Nem csoda, hogy egy ilyen apára ráhívják a rendőröket

Valahol a Szia, Életem! mélyén van egy nagyon szúrós, nagyon karcos film, ami szembenéz azzal, amiről valójában szól: hogy egy utálatos ember csak azért visel el egy gyereket a közelében, mert kreatív energiát tud szipkázni tőle. Az szinte mellékes, hogy a gyerek az övé, és képtelen nevelni, hogy rendszeresen vinni kell az orvoshoz, mert folyton-folyvást sérüléseket okoz neki, hogy az élete és egzisztenciája nem alkalmas arra, hogy abban egy kisgyerek is megférjen mellette – kivéve akkor, amikor a gyerek ki tudja rántani az alkotói válságból.

A probléma az, hogy Szia, Életem! (aminek a címét láttam már Szia, életem! és Szia Életem variációkban is) ebből nem egy drámát hoz ki, hanem nagyon sokáig a Három férfi és egy bébi, az Apafej és az Ómen keverékét, azzal a különbséggel, hogy itt egy karakterbe lettek sűrítve a nyolcvanas évek férfisztárjai, és a sátán valójában nem szállt bele senkibe, csak maximum a főszereplő érzi azt.

Amikor pedig a Szia, Életem! a „kisgyereket kaptam, jaj” műfajától ellépve szeretne komoly, szentimentális, és tanulságokkal teli lenni, akkor már túl késő, addigra már bele lehet abba fásulni, hogy itt viccet csináltak abból, hogy egy gyereket sokszor orvoshoz kell vinni, mert mindig valahogy megüti magát, egy macskanőnek öltözött prostituált (?) mesét olvas neki, a szomszéd pedig mindig akkor kukucskál és hallgatózik, amikor fura dolgok történnek a főszereplő lakásában.

Amiben Keserue Barna (Thuróczy Szabolcs) élné az életét, mint egy könyvvel a csúcsra jutó, de ott meg is rekedő fantasyíró, aki a film elején a kiadójának (Mucsi Zoltán) éppen próbálja eladni az új regényét, ami a Vuk pofátlan átirata. Barna nagyjából annyira barátságos figura, mint egy lópokrócba tekert kaktusz: a film elején felvisz magához egy taxisofőrt (Pálmai Anna), aztán minősíthetetlenül viselkedik vele, tartozik a közös költséggel, pénze az nem nagyon van, a menedzsere folyton azzal traktálja, hogy menjen celebvetélkedőkbe. Nem megy, pénze mondjuk nem is lesz.

Attól sem lesz jobb kedve, hogy egykori partnere, Sára (Nagy Ilona) beállít hozzá, és tíz napra otthagyja nála a közös gyereküket. Barna régen sem volt jobb fej, minden jel arra mutat, hogy a férfi régen egyetemi tanár volt, aki a saját diákjának csinált egy gyereket, aztán faképnél hagyta. Most pedig hirtelen ott találja magát a totális mélypontján, egy izgága kisgyerekkel (Pásztor-Várady Mór).

A Szia, Életem! eredetileg Scherer Péter rendezésében és főszereplésével, Ha elfárad, viheti címmel készült volna, de a színésznek a hírek szerint egyeztetési problémák miatt ki kellett szállnia mindkét feladatból, bár egy pici, semmitmondó szerepet kapott benne. De nem nehéz elképzelni, hogy egy teljesen más karakterű film készült volna belőle, Thuróczy ugyanis egy sokkal zsiványabb, karizmatikusabb és viccesebb jelenség, mint a tragikusabb, szerencsétlenebb, kisemberebb Scherer, akinek a jelenléte lehet, hogy pont azt a szúrósságot hozta volna ki jobban a filmből, ami az új főszereplővel szinte elveszett.

Vékes Csaba (A hetedik alabárdos) forgatókönyve ugyanis tényleg megtesz mindent, hogy a főszereplőt egy borzalmas embernek állítsa be, de van valami csibészes rezignáltság Thuróczyban, ami mégis szimpátiát kelt, a karakterhibáit, rossz döntéseit pedig Vékes és Rohonyi Gábor (Brazilok) rendezésében abszolút komikusnak mutatják be. Lehet, hogy egy kabarétréfa világában van valami humoros abban, hogy Thuróczy a földszinti erkélyéről úgy dobja le a gyerekét a ház elé, hogy annak reccsen egyet a lába, és az egészet végignézi a kellemetlenkedő szomszéd (Básti Juli), de messziről, a vászon másik oldaláról nézve én is már tárcsáznám a gyámügyet.

Ezt a kabarétréfás jelleget eléggé erősíti az, hogy a cselekmény oroszlánrésze Thuróczy karakterének lakásában játszódik, ahova mindig kellemetlen időpontokban érkeznek meg emberek: a behajtók, a szomszéd, a bébiszitter, egyszer meg a főszereplő és a srác jön akkor, amikor Kovács Patrícia bőrszerkóban, ostorral a szájában, a sötét lakásban térdepel a kanapén. Rohonyi és Vékes ráadásul nem túlságosan teszik vizuálisan érdekessé azt, amikor szereplők beszélgetnek, az egyedül tépelődésre pedig többször is elsütik ugyanazt a timelapse-technológiát, hogy a kamera lassan mozog, miközben a szereplő megtöbbszörözve, felgyorsítva toporzékol például.

A Szia, Életem! aztán egy idő után fantasyjeleneteket is kezd beszúrni a cselekménybe, a szerény megvalósításból pedig pont az a képzeletvilág hiányzik, ami a Mesék a zárkából hasonló jeleneteit emlékezetessé tette. Ezek a részek ráadásul úgy működnek, mintha átváltottunk volna egy naiv gyerekfilmbe, ami nehezen összeegyeztethető azzal, hogy korábban ment a viccelődés a kábítószerrel, illetve egy taxisofőr pénzt követel a szexért a főszereplőnktől – a filmnek is 16-os a korhatára.

Minden próbálkozás – és Pásztor-Várady Mór felfedezése – ellenére a Szia, Életem! mintha egészen a film végéig keresné az igazi személyiségét, amit a sebtében lezavart befejezéssel sem talál meg igazán. Nem is csoda, nehéz összeegyeztetni egy negyvenes, nemtörődöm férfi apai ösztöneit egy egészen sok időt kapó filmipari paródiával, az elviselhetetlen és/vagy manipulatív hárpiáknak megírt női karaktereket azzal, hogy egy kisgyerek fennhangon üvölti néha, hogy „sellőpicsa”. Ugyanis a főszereplő ezt tanította neki viccből, hogy így hívják az osztrigát, az egyetlen ételt, amit talál egyik reggel a hűtőjében. Mondhatta volna azt is, hogy osztriga.

A Szia, Életem! augusztus 25-től látható a mozikban.