2022. szeptember 22. – 23:29
Reboot készült a kilencvenes évek legmenőbb tinisorozatából. Az ausztrál Heartbreak High Cole-ja, Nickje, Dreze nem tér vissza, hiába várjuk az esetlen párbeszédeket, nyugis történetvezetést, kócosított hajhullámokat és azt az időt, amikor egyetlen szemöldökpiercing lázadásnak számított. A Netflix 2022-es verziójában nemcsak az ingereket tekerték fel a mai elvárásoknak megfelelően, de nagyon – már-már túlságosan is – meg akarták mutatni, mennyit változott a világ az utóbbi 28 évben, amikor már minden a szexről és a drogokról szól, horrorba hajlóan feszült ingerek közt élünk, és kamasznak, különösen nőnek vagy bármilyen szempontból a szokásostól eltérőnek lenni sokkal veszélyesebb, mint 1994-ben.
A kilencvenes években a Szívtipró gimi azt adta nekünk, amit minden tinifilm és tinisorozat akkoriban: többé-kevésbé valóságos, de nálunk szebb, lazább, bátrabb és szabadabb gimisekről szólt. Nem azért néztük, mert bármiben emlékeztetett az ő életük a miénkre, leszámítva, hogy reggelente suliba mentek, majd délután haza. Másképp öltözködtek, autóval jártak, beszóltak a tanároknak, verekedtek az udvaron, és az életüket nem dolgozatok, puskázás, pitiáner kavarások és összeveszések tematizálták, mint egy átlag gimisét, hanem komoly, bár a valóságtól elrugaszkodó konfliktusok. Kocsilopás, tiniterhesség, tanár-diák szerelem, halál szakította meg az amúgy ritmusos ki kivel kavar rendszert. Azzal együtt, hogy az eredeti sorozat mai fejjel kedvesen esetlen, mesterkéltek az alakítások, egysíkúak a karakterek, élettelenek a párbeszédek, akkor az ausztrál tinisorozat még mindig világszínvonalú volt sok máshoz képest, amit akkoriban néztünk. Az egyhelyszínes stúdióban játszódó Hélène és a fiúk vagy az Első csók eseménytel és jellegtelen volt, a Jóbarátokat még nem értettük, egyértelműen a Szívtipróra kapcsoltunk, ha épp ment a tévében suli után.
Szürke gimis életünkhöz képest itt mindenki szép volt, a fiúk teste kidolgozott, hajuk hullámos, a lányok vagánynak tűntek, és úgy látszott, mintha valódi egyéniségek lettek volna, mert befontak egy tincset a hajukban, kiálltak a suli elé rappelni, vagy a derekukra kötötték a farmerdzsekit – sőt, tisztán emlékszem, hogy a szememben a fél vállon hordott hátizsák is valódi lázadás volt. Nem beszélve a mesés ausztrál éghajlatról, a suli utáni tengerparti strandolás lezser hétköznapiságáról. Az akkori sorozatokhoz képest ebben rengeteg különböző nemzetiségű és bőrszínű figura szerepelt, a főszereplő görög családon kívül több ázsiai figura is volt, a kulcsszereplő tanárnő pedig olasz.
Természetesen a Szívtipró gimi még nem foglalkozott a kamaszkort érintő valódi problémákkal. Nem volt benne őszintén ábrázolt szex, drog, identitáskeresés, vagy ha mégis, az elképesztően sematikus formát kapott. Semmi olyasmi nem történt, ami egy pillanatra is kizökkentett volna az életünkből, eljutott volna a szívünkig, vagy akár elgondolkodtatott volna egy pillanatra is. Hatással pedig végképp nem volt ránk azon túl, hogy talán kipróbáltuk, menő-e befonni az első tincsünket.
A 2022-es sorozat nyolc darab, egyenként háromnegyed órás részből áll, ami már hosszát tekintve sem hasonlítható az 1994–1999 között készült, hétévados eredetihez. Hasonló karaktereket vagy történetszálakat se keressünk benne, nincs ilyesmi, pusztán annyi ismétlődik, hogy egy gimnáziumban játszódik a sztori, aminek neve ugyanúgy Hartley, Ausztráliában, a tengernél, és a főszereplők tinik. Ezeken túl a mai feldolgozásban pár kedves, eldugott utalásban szerepel gyerekkorunk Szívtipró gimije, én két ilyet találtam, de nem lövöm le, hátha a kedves olvasók többet szúrnak ki. Ezeket a gegeket lehet úgy értelmezni, hogy tessék, kedves egykori rajongó, nesze, tudjuk, hogy nosztalgiázni jöttél, de sajnos nem azt fogod kapni, ugyanis a világ az eltelt 28 évben fenekestül felfordult, a 2022-es Heartbreak High pedig a mai tiniknek szól, legalábbis az alkotók ezt nyilatkozták róla.
