2022. április 23. – 11:02
Az ezredforduló egyik legnépszerűbb popkulturális terméke egyértelműen a Harry Potter-univerzum, és a Warner a nyolc nagysikerű mozifilm után hülye lenne nem addig fejni J.K. Rowling tehenét, amíg az utolsó dollár is kijött belőle. A Legendás állatok-filmek azonban meg sem közelítették a Harry Potter-filmek népszerűségét, mégis most jött ki sorrendben a harmadik ilyen film. A Legendás állatok: Dumbledore titkai közel sem annyira rossz, mint az előző két film, viszont abban is biztos vagyok, hogy már holnap nem fogok belőle emlékezni semmire.
Hollywood márcsak olyan, hogy ha valami népszerű, azt addig kell tolni, amíg érdekli az embereket, vagy még egy kicsit annál is tovább. Ennek is köszönhető az elmúlt évtizedek nagy előzmény- és spinoffmániája, legyen szó a Star Warsról, A gyűrűk uráról vagy az Alienről. Abban viszont valószínűleg minden filmszerető ember egyetért, hogy ezek az előzményfilmek a legtöbb esetben meg sem közelítik az eredeti produkciót, és tényleg semmi más célt nem szolgálnak, minthogy az emberek egy jól bejáratott márkanevet látva jegyet vegyenek a moziba, és tök mindegy, hogy az adott film igazából jó vagy sem.
A Harry Potter-filmekben (és persze a könyvekben is) mindig is az volt a legjobb, hogy az emberi hétköznapokat keverték a varázslóvilág különös működésével, miközben egy csomó kisiskolás varázslótanonc felnőtt a szemünk előtt. A nyolc Harry Potter-film színvonala egyáltalán nem egységes, de azt nem lehet egyikre se mondani, hogy a maga módján ne lett volna különleges sőt, néha kifejezetten varázslatos.
A Legendás állatok-filmekből pont, hogy a varázslat hiányzik iszonyatosan.
Persze a varázslat szót itt nem úgy kell érteni, hogy nem varázsolnak a filmekben, mert abból van bőven. Inkább arra gondolok, hogy mivel a Legendás állatok egy előzménytörténet az 1920-as évek végén, amelynek vállaltan az a feladata, hogy kibővítse J.K. Rowling univerzumát olyan irányokba is, amelyekben a könyvek nem. És éppen ez a probléma a kezdetek óta a Legendás állatokkal, hogy annyira elbaltázott az alapkoncepció, hogy az ebben a formában sosem fog igazán működni.
Amíg a Harry Potter-filmeket nézve gyerekek és fiatalok milliói fantáziálhattak arról, de jó lenne, ha egyszer bagolypostával kapnának egy levelet, hogy felvették őket a Roxfortba, addig a Legendás állatok világához szinte lehetetlen ilyen módon kapcsolódni. Az 1920-as évekbeli környezet miatt az ember hajlamos történelmi filmként tekinteni rá, amiben jól öltözött, kalapos emberek botokkal hadonásznak, és néha elhangzanak olyan ismerős nevek, hogy Dumbledore, Lestrange vagy McGalagony. És persze jó párszor felbukkan Roxfort is, de mindig fájdalmasan rövid ideig.
Hiába gondolom azt, hogy a Legendás állatok: Dumbledore titkai talán a legjobb film az előzménytrilógiából, újabb két és fél óra után is ugyanazt érzem, mint amikor a Hobbit-filmeket néztem. Szép és jó meg minden, de miért nem érzem azt a bizsergést, mint amit A gyűrűk ura- vagy Harry Potter-filmek adtak annak idején?
Ráadásul egy meglehetősen kellemetlen dolog is megnehezítette a harmadik filmet. Johnny Deppet kidobta a Warner (és egész Hollywood) a folyamatos balhéi miatt, miközben Gellert Grindelwaldként az egész projekt egyik legfontosabb karaktere. Az persze más kérdés, hogy Depp annyira nevetségesen rossz volt ebben a szerepben, hogy a helyét átvevő Mads Mikkelsen őszintén minőségjavulásnak tűnt, és végre nem egy hidrogénezett hajú félőrültet láthattunk a képernyőn, hanem egy tényleg nyomasztóan gonosznak tűnő főellenséget.
Ahogy az alcím is jelzi, a harmadik filmben egy rakás új információ derül ki Albus Dumbledore életéről, de nem merném egyértelműen állítani, hogy a film is ezekre a részekre fókuszált a legjobban. Sőt, a három film alapján tök őszintén nem tudnám elmondani, hogy pontosan mit is akartak nekünk megmutatni a készítők.
