarja elmondani egyértelműen, hogy ki vagyunk mi ebben: a szerencsétlen a repülőn, a disznó az ólban, vagy a kamera, ami a trágyából figyeli az egész világot.
Az And The King Said, What a Fantastic Machine premierje idén januárban volt a Sundance Filmfesztiválon, mi a Berlinalén láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.