Ami a kistini énemet megfogta az eredetiben, azt az új verzió még erőteljesebben célozza meg. A csajok ruhái, stílusa, sminkje, frizurája elképesztően kidolgozott, mindennap más komplett dizájnszettben jelennek meg a suliban, arcukon nem egyszerűen smink, hanem csillámos, rajzolt maszkok láthatók. Bár a főszereplő Amerie belenyír a hajába, miután mindenki csúfolja a suliban, a frizurája varázsütésre tökéletessé változik a következő részre. Ezzel együtt vannak nem tökéletes arcberendezésű szereplők, még ha öltözékük és testalkatuk mindig tökéletes is, sokukban van szerethető hétköznapiság.
Míg a Giminek nem volt különösebb komplett mondanivalója azon túl, hogy ugyanazon pár ember életét mutatta be, a modernizált változatot nézve hamar ráébredünk, hogy egy átgondolt edukációs programban veszünk részt, amelynek (spoiler!) két tanulsága van:
1. Éljenek a csajok és a szabad nemiség.
2. A drog rossz.
De ne szaladjunk ennyire előre: a történet középpontjában két lány gyermekkori barátsága áll, amely az első részben szertefoszlani látszik. A 11. év elején felfedezik az Amerie és Harper által titokban készített gimnáziumi szextérképet, amit egy hátsó folyosó falára rajzoltak. Ezen évekig vezették, ki kivel mit csinált már. A balhét Amerie viszi el, amiért az egész iskola kiutálja őt, Harper pedig nemhogy hálás lenne az áldozatért, amiért ő megúszta büntetés és kirekesztés nélkül, még be is húz egy óriásit egykori legjobb barátnőjének. Megmagyarázhatatlan tette mögött természetesen sötét titok áll, amire csak az utolsó részben derül fény.
Példabeszéd a szexről
Kettejük viszálya köré rendeződik a történet, amely egyértelműen pusztán a szexet, a szexuális önfelfedezést és a nemi identitáskeresést helyezi a középpontba. Ezt nemcsak a történet eseményein keresztül példázza, hanem konkrét oktatóanyagban is: a sorozat kiindulópontjaként szolgáló szextérkép miatt ugyanis mindazok, akik szerepeltek rajta, kénytelenek részt venni egy szexuális oktató különórán. Ennek tananyaga a hipermodern pedagógus, Jojo interpretációjában nem arról szól, mint a kilencvenes évek témába vágó tanulságai (lányokat megütni csúnya dolog, a hűtlenség megbocsátható, de ejnye, érdemes védekezni, mert baba lehet a szexből… és kb. ennyi), hanem arról, mit jelent a beleegyezés, miért nem illik a másikat megalázni, mikor van helye a meztelen fotók küldözgetésének, mi az a bosszúpornó, a szexuális hatalmi játék, a pornó stb. A szex itt nem ciki, hanem az élet része, amit lehet és kell csinálnia mindenkinek, azzal és úgy, akivel és ahogy szeretné.
Az persze egyáltalán nem új, hogy már másképp foglalkozik a világ a szexszel, a felvilágosítással és a nemi éréssel, már remek sorozatok is készültek a témában, sokban emlékeztet mindez például a Sex Educationre és nyomokban az Eufóriára is. Azért mégis jó okot ad arra ez a 28 év távlat, hogy örüljünk, lám, valamit változni igyekszik a világ.
Példabeszéd drogokról
Mindez persze szép, jó és igaz, de a történetfolyam az edukáció előrehaladtával párhuzamosan mégis azt bizonyítja, hogy ezek a büdös, összevissza szexelő tinik bizony nem tanulnak a leckéből. Már-már paródiaszámba menően beleegyező az első (józan!) szexuális aktus bemutatása: a felek minden mozdulatnál megkérdezik: „ezt biztos, hogy akarod?”, mégis hamar minden összeomlik. Ennek pedig egyetlen bűnös dolog az oka: a drogok. A történet során mindahányszor a szereplők elengedik magukat, és isznak-bevesznek mindenfélét, valami szörnyű, traumatikus élménnyel bünteti őket a feljebbvaló forgatókönyvíró, csak ekkor lesznek erőszak áldozatai vagy elkövetői, illetve kizárólag tudatmódosult állapotban hoznak rossz döntéseket, másnap pedig szégyen, elhidegülés és teljes személyiségvesztés vár rájuk. A drog a sorozat sugallata szerint kifordít önmagunkból, kiszolgáltatottá vagy éppen agresszívvá tesz – rossz, ne drogozzatok! Ebben pedig a szexuális edukációval ellentétben jelentősen elmaradt korának összes interpretációjától.
