2022. március 2. – 05:08
Összesen négy olyan ember van, aki két Nobel-díjat is kapott, és csak ketten, akik két különbözőt is elnyertek: Marie Curie és Linus Pauling. Matt Leacock valami hasonlót vitt véghez a társasjátékok terén, két olyan játékot is tervezett, amelyek klasszikusokká váltak. és mindkettő saját műfajt teremtett a társasokon belül. Mindkettő világjárványokról szól, és mindkettőben a játékosoknak közösen kell dolgozniuk a világ megmentésén. Kooperatív játékok, amelyekben a játékosok együtt dolgoznak, és nem egymás ellen, korábban is léteztek, de a Pandemic 2008-as megjelenéséig inkább csak különlegességnek számítottak, míg mára már nyolc újonnan megjelenő játékból egy ilyen típusú.
A Pandemicben a játékosok járványügyi szakértőket alakítanak, mindenkinek megvan a maga specialitása, de az alapvető akciókat mindenki képes elvégezni. A játéktáblán a világ térképét látjuk, amin a városokat útvonalak kötik össze. Van két kártyapaklink, az egyik a játékosoké, a másik a közös ellenségé, a fertőzéseké. A játék kezdetén véletlenszerűen rakunk le városokba fertőzést jelölő kis kockákat. Összesen négyféle betegség dúl a világban, ezeket külön színek jelölik. A játékosok a körükben utazgathatnak a világban, és innen-onnan megpróbálhatnak leszedni egy-egy fertőzést. Ehhez a saját kártyáikat használhatják, de ez csak tüneti kezelés – a lényeg, hogy megtaláljuk a betegségek ellenszerét. Ehhez az adott színből kell kártyákat összegyűjteni és egy laborban beváltani.
Ha csak arra várnánk, hogy valakinél majd összegyűlik a megfelelő szám valamiből – mivel a köre végén mindenki húz új kártyákat –, nem lenne esélyünk a betegségek ellen, a győzelemhez arra van szükség, hogy a játékosok találkozzanak, csereberéljenek egymás között lapokat, ami persze szintén nem olyan egyszerű dolog. A játékos köre végén jön a feketeleves, amikor a fertőzések paklijából is húzni kell, az ezeken a kártyákon található városokba újabb kockák kerülnek, a betegség terjed. Ha egy színből már a negyedik kocka jutna egy városba, akkor ott a fertőzés kitör, és minden szomszédos városba kerül belőle – és ha az már ott is a negyedik lenne, akkor ott is jön a kitörés, és ezzel rettenetes fertőzési láncreakciók indulhatnak el.
Ennél még rosszabb, hogy a játékosok paklijában is vannak olyan lapok, amelyek megnehezítik a helyzetet. Ha egy ilyen járványkártya kerül elő, egy újabb városba kerül három betegségkocka, és ami a legrosszabb, a betegségpakli eldobott lapjait megkeverve a húzópakli tetejére tesszük. Ez azt eredményezi, hogy újra azok a városok fognak előkerülni, ahova már raktunk le betegségeket, köztük az is, ahová éppen letettünk három jelölőt. Ez szinte garantálja a következő kitörést (hacsak nem teszünk nagyon gyorsan valamit). Eközben a betegségek fertőzési szintje is nő, ami azt jelenti, hogy a körök végén egyre több új városba kerülnek fel betegségjelölők, a helyzet eszkalálódik. Ez a rendszer nagyon jól adja vissza a járvány terjedésének dinamikáját, de arra is lehetőséget ad, hogy ügyes együttműködéssel, az egyes szereplők speciális képességeinek kihasználásával kordában tudjuk tartani a helyzetet.
Nyerni úgy lehet, ha mind a négy betegség ellenszerét kifejlesztjük, veszíteni pedig számtalan módon: a nyolcadik kitörés elérésekor, ha valamely betegségből az utolsó jelző is a táblára kerül, vagy ha elfogy a játékosok húzópaklija. A Pandemic végig izgalmas, folyamatosan azt érezzük, hogy csak egy hajszálnyira vagyunk az összeomlástól és amikor kilátástalannak tűnik a helyzet, akkor még tovább romlik. De ha sikerül egy-egy ravasz húzással visszaszorítani a kórokat, akkor nagyon büszkék lehetünk magunkra. A játék tervezője azért akart kooperatív játékot készíteni, mert a kétszemélyes versengő játékok túlságosan megterhelték a házasságát, a felesége nehezen tért napirendre egy-egy jól sikerült blöff vagy aljas húzás felett. A Pandemicben emiatt nem kell aggódni, hiszen közös a cél, mindenki együtt nyer vagy együtt veszít (ezt néhány kormánynak nem sikerült igazán megértenie, amikor élesben játszhatták). Mivel a játékosok beszélhetnek a saját lapjaikról, közösen tervezhetik a stratégiát, előfordulhat, hogy egyvalaki leuralja a játékot, mindenkinek megmondja, hogy mit kell csinálnia, és ezután tulajdonképpen maga játszik. Ez az alfajátékos probléma a kooperatív játékok gyengéje, az újabbak, mint a korábban bemutatott Crew, már tesznek róla, hogy ne fordulhasson elő.