Hogy Dumbledore jó ember? Hiszen ezt eddig is tudtuk. Hogy vannak mugligyűlölő radikális varázslók? Nahát, ez sem új infó. Hogy mennyire cuki és érdekes állatok élnek a varázslóvilágban? Oké, köszönjük, tényleg cukik. Annyi mindent akarnak egyszerre bemutatni és elmesélni ezekben a filmekben, hogy rengeteg szereplőnek és mellékszálnak nincs rendes kifutása, a felháborítóan hosszú játékidő alatt sem tudnak teljes karakterfejlődéseket bemutatni, és nagyjából a 20-30. perc környékén a legtöbb néző valószínűleg pontosan tudta, mi fog történni majd a csúcsponton.
Mégse lehet azt mondani, hogy a Dumbledore titkai rossz film lenne. Talán jónak sem nevezném, de igenis vannak benne szórakoztató részek. Lally Hicks (Jessica Williams) például kifejezetten jót tett a néha túl feszengős hangulatnak, az akciójelenetek néhol döbbenetesen látványosak és kreatívak voltak, még ha bizonyos esetekben előfordult olyan, hogy már fel sem tudtam fogni, pontosan mit látok a mozivásznon. A kis állatok aranyosak, és Gőte Szalmander még úgyis egy nagyon bájos karakter, hogy én még mindig Eddie Redmayne-t látom benne Stephen Hawking szerepében. Ráadásul a film sokkal sötétebb, mint vártam, inkább a késői Harry Potter-filmek világát idézi. Néhol konkrétan annyira sötét, hogy szerintem már nem is szabad családi filmnek hívni, és abszolút indokolt a 12-es korhatár.
Alapból a film azzal kezdődik, hogy megölnek egy állatot, aki épp most adott életet kicsinyeinek, majd az egyik kis bébit feláldozzák, hogy aztán a tetemét újraélesszék. Ebbe belegondolni annyira erős és sokkoló, hogy őszintén felmerült bennem, hogy egy ilyen világba tényleg kellenek-e ennyire durva jelenetek. Aztán elérkezik a film egyik fontos része, ahol konkrétan nem hittem a szememnek.
Konkrétan egy skorpiószerű szörny véletlenszerűen gyilkolt le és zabált meg embereket, majd kiköpte a maradékaikat a hőseink lába elé, a csontos, húscafatos tetemekből pedig veszélyesnek tűnő ráklények lakmároztak.
Aztán mire felfogtam egyáltalán, mi az, amit nézek, abban a pillanatban Eddie Redmayne elkezd a csípőjét rángatva ráktáncolni. Mintha a készítők ötpercenként váltogatnák, hogy könnyedebb vígjátékot akarnak vagy horrorszerű kalandfilmet, aminek köszönhetően egyszerűen értelmezhetetlenek a film bizonyos részei.
Abszolút arra készültem, hogy valahol egy óránál fogom magam, és csöndben elalszom a filmen, mert az előző kettőt kifejezetten unalmasnak találtam. a Dumbledore titkai viszont néhol kifejezetten pörgős, és ha ezt mondjuk 100 percesre vágták volna, talán még jobban is élvezem. De egyszerűen nem annyira jók a színészek (oké, Jude Law és Mads Mikkelsen nem rossz, de nem is erőltetik meg magukat), nem annyira mély a sztori, és közel sem annyira érdekes a cselekmény, hogy ezt a játékidőt megindokolja.
Főleg úgy, hogy Ezra Miller karakterét gyakorlatilag egy passzív-agresszív bokszzsák szintjére redukálták (miközben teljesen úgy néz ki a filmben, mint egy fiatal Perselus Piton), de Gőte és Theseus kapcsolata lett se több vagy kevesebb ettől a filmtől, ahogy Dumbledore öccse vagy Yusuf Kama sem kapott annyi időt, hogy igazán bemutassák a nyomorukat.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a Warner folytatni fogja a franchise-t, hiszen most is több cliffhangerrel ért véget a történet, és hát a Harry Potter világa még mindig baromi népszerű. De jó lenne már kicsit a múlt helyett a jövőbe tekinteni, és folytatni a roxforti történeteket, ha kell, akkor az eredeti színészek nélkül, új diákokkal, új tanárokkal, új történetekkel. És lehetőleg ráktáncolás nélkül.
