2023. február 18. – 23:26
Ha megnézzük a magyar populáris kultúrát, akkor azt gondolhatnánk, hogy Magyarországon képtelenség elképzelni egy jövőt: tízezrek mentek megnézni az egymástól pár évre, de tőlünk évtizedekre játszódó Blokádot és Nyugati nyaralást, egyik népszerű zenekarunk annyira nem mai, hogy az egyik említett filmbe gond nélkül bele tudnak simulni a tagjai, miközben az állami filmkészítés még jobban a múltba akar visszamenni.
Magyarországon nem jövőkép, hanem múlttabló van,
azért is figyelemre méltó, hogy egy magyar animációs film, a Műanyag égbolt elképzelt egyet magának, egy olyat, amit egészen biztosan nem várnánk.
Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor évek óta készülő filmje egy száz évvel későbbi jövőben játszódik, Magyarországon. Ami valójában Budapestet jelenti, annak is inkább néhány belpesti kerületét. Ennyi maradt meg az országból egy rejtélyes kataklizma után, és a fővárosnak is egy búra alatt kell sínylődnie. A sínylődés nemcsak esztétikai, hanem egzisztenciális is: minden lakosnak 50 éve van az életre, utána elszállítják őket egy bizonyos Telepre. Ami nem a Madách téri kocsma, hanem egy hely, ahol élelmet növesztenek belőjük, méghozzá fák formájában.
Az ötvenéves korhatár államilag szabályozott, de a Műanyag égbolt egyik főszereplője, Nóra (Szamosi Zsófia) önként, a határidő előtt beleülteti szívébe a magot, hogy legalább valami a végtelen szomorúsága helyébe kerüljön. Férje, a pszichológus Stefan (Keresztes Tamás) mit sem tud a procedúráról, csak amikor már túl késő. Elhatározza, hogy megmenti a feleségét, akármibe is kerül.
A Műanyag égbolt nem egy akció-sci-fi, bár még egy autós üldözés is belefért, hanem egy merengés azon, hogy hogyan fog egyszer kipusztulni az emberiség, és hogyan fogunk rúgkapálni az utolsó pillanatokban. A cselekménye nem arra épül, hogy szorult helyzetből szorult helyzetbe kerülnek a főszereplőink, hanem hogy csendesen szemlélik azt, hogy mi lett abból a világból, amit ők végig egy búra alatt figyeltek meg.
A Budapest szíve fölé húzott dóm megvédi a várost, de buborékként el is zárja mindentől – a látkép szép szimbóluma a vízfejű országnak, ami sokaknak megszűnik létezni az 1-es villamos vonalán kívül. A Műanyag égbolt főszereplői is ilyennek tűnnek, puccos étteremben esznek színes zselét, a 21. és 22. század igényeinek megfelelően puritán luxuslakásban élnek. Amiben az egyik szoba üres.
Van valami hátborzongató abban, hogy látjuk az elpusztult Magyarországot, a roncsokkal teli autópályákat, a keltetőnek használt, kiszáradt Balatont, a miskolci Centrum Áruház elhagyott, homokkal és ki tudja, még mivel eltakart romjait. Abban, hogy halljuk, hogyan tudott megmenekülni Budapest, és halljuk, hogy milyen árat kellett hoznia ehhez a társadalomnak. A Műanyag égbolt helyszíne specifikusan magyar, de a felette lebegő környezeti katasztrófa nem. Mindenhol lehetnek kiszáradt Balatonok.
A Műanyag égbolt animációs film, ráadásul két különböző technikát kever: a rotoszkópot és a 3D-animációt. Az előbbit a színészek megformálására használták, leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a hús-vér embereket kamerák előtt rögzítették, majd ezeket a felvételeket kockáról kockára átrajzolták. A technika kivételével a színészeket nem különösebben változtatták meg, Keresztes, Szamosi és később Hegedűs D. Géza szinte teljesen úgy néznek ki, ahogy a budapesti utcákon is szembe jöhetnének, az utóbbinak még a jellegzetes man bunja is megmaradt.