Az alap Pandemic játékhoz megjelent több kiegészítő is, az elsőben kis Petri-csészék is vannak a betegségkockák tárolására, és több modul, amit beépíthetünk a játékba – például a titokban a többiek ellen dolgozó bioterrorista –, és természetesen új szerepek és események is. A második a gyógymódok kifejlesztését alakítja át teljesen, tulajdonképpen egy újabb szintet adva a játékhoz. A harmadikban a betegségek állatokról terjednek át az emberekre, és feltűnik egy olyan vírus is, ami ellen semmit nem lehet tenni, amíg meg nem találják az ellenszerét. Én egyikről sem éreztem azt, hogy nélkülözhetetlen lenne, ha valaki már nagyon unja az alapjátékot, érdemesebb az új változatokkal próbálkoznia, és nem az eredetit tovább bonyolítani. De az tény, hogy a kis Petri-csészék nagyon jól néznek ki.
Az évek során a Pandemic lett a kooperatív játékok archetípusa és koronázott királya, amit az is mutat, hogy nagyon sok új változata megjelent. Ezek közül a legérdekesebbek a Bevetésre készen, amiben nem az egész Földön kell rakosgatnunk a bábuinkat, csak egy repülőgép belsejében, viszont a dolog időre megy, nincs idő sokat töprengeni, ha lepereg a homokóra, vége a körnek.
A Róma bukása abban különbözik a töbitől, hogy itt nem betegségekkel, hanem a barbárokkal kell viaskodnunk. Természetesen nem gyógymódot keresünk, hanem szövetséget próbálunk kötni velük: azok a törzsek, amelyek szövetségre léptek Rómával, ugyan továbbra is támadnak minket időről időre, de már besorozhatók a légiókba. Különbség még, hogy az egyes népek a saját útvonalukon törnek Róma felé, és mindig abba a városba mennek, amely a következő az úton. Így ügyes helyezkedéssel a védők kialakíthatnak olyan pontokat, ahol hosszan feltartóztatják az áradatot. Ebben a játékban a csatákat kockadobás dönti el, tovább növelve a kiszámíthatatlanságot. A mi családunknak ez a változat a kedvence. Megjelent egy kompakt, rövidebb, akár utazásra is ideális változat is Veszélyzóna néven, ez jó lehet azoknak, akik bátortalanul ismerkednének a kooperatív műfajjal.
Miután elkészítette a kooperatív műfaj klasszikusát, Leacock egy olyan változatot is fejlesztett, ami szintén műfajteremtő lett. A Pandemic Legacy egy örökségjáték, ami azt jelenti, hogy a játék változik, alakul, miközben játszunk vele. Matricákat ragasztunk a táblára, kártyákat tépünk szét, és újakat veszünk elő, a szabálykönyv is folyamatosan bővül. Ebből az is következik, hogy a játékot egyszer lehet csak végigjátszani (ez ebben az esetben minimum 12 alkalmat jelent), ami elsőre durván hangzik, főleg, hogy a játék drágább, mint egy szokványos társas (ez nem csoda, hiszen sokkal több dolog van a dobozban, mint általában). De ha ahhoz hasonlítjuk, hogy egy négytagú család mennyit fizet kétórányi szórakozásért egy moziban, már nem is olyan ijesztően drága időtöltés az örökségjátékkal játszani.
Nehéz részletesen írni a Pandemic Legacyról, mert fokozottan fennáll a spoilerveszély, és tényleg képes rontani az élményt, ha lelőjük a meglepetéseket. Annyit talán el lehet mondani, hogy a klasszikus katasztrófafilmek forgatókönyve valósul meg a játék során. Az biztos, hogy nem véletlenül áll hosszú évek óta a társasjátékok mindenkori toplistájának második helyén (sokáig első is volt), egyszerre izgalmas történet, növekvő kihívás és egyre újabb és újabb stratégiákat megkívánó társasjáték. Természetesen a folytatás sem maradt el, elérhető a Pandemic Legacy második évada, ami már sci-fibb környezetben folytatódik.
A legújabb variáns a 0. évad, ami nem előre, hanem vissza utazik az időben, egészen pontosan a hidegháború idejére, 1962-be. A játékosok a CIA ügynökei, akik zsebórába rejtett fényképezőgéppel és esernyőnek álcázott revolverrel harcolnak a kommunista métely ellen. Hamar kiderül, hogy a vörösök valami aljas vírust próbálnak elterjeszteni a világban, így aztán nem csak egy katasztrófafilmet, hanem egy klasszikus kémtörténetet is végigjátszhatunk, a műfajoktól megkövetelt fordulatokkal és rettentően szórakoztató klisékkel. A három közül talán ez az évad lett a legerősebb történetben, és az újonnan belépő mechanikák is izgalmasak, főleg, hogy nem csak vírusokat és baktériumokat, hanem kémeket és informátorokat is hajkurászunk a világtérképen.
Ahogyan a Pandemic elhozta a kooperatív játