A Hatalom Gyűrűi végre elkezdte ellődözni az eddig tartalékolt puskaport

Én is nehezen hiszem el, de egy hónap után leírhatom: végre történt valami A Hatalom Gyűrűiben! Ahogy az múlt héten egyértelművé vált, a (néha felesleges időhúzásnak tűnő) részletes világépítés után a sorozat cselekménye eljutott arra a pontra, ahol már tényleg nem lehetett elkerülni a konfliktust, a hatodik részben pedig át is szakadt a gát. Ebből persze nem lett egyórányi folyamatos csihi-puhi, de kaptunk több menő csatajelenetet, a fontosabb karakterek külön is akciózhattak, és helyenként folyt a vér is bőséggel. Egy nagy adag taktikázás is jutott ebbe a részbe, és bár tovább folytatódott az univerzum bemutatása is, ezúttal rétesként nyúló párbeszédek és jelenetek helyett sokkal fogyaszthatóbb mennyiségben adagolták az újabb infókat, amiknek ráadásul a jelentőségük is nagyobbnak érződött.

Miután múlt héten kiderült, hogy Adar elszánta magát Ostirith ostromára, Galadrielnek pedig Halbrandot és Mírielt is sikerült meggyőznie arról, hogy a középföldei expedíció a helyes döntés, végül útnak is indult az a három hajó, amik nem robbantak fel a szabotázst tervező Kemet és a potyautas Isildur szerencsétlenkedése miatt. Az nem egészen volt egyértelmű, hogy a númenori alakulat útja merre vezet majd – bár Halbrand jelenléte miatt azért lehetett sejteni –, Adar esetében viszont tényleg nem volt kérdés, hogy mi lesz a célpont. Éppen emiatt sokan már előzetesen elkönyvelték Ostirithet amolyan második Helm-szurdokként, A Hatalom Gyűrűi viszont meghúzta a váratlant, és ennél valami sokkal izgalmasabbat találtak ki a hatodik részhez.

Hogy pontosan mit, azt most nem fogjuk lelőni, a lényeg, hogy rövid időn belül több olyan csavart is villantott a sorozat, amiket előzetesen tényleg nem várt az ember. A Hatalom Gyűrűi egészen eddig előszeretettel tartotta megmagyarázhatatlan jelenetekkel és karakterekkel sötétben a nézőt, ami működött is, elvégre Adar, Halbrand és az idegen kiléte is nagyon képlékeny maradt. Közben viszont olcsó trükknek érződött az egész, olyan volt, mintha az alkotók féltek volna attól, hogy nyílt lapokkal játszva túl egyszerű lesz kitalálni, hogy mi fog történni. A hatodik részben ennek nyoma sincs, már ismert alkotóelemekből állították a feje tetejére a cselekményt, az ember úgy kapkodja a fejét, mint amikor életében először megnéz egy részt a Scooby Dooból, és kiderül, hogy a szörny egy öreg fószer szörnymaszkban, aztán tíz perccel később kiderül, hogy ő meg egy fiatal csávó öregfószermaszkban.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a látvány, a harcok koreográfiája és a zenei aláfestés is fantasztikus volt, vagy arról, hogy nem riadtak vissza az erőszak közeli ábrázolásától sem – legyen szó akár lassan gyomron szúrt emberekről, akár egy tátongó seb izzó fával való lezárásáról. A főbb karaktereknek is volt pár saját akciójelenetük, méghozzá idétlen lassítások nélkül, pusztakezes küzdelemtől lovas üldözésig volt itt minden, szóval ezen a téren most nem nagyon lehet panaszkodni. Közben a númenori hajók is megérkeztek Középföldére, és talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy végül Galadrielék is a Délvidéken kötöttek ki. Itt nagy meglepetés nem volt, a númenoriak érkezése pont olyan jelenetben csúcsosodott ki, amilyet várni lehetett, de az egészet olyan jól kivitelezték, hogy ez nem is volt baj. A nagy és látványos ütközeteket így most megkaptuk, amivel egy hetek óta húzódó adósságát törlesztette a sorozat, de talán ennél is fontosabb, hogy így, hogy látványosan zajlanak az események, az üresjáratokat kitöltő történések is izgalmasabbak lettek.