A rotoszkóppal rajzolt színészeket aztán másféleképpen létrehozott hátterekbe és környezetekbe helyezik, de nem simulékonyan – a háttereknek plasztikusnak kellene lenniük, de inkább plasztikok, egy-egy olyan jelenetben, ahol totálokat látunk, szereplők nélkül, leválnak a vászonról, és inkább emlékeztetnek egy régebbi videójáték átvezető animációjára.
Ami kifejezetten zavaró akkor, amikor a Műanyag égbolt szeretné érzékeltetni a kihalt természetet, az elpusztult világot és annak tapintható valóságát. A rotoszkóp is kilapítja a színészeket, pont a mimikát, a szájmozgást, a szemek csillogását veszi el, amiket képtelenség reprodukálni.
Az sem segít, hogy a Műanyag égbolt világa kifejezetten érdekes, de a cselekménye és a dialógusai egyáltalán nem, az utóbbiak sokszor azért léteznek, hogy az előbbit vigyék előre. A technika is kifejezetten a történetmesélés ellen dolgozik néha, nekem nagyon sokáig képtelenség volt levetkőzni azt az érzést, hogy Keresztes Tamás és Hegedűs D. Géza egy üres stúdióban beszélgetnek egymással, aztán a világot később teremtették köréjük. A cselekmény legtöbbször két ember beszélgetéséből áll, kevés az interakció a világgal, a tárgyakkal – amikor Szamosi karaktere megfog egy gumilabdát, ami szintén rotoszkóp, akkor éreztem kézzelfoghatónak ezt a fajta fizikai valóságot. Amivel amúgy a film nem sokat játszik, egyetlen, szinte testhorroros megoldást kivéve.
A Műanyag égbolt dilemmája az, hogy megvalósít egy világot, ami minden más megoldással kivitelezhetetlen lenne, de pont ez a megoldás az, ami elidegenít az emberi magjától. A főszereplők küldetése egyértelmű, A-ból B-be, onnan C-be eljutni, de közben egy belső utat is be kell járniuk, ehhez a belső úthoz – ami mint sokszor, most is a gyászban gyökerezik – pedig több finomságra lenne szükség, amit ez a fajta emberábrázolás nem bír el. A rotoszkóp sokszor jobban működik olyankor, amikor az alap nem fikció, hanem dokumentum, ilyen volt a Libanoni keringő, az egyetemi lövöldözésről szóló Tower vagy a Menekülés című dán dokumentumfilm, de még a 2001-es, Richard Linklater által rendezett Waking Life is inkább valódi beszélgetésekre fűzte fel a cselekményét. Ahogy a sokkal kevésbé sikerült Philip K. Dick-animációja, a Tükör által homályosan is.
Még ha bicegnek is a dialógusok, lomha a cselekmény és elidegenítő a technika, akkor sem tudok csak úgy elmenni a Műanyag égbolt ambíciója és kitartása mellett. Egy egész estés magyar animációs film, szigorúan felnőtteknek, saját kútfőből jövő cselekménnyel, konzekvens gondolati világ szerint felépített világgal és perspektívával arról, hogyan fogunk eljutni ebbe a világba hamarosan.
Különösen rémisztő az, ahogy az emberi világ képes alkalmazkodni ahhoz, hogy se állatok, se növények nincsenek már, igaz, nem kell úgy műanyagot enni, mint David Cronenberg legutóbbi filmjében. De emberből termesztett faleveleket igen – szürreális jelenet az, amikor az egyik szereplő megkóstol egy ilyen termést, és pontosan meg tudja mondani, hogy milyen emberből nőtt ki, mit szeretett, milyen volt a modora, milyenek voltak a kilátásai. Mintha bort kóstolna. A Műanyag égbolt kísérletet próbál tenni arra, hogy bemutassa, mi lesz akkor, ha csak és kizárólag az emberi faj túlélése lesz a fontos, és milyen drasztikus lépésekhez kell folyamodnunk. Nem Magyarországnak, hanem az egész világnak.
A Műanyag égbolt premierje a berlini filmfesztiválon volt. A magyarországi premier március 30-én lesz.