Ezek a drogos élmények okozta traumák vezetnek ebben a sorozatban ahhoz az érzéshez, amelyet mi, nézők, kamaszkorunkban mindenféle drog és trauma nélkül is simán éreztünk. Ezt Harper fogalmazza meg a legjobban:
„Minél inkább elbaszok mindent, annál inkább elbaszok mindent… van ennek értelme?”
Nemcsak a szexuális felvilágosodás, de úgy tűnik, a nemi egyenlőség is alakult valamit ebben az időszakban. A kilencvenes évekbeli eredetivel ellentétben itt nem fiúk, hanem lányok állnak a történet középpontjában, nem csupán a srácok háta mögött vihogó biodíszletek ők, hanem cselekvő, verekedő, aktív és vágyakkal teli lények. A barátság számukra fontosabb a kavarásoknál (kivéve persze, ha be vannak állva, de ugye a drog rossz!), a fiúknál ezerszer elfogadóbbak a másság, gyengeség kapcsán, áldozatkészebbek és úgy általában aktív és nem passzív részesei a történeteknek. Remek jelenet például, mikor Amerie egy, a Hangyák a gatyában című klasszikusra (és a filmtörténet ezer begerjedt kamaszt ábrázoló filmjére) emlékeztető jelleggel lassítva, némítva látja a fiúk testmozgását, és fel kell magát pofoznia, hogy ne állandóan a szexre gondoljon.
Ebben a világban nemcsak a fiúk egyenlők a lányokkal (sőt, picikét bénábbak náluk), de a kapcsolatok jellege ugyanolyan arányban jöhet létre bármely neműek, mint fiúk és lányok között. A középpontban lévő két lány hetero kavarásain túl egy leszbikus kapcsolat és egy magabiztosan nembináris, queer, valamint egy útkereső fiú viszonya áll. Ezeken túl is rengeteg esetben jelenik meg a kamaszok bizonytalansága (minden más mellett) nemi identitásukban is. A barátnők viszonya gyakran tűnik jóval többnek barátságnál, de a kosáredzés után a fiúöltözőben is el-elbizonytalanodnak a srácok. Mindez olykor kissé mesterkélt és szájbarágós is, de sokat segít a forgatókönyvírók túlzóan modern, hiper-PC céljain az a pár igazán klassz karakter és az őket alakító csodás színész, akik ezeket előadják.
Nem csoda, hogy nem a főszereplők lettek ebben a túlírt sztoriban a kedvenceim, hanem a kis, de annál erősebb figurák. A spektrumzavaros, kiálló fogú, leszbikus Queeny és legjobb barátja, a queer Darren, akik mindenki másnál jobban értik és feltétel nélkül fogadják el egymás defektjeit, és bármilyen bulit otthagynak, ha a másik bajban van, még azt is elviselik, ha az egyikük napokra némává változik. Az elképesztően furcsa Queeny elképesztő küzdelemmel próbálja megértetni a világgal és csitri szerelmével önmagát, és bebizonyítani, hogy hiányosságai ellenére mennyire szerethető. Darren büszkén vállalt nemisége természetes és minden mesterkéltségtől mentes, spontán és érthető, és ez nem is pusztán az öltözködéséből vagy a mozgásából fakad, hanem éppen abból, amilyen nyitott és elfogadó ő maga minden más iránt, ami szokatlan vagy az átlagostól eltérő. Tényleg szívfacsaró kitartó szerelme a suli sematikus „rossz társaságba keveredett drogdíler” figurája iránt, aki vele ellentétben képtelennek látszik elfogadni önmaga másságát.
Aki nosztalgiázni szeretne, semmiképp se a rebootra kapcsoljon, nagyon ajánlom viszont minden egykori rajongónak, hogy kezdje újra az eredetit, és szálljon vissza az időben azokhoz a suli utáni délutánokhoz, mikor valójában csak a lecke várt rá, de inkább azt nézte a tévében, összejön-e Nick Jodie-val, és megveri-e Rivers Jacket.