Bronwyn, Theo és Arondir interakciói egymással és a többi emberrel sokkal jobban ültek a körülmények miatt, és ugyanez vonatkozik Galadrielre és Halbrandra is, a hatodik rész igazi győztese viszont így is Adar volt. A morális problémákat korábban is a Délvidéken tudta a legjobban megfogni a sorozat, a tünde-ember ellentét mellett az orkoknál is, mert Adar gyilkológépek helyett érző, értelmes lényekként kezelte őket. Ettől még persze nem lettek szimpatikusak, de a sorozat egy korábban nem igazán látott perspektívából mutatta be őket, ami az egyik legjobb húzása volt. Most ezt a vonalat vitték tovább egy nagyon fontos párbeszéddel, ami azért ütött különösen nagyot, mert az előző hetekben kínzóan hosszú időt töltöttek Adar karakterének felépítésével, ezt pedig egyszerre egészítette ki és forgatta fel ez a jelenet. Azaz, itt máris kifizetődött, hogy eddig ilyen lassan csordogált a cselekmény.

Ezzel egyébként azt is megint remekül mutatta be a sorozat, hogy Tolkien tündéi nem olyan makulátlan lények, mint amilyennek sokan gondolják őket. A Szilmarilokban részletesen taglalt Alqualondë-i testvérgyilkosság elég extrém példája ennek a hivatalos kánonban, de A Hatalom Gyűrűiben is erősen jelen volt ez a motívum – elég csak arra gondolni, hogy Galadriel hogy viszonyul az emberekhez, vagy arra, hogy Elrondot kifejezetten a mithril miatt küldték Khazad-dûmba, még ha ő erről nem is tudott –, de annyira konkrétan még sosem, mint most. A fekete-fehérnek gondolt szereplők beszürkítése nem egyszerű feladat, de a hatodik rész után azt kell mondjam, hogy A Hatalom Gyűrűi egész jól megoldotta ezt.

Ezen a téren tehát egyértelműen működött a hosszú alapozás, de abban egyelőre nem vagyok biztos, hogy máshol is ez lesz a helyzet. Még úgy sem, hogy a hatodik rész végének grandiózus – és nagyon, nagyon fontos – jeleneteiből az is kiderült, hogy a földalatti közlekedés mellett is volt egy jó oka arra Adarnak, hogy kivájassa azt a sok alagutat és járatot. Az ebből a részből kimaradó idegen kiléte lehetne még hasonló aha-élmény, de ehhez az is kellene, hogy ezzel is meg tudjanak lepni, amiben az előző rész után egyáltalán nem vagyok biztos. Galadriel és Halbrand oldalán is lehet még pár nagy reveláció, és bár közülük egyértelműen Halbrand ígérkezik érdekesebbnek, ezen a ponton már tényleg bármit el tudok képzelni.

A Hatalom Gyűrűi a hatodik részben olyan lendületesen vette fel a fonalat, hogy hirtelen egészen más sorozatnak tűnik, és megkockáztatom, hogy ha az elejétől fogva ilyen fordulatszámon pörgött volna, akkor most sokkal többen szeretnék. Azt nem tudom, hogy ehhez a váltáshoz mennyi köze van a hatodik részt rendező Charlotte Brändströmnek (Vaják, a Jupiter hagyatéka, Az ember a Fellegvárban), de ezek után kíváncsian várom a folytatást, mert az utolsó két rész is Brändström munkája. Kicsit hosszabb távon pedig az is érdekes kérdés, hogy a második évad eleve ilyen intenzív lesz-e, vagy megint a végére hagyja a puskaport, ez ugyanis az egész sorozat sorsát meghatározhatja majd.