Volt egy időszak pár évtizeddel ezelőtt, amikor mindent jobban el lehetett adni, ha elé írták, hogy „számítógépes”. Így volt számítógépes szemvizsgálat, gumicentrírozás és színkeverés. Ma már talán megkopott a szó varázsa, de a digitális még mindig annak a szinonimája, hogy valami jobb. De vajon igaz-e ez a társasjátékokra is, amiknek az utóbbi időben megfigyelhető virágzása éppen a digitális kultúra ellenében jött létre? A nyolcvanas években sokan temették a társasokat, mondván, a számítógépes játékok komplexebb és sokfélébb élményt tudnak nyújtani. Hasonló volt a vélekedés a szerepjátékokról is, és egy pillanatra talán úgy tűnhetett, hogy a World of Warcraft és társai helyettesíthetik a klasszikus kockadobálós szerepjátékokat. Aztán jöttek a modern társasok, a szerepjátékos podcastok, végül a Stranger Things és a karantén, és mára a társasok és szerepjátékok népszerűbbek, mint valaha. Na de van-e értelme olyan társasjátékot csinálni, amihez számítógép is kell, és ami valamennyire a szerepjáték-hangulatot próbálja felidézni? A Végzetek alapján úgy tűnik, hogy lehet.
A dobozt kinyitva elsőként egy hatalmas, skorpiófarkú halálördög tűnik szembe – vélhetően ez lesz majd a főellenség –, és mellette sok apróbb figura. Ez a dömping jellemzően a Kickstarteren befutott játékok sajátja, a sok figura az, amivel az ötlet jól eladható, erre lehet sok támogatót szerezni, gyakran nincs is nagyon más szerepük a játékban, viszont az árat kellően megdobják. A Végzetekben szerencsére nem ez a helyzet, a sok figura segít abban, hogy a játék leugorjon a képernyőről, több legyen, mint egy program. Nehéz megmagyarázni, hogy miért, de a háromdimenziós, megfogható komponensekkel egészen más viszonya alakul ki a játékosnak, mint azzal, amit a képernyőn lát. A moduláris tábla, a figurák, az egyszerű szabályrendszer és az applikáció együtt olyasmit hoznak össze, ami egyszerre táblás játék, számítógépes játék, szerepjáték, lapozgatós könyv, de valahogy egyik sem. Az összhatás egyedi, és nagyon élvezetes.
Egy, két vagy három játékos vághat neki az öt kaland valamelyikének. Ezek közül az első egyfajta bevezető, a másik négy pedig egy összefüggő történetet ad ki. Az induláshoz fel kell raknunk a térképlapokat, rájuk a meglátogatható helyszíneket vagy a fontos szereplőket jelképező figurákat, és persze ki kell választanunk a hőst is, akivel játszani fogunk. Minden hősnek három statisztikája van: erő, ügyesség és intelligencia, ezek értékét egy sávon lerakott jelölőkkel adjuk meg. A játék során, amikor valamilyen képességet használunk, két kockával kell dobnunk és meg kell nézünk, hány jelölő van az adott érték alatt – ennyi sikert értünk el. Ha fejlődik egy képességünk, akkor a jelölőket lejjebb tesszük, így könnyebb lesz sikereket elérni velük; ha romlik, akkor a jelölők feljebb kerülnek a skálán. Vannak bónusz kockák is, amiket felhasználhatunk dobásokhoz, de ezek csak lassan töltődnek vissza.
A saját körünkben léphetünk, és meglátogathatunk egy helyszínt. Ha olyan helyre megyünk, ahol még nem volt senki, az alkalmazás utasít, hogy milyen jelölőket, új figurákat rakjunk le a felfordított térképlapra. A helyszínen választhatunk, hogy mit akarunk csinálni, ami gyakran valamilyen képességünket teszi próbára és az eredmény a sikerek számától függ. Fontos, hogy minden esemény publikus, tehát fel kell olvasnunk a többeknek, amit az alkalmazás kiír nekünk. Gyakran fordul elő, hogy a cselekedeteinkkel tárgyakat gyűjtünk be, ezeket kártyákon kapjuk meg. A tárgyakat bizonyos helyzetekben fel is tudjuk használni, ebben a rajtuk levő QR-kód segít, felmutatjuk az alkalmazásnak a kártyát, és megtudjuk, mi lett a használat eredménye.
