A Playboy nagy felfedezettje, a Baywatch ikonikus bombázója, a leghíresebb szexvideó főszereplője, a világ legismertebb melleinek tulajdonosa, férjek elfogyasztója, a buta szőke nős viccek kedvelt alanya. Pamela Anderson nevét mindenki ismeri, ahogy legnagyobb botrányait is, de a Netflix gyártásában készült új dokumentumfilm rávilágít arra, hogy valójában eddig semmit nem tudtunk róla. A Pamela közelrőlt annak is érdemes megnéznie, aki magasról tesz a modell-színésznő botrányos életére.
Lehull a lepel, de ezúttal képletesen: Ryan White dokumentumfilmes rendező kamerája előtt Pamela Anderson leplezetlen őszinteséggel meséli a történetét, azt a történetet, melynek részleteit ilyen-olyan értelmezésben számtalan bulvármagazinban olvashattuk már az elmúlt harminc évben. Az ő tálalásában viszont egész máshogy hatnak a szenzációs címlapsztorik, és kirajzolódik egy súlyos traumákkal terhelt életút, aminek túléléséhez hatalmas szív és még nagyobb bátorság kellett.
Mostanában sorra kapjuk az emlékeztetőket, hogy a kilencvenes és a kétezres évek nem voltak kegyesek a nőkhöz. Az ekkoriban felvirágzó bulvármédia és az azt etető paparazzik semmit nem imádtak jobban, mint azokat a nőket megalázni, akik valamiféle szexbotrányba keveredtek, és utána lehetőleg még a mentális leépülés jeleit is mutatták. Csak bő két évtized telt el, de már ebből a távlatból is megdöbbentő visszatekinteni erre az időszakra, márpedig kénytelenek vagyunk vele szembesülni, hiszen
a #MeToo utáni korszak egyik különösen kedvelt témája lett a legszaftosabb sztorik hordozónak tekintett, karikatúrák szintjére alacsonyított nők megszólaltatása.
Már a 2017-es Én, Tonya és Monica Lewinsky 2019-es interjúja John Oliverrel elindította a társadalmi önvizsgálatot arra vonatkozóan, hogy talán nem volt teljesen fair a legkajánabb hímsovinizmussal csámcsogni a kilencvenes évek botrányhősnőinek életén, de az igazi szembesülést Britney Spears hozta el. Pontosabban a róla szóló The New York Times dokumentumfilm, a 2021-es Framing Britney Spears, ami régi interjúrészletekkel mutatta be, hogyan járult hozzá a közvéleményt formáló média rosszindulata ahhoz, hogy a popsztárt apja gyámsága alá helyezte a bíróság. Bár a dokumentumfilm tovább erősítette a #FreeBritney mozgalmat és valószínűleg szerepe volt abban, hogy a bíróság végül megszüntette a gyámságot, az énekesnő nyíltan elítélte az alkotást, aminek elkészítéséhez nem kérték a hozzájárulását.
Arról Pamela Anderson is tud mesélni, milyen az, amikor filmesek a hozzájárulásod nélkül dolgozzák fel életed legfájóbb időszakát. Anderson és egykori férje, Tommy Lee voltak az első nagy szexvideó-botrány áldozatai, amikor 1995-ben ellopták az otthonukból a nászútjuk alatt készült intim felvételeket, melyek az akkor még gyerekcipőben járó internetnek köszönhetően villámgyorsan bejárták az egész világot. Az esetről szóló 2022-es minisorozat már a készülésének hírével nagy figyelmet kapott, különösen a Baywatch sztárját alakító Lily James és a Mötley Crüe dobosát megformáló Sebastian Stan látványos átalakulása miatt. Akárcsak a hírhedt szexvideó, a Hulun debütáló (itthon a Disney+-on látható) Pam és Tommy is Pamela Anderson beleegyezése nélkül szolgáltatta ki a magánszféráját a nagyközönség szórakoztatására.
Bár nincs így kimondva, talán pont a Pam és Tommy szolgált katalizátorként ahhoz, hogy Anderson el akarja mesélni kamerák előtt a saját történetét. Az 55 éves sztár szülővárosába visszatérve, a kanadai Vancouver-szigeten található Ladysmithbe visszavonulva ült a kamerák elé, hogy több doboznyi házi videóval és több kötetnyi naplóval körülvéve merüljön el a múltban. Először a gyerekkorában, ami agresszív apával kezdődött, molesztáló bébiszitterrel folytatódott, majd az őt 12 éves korában megerőszakoló 25 éves férfival ért tragikus véget. A huszonéves korában egy kadanadaifoci-meccsen felfedezett, hamarosan a leghíresebb férfimagazin címlapján pózoló Pamela elmondása szerint a meztelen fotózás ezt a traumát segített feldolgozni. Úgy érezte, hogy visszakapta a saját teste, a saját szexualitása feletti uralmat.
Anderson sosem csinált abból nagy ügyet, hogy mindenki a testével, a platinaszőke hajával, az implantátummal óriásira növelt mellével azonosítja.
A dokumentumfilmben is azon viccelődik, hogy az igazán nyers és őszinte kitárulkozás érdekében pucéran kellett volna interjút adnia, miközben saját öregedésére is reflektál. „Senki nem akarná már látni ezeket” – mondja a melleiről, amikről évtizedekig minden újságíró fontosnak tartotta említést tenni lehetőleg az interjú első percében. Csakhogy ég és a föld a különbség aközött, hogy a meztelen testét egy olyan címlapon látják millióan, aminek fotózásán saját döntésből vett részt, vagy egy olyan házi videóban, ami két ember számára készült.
Bár nem csak a szexvideóról szól, a Pamela közelről-t pont azért érdekes annak is megnéznie, aki magasról tesz Anderson személyére, mert a kilencvenes évek botránya sok ma is aktuális tanulsággal szolgál. Amit Andersonnak nem sikerült megértetnie anno a bírósággal és a közvéleménnyel, az ezúttal talán értő fülekre talál: hogy a saját teste feletti jogát nem veszíti el valaki azért, mert önszántából is vetkőzött már valaha a kamerák előtt. És hogy csak azért, mert valaki egy két lábon járó Barbie-babának néz ki, nem érdemli azt, hogy az empátia legkisebb jele nélkül nézze mindenki, ahogy szexuális bűncselekmény áldozatává válik, miközben emberek és cégek iszonyatos pénzeket zsebelnek be a kizsákmányolásával.
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy bár illene meghallgatni Pamelát, semmi kedve a könnyes nyomasztáshoz, és szívesebben nézné meg a szexbotrány vicces feldolgozását, fontos hangsúlyozni, hogy Anderson igazán szórakoztató narrátora is saját életének. Remek humorral és meglepő éleslátással vezet végig minket a legszebb és legszörnyűbb időszakokon. Ennek illusztrálásában a filmesek segítségére van az elképesztő mennyiségű házi videó, amik nagy része a Tommy Leevel való házasságának és két fiának születése idején készült. A narrációt pedig nemcsak a mostani Pamela szolgáltatja, hanem a régi naplóbejegyzéseiből származó idézetek is.
Ami ezekből kirajzolódik, az egy végtelenül szimpatikus, elképesztő küzdőszellemmel megáldott nő képe, aki korántsem tökéletes és bőséggel követett el hibákat élete során, de mindig tanult belőlük és amikor volt beleszólása, nem hagyta magát elnyomni. A karrierjét ugyan sikerült derékba törni, de a munkakedvét nem, és ha Hollywoodnak nem kellett, akkor a PETA aktivistaként lobbizott politikusoknál (többek között Putyinnál), vagy éppen a WikiLeaks-alapító Julian Assange melletti kiállással borzolta a kedélyeket. Ahhoz túl megosztó figura, hogy a dokumentumfilm mindenkivel megszerettesse Andersont, de legalább a megértéséhez közelebb kerülünk általa.
A kétórás Pamela közelről teljesnek érződő képet fest az alanyáról, aki egész életében hallgatta a kárára elsütött gonosz vicceket, mégis megőrizte önironikus humorát; aki többször elvált, mégis mindig ugyanolyan lelkesen vetette bele magát a szerelembe; és aki az ötvenes éveiben simán bevállalja, hogy előzetes tánc- és énektudás nélkül eljátssza a Chicago musical eredetileg sokkal fiatalabb színészre írt főszerepét a Broadway színpadán. Végül is, mitől kéne félnie? Hogy kinevetik?
A Pamela közelről a Netflixen látható.