2023. január 22. – 22:55
Amióta világ a világ, és ebben a világban magyar filmezés létezik, számos dolgot láttunk már, olyat is, amit jobb napokon elképzelni is nehéz. A történelmi és irodalmi témákhoz nyúló, úgynevezett művészek az elmúlt években szorgosan dolgoztak: kaptunk 2020-ban új szintekre emelt, Tóth Gabi-dalos pozsonyi csatát, aztán jöttek sorra a csapások, Rákay Philip például hozott nekünk egy Aranybullát, utána ígért egy mohácsi csatát is. Érthető tehát, hogy sokan rettegve figyelték, amikor bejelentette a közmédia, hogy legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor A helység kalapácsa című művét westernbe fogják csomagolni.
A közmédia megbízásából született a Petőfi-év alkalmából A helység kalapácsa, amelyet Kálomista Gábor és Helmeczy Dorottya gondozott. Az ő produceri munkásságukhoz eddig is olyan elképesztő alkotások kapcsolódtak a magyar filmiparban, mint például a méltán ismert, diákcsoportoknak is mutogatott Elk*rtuk. A két főszerepet, Fejenagyot Pindroch Csaba, szemérmetes Erzsókot Györgyi Anna játssza, a rendezést pedig Dombrovszky Linda kezébe adták, aki A helység kalapácsát úgy összegezte az Origónak:
„Más aspektusát ragadtuk meg a történetnek: látványban, díszletben, jelmezben egy frissebb, újfajta megközelítési módot választottunk.”
A helység kalapácsát a magyar kultúra napjára és a Himnusz 200. születésnapjára időzítve mutatták be a Duna TV-n, vasárnap este fél 9-kor. Azt már előre elmondhatjuk: volt benne neonfény és Hortobágyi kocsmárosné hiphopozás, azt viszont nehéz valójában eldönteni, hogy egy ügyes magyar filmes paródia lett-e A helység kalapácsából, vagy csak egy közepesen rossz magyar film.
A helység kalapácsa
Petőfi műve eleve egy műfajparódia, a sokáig az irodalom csúcsának tartott eposz kifigurázása. Az úgynevezett komikus eposzban Petőfi megmutatta, hogy ő is tud eposzt írni (szemérmetlenül rövid idő alatt), ha kell. Csak ő nagy hősök meg utazgatások helyett éppenséggel kocsmai verekedésről fogja azt elénekelni.
A helység kalapácsa a maga nemében zseniális mű, Petőfi fricskát mutat vele az általa ismert irodalmi szcénának, miközben arra is rávilágít a komikus eposszal, hogy ő aztán (a jobban méltatott versei mellett) képes mindenre is: a legmagasabb rendűnek tartott műfajban is képes alkotni, miközben azt is megmutatja, mennyire semmibe veszi ezt az egészet.
Petőfi sok tyúkszemre lépett rá a művével. Parodizálta saját korszellemét, a romantikus, eposzbálványozó irodalmi kultúrkört, közben viszont kicsit odaszúrt az általa szeretett népies körnek is azzal, hogy a népiesség karaktereit figurázta ki. A helység kalapácsában álszent kereszténység (templomi jelenetek és egyházi karakterek), gyávaság, alkoholizmus is megjelenik, eposzba ültetve parodizálja ki vele azt a vidékit, aki a templomból kocsmázni megy, és aki verekedéssel oldja meg a mindennapi problémákat.
Aranypapírba csomagolt kocsmai verekedés
A történet ugyanis röviden arról szól, hogy Fejenagy, a helység kovácsa felébred egy templomba zárva, majd kiderül, hogy azért zárta őt be a kántor és az egyházfi, mert a kántor szerelmes abba a nőbe, akibe Fejenagy is. Az egyházfi terve, hogy a kovács bezárásával a kántor végre majd bevallhatja érzelmeit a helység kocsmáros özvegyének, Erzsóknak. Ennek a mindennapokban két akadálya van: hogy Erzsóknak amúgy a kovács csapja a szelet, meg hogy a kántor maga is házas.
Fejenagy aztán a szerelmi szélcsapdosások közben kiszabadul, meglátja, hogy a kántor szédíti szerelmét, mire egyből meg is veri a kántort. A verés közben kiderül viszont az intrika, a kántor bevallja, hogy az egyházfi bujtotta fel őt: szimplán azért, mert utálja a kovácsot. A konfliktusból hatalmas tömegverekedés lesz, jön a bíró, a kovács pedig végül megbűnhődik, mert ő kezdte el a verekedést.
Petőfi ügyesen használja művében a komikum eszközeit, gyönyörű például, amikor remek gyermekkori emlékként ábrázol egy nagy összeveszést. De zseniális Petőfi elbeszélői stílusa is, azt mondja: „csak én tudom ennek okát, én, kit földöntúli izék földöntúli izékbe avattak”. Emellett pedig a seregszemle, az eposzi jelzők, lényegében minden eposzi kellék olyan szépen kiforgatva jelenik meg, hogy az irodalmi punkság egyik kiemelkedő példájává teszi A helység kalapácsát.