A cselekedeteink gyakran a térképre is hatással vannak, van, hogy egy megvizsgálható helyszín eltűnik (mert például begyűjtöttük az ott található tárgyat), de olyan is lehet, hogy egyes szereplők új helyszínre mozognak a térképen. A célunk a játék során, hogy megoldjuk a problémát a magunk módján, azaz beteljesítsük a végzetünket. A megoldásra minden karakternek kétféle útja van, eleinte az ember nyitva hagyja a lehetőségeket, de azután, nem függetlenül attól, mit csinál a többi játékos, hamar elköteleződünk valamelyik mellett. Ha valakinek sikerül beteljesítenie a végzetét, azaz a maga módján megoldania a problémát, megnyerte a játékot.
A játék klasszikus fantasy klisékből építkezik és ezt jól is teszi, a kicsit sablonos karaktereket könnyű megérteni, akár azonosulni velük. A történetek izgalmasak, nem követhetetlenül csavarosak, de érdekesek. Egy-egy játék nem több másfél-két óránál és biztosan mindenkinek kedve lesz ahhoz, hogy kipróbálja a következő kalandot is, vagy esetleg ugyanazt, csak egy másik karakterrel.
A magam részéről kifejezetten szkeptikusan álltam egy ilyen appvezérelt pszeudo-szerepjátékhoz, de nagyon pozitívan kellett csalódnom. Azt láttam, hogy a játék, bármilyen irányból közelítjük is, ad valami olyan pluszt, ami miatt megéri pénzt és időt szánni rá. A számítógépes játékosoknak a taktilis élményt (amihez sokat hozzáad, hogy a pénzek, jelölők legalább háromszor olyan vastag kartonból vannak, mint a megszokott) és azt a szociális hatást, amit az együttlét jelent. A járványhelyzet vége felé talán nem kell magyarázni, mennyire más dolog tényleg együtt lenni és együtt csinálni valamit, mint a képernyőn át. A társasjátékosoknak az elegáns rendszer mellett a számítógépes alkalmazás által adott lehetőségek lehetnek érdekesek.
Más történetvezérelt játékok (mint például a korábban bemutatott Azután) egy nagy könyvvel oldják meg a történetmesélést, ami gyakran korlátozza a lehetőségek számát, a szöveg mennyiségét, az elágazások sokféleségét. Egy program ezekből korlátlan mennyiséget tud kezelni, ami meg is látszik. A szerepjátékok felől érkezők számára kihívás lehet, hogy itt nem közösen kell megoldani egy feladatot, a játékosok között alig van interakció, legfeljebb abban versengenek, hogy ki szerez meg a másik orra elől valamilyen tárgyat. Mivel azonban az is fontos információkat rejthet, ami a többiekkel történik, érdemes végig figyelni, nem csak a saját körünkben. Ha nem is teljes szerepjátékos élmény, de mégis valami ahhoz közeli, és szemben a Dungeons & Dragons háromszáz oldalas szabálykönyvével, ezt tíz perc alatt meg lehet tanítani bárkinek.
Összességében a Végzetek egy nagyon sikeres öszvér, olyan, aminek sikerül a táblás, számítógépes és szerepjátékok előnyös vonásait vegyítenie. Az öt kaland bőséges lehetőségeket kínál a játékra, és remélhetőleg hamarosan továbbiak is megjelennek majd hozzá (az alkalmazásban már ott vannak).
A játékot a Gémklubtól kaptuk kölcsön kipróbálásra.