A bonyolult eszközkészletű műnek 1965-ben már volt egy filmes feldolgozása, itt a rendező, Zsurzs Éva nem is csinált mást, mint hogy fekete-fehéren (szó szerint) megfilmesítette azt, amit Petőfi megírt. Ennél a közmédia által rendelt feldolgozás viszont többet akart virítani: és bár voltak is A helység kalapácsában szép húzások, összességében azért az jött le, hogy
hiába a próbálkozás, ha Petőfi a cinizmus Homérosza, akkor a feldolgozott A helység kalapácsa csak egy szóviccező nagypapa a családi asztalnál, aki a saját viccein nevet.
Jó kezdés elhaló poénkodással
De hogy miért mondom ezt – merül fel jogosan a kérdés. A film ugyanis ígéretesen kezdődik, az egész templomjelenet finom szimbolikával (két galamb turbékolásából hamar kiderül, hogy a kántor szerelmes), viccesen túljátszott filmes sémákkal játszik.
A film eleje – ami Petőfinél az első ének – őszintén szórakoztató, jól használja a rendező az eszközeit, a misebor és az elbeszélő is azt ígéri, hogy valami jót fogunk kapni. Aztán már amikor pont belelendülne az ember, Petőfi elbeszélője banditának öltözve motorra pattan, és elrobog a helyi kocsmába: és ahogy belép, a néző egyből szomorúan elbizonytalanodhat, hogy ő a kezdés alapján mégsem erre fizetett be.
A jó dolgokkal kezdve: annak ellenére, hogy a modern átdolgozások általában önmagukban is sok elrontási lehetőséget rejtenek magukban, itt az Első ének vége után is vannak még jó részek a filmben. Jelennek meg benne ötletes, de nem túlzásba vitt filmes sztereotípiák (mint Bagarja, a bamba, nagy karakter archetípusa), illetve olyan apró jelenetek, mint a Helységi Kurír címlapja vagy a kántor ruhája.
Kifejezetten jók ugyanis A helység kalapácsában azok a részek, amik érti, aki érti alapon akarnak viccesek lenni, csak a poénok nagy része sajnos nem ilyen benne.
Mert hiába az egy-két ügyes jelenet, A helység kalapácsa azért mégis arról szól, hogy westernhangulat és retró stílusú járművek jelennek meg benne, miközben süt belőle, hogy nem akar sokkal többet, csak vicces lenni. Erzsók első dalától egyenes mélyrepülésbe kezd a film, és habár például Ferenczi György Petőfi-feldolgozásai is nagyon jók, ebbe a filmbe azok sem igazán illenek bele.
Jacuzzis bíró és a hiphopos Hortobágyi kocsmárosné
Mert hiába szép a Nem megyek én innen sehova, nem látszik benne, hogy cinikusan tükröt akarna mutatni azoknak a filmes trendeknek, amelyek orrba-szájba zenei betéteket raknak mindenhova. Nehezen érthető, mi szüksége van a világnak egy westernes, Petőfi-dalbetétes filmre, ez pedig aztán még jóval nehezebben lesz érthető akkor, amikor olyanokat látunk, mint
- Csepü Palkó, a westernfilmes fuckboy hiphopos fiúbandájával eldalolja a Hortobágyi kocsmárosnét;
- neonfényben pislákolva meghallgatjuk, hogy A virágnak megtiltani nem lehet;
- Petőfi elbeszélője stoppol, dübörög a tánc;
- farmernacis lányok kacagnak a bírónál, aki egy jacuzziban fekszik aranylánccal nyakában.
Fejenagy megérkezésére, azaz a történet katarzisára aztán teljesen kifullad a film. A kiteljesedés már nem is komikus, hanem olyan, mintha egy gimnáziumi diákcsapat próbálna vicces töris feldolgozásokat bemutatni a tanévzáróra – aztán felnőve már biztos reménykednek benne, hogy nem vette ezeket a próbálkozásokat senki videóra.
A film legvégére az egész univerzumos, rendőrautós jelenettel végképp úgy érződik, hogy vakvágányra került A helység kalapácsa. Az eleje viszont annyira jó volt, hogy akár azt sem lehet kizárni, hogy ez a film csak ügyesen meg akarta mutatni az elején: nézzétek, ilyen egy jó film, és így, ezekkel az elemekkel csinálnak ebből igazán rossz filmeket. Merek bízni ebben az értelmezésben, Dombrovszky ugyanis nem rossz rendező, nyert díjakat A kockaember című rövidfilmjével és Pilátus című Szabó Magda-regényfeldolgozása is szép próbálkozás volt.
A helység kalapácsában viszont már szinte lehetetlen volt megérteni, hogy mégis mit akar parodizálni. A westernfilmeket? A régi magyar filmeket? Az új filmeket? Vagy inkább a saját színészeit? Mindenesetre a jó kezdéshez képest a hiphopos fiúk és a jacuzzis bíró annyira túlzó elemek lettek, annyira erősen az arcunkba akarták nyomni, hogy nevessünk, hogy az összhang csak fárasztóvá vált. Azt viszont jól megragadta, mitől válnak rosszá azok a mai magyar filmek, amik igazán rosszak – csak közben maga is egy nem túl jó filmmé vált.
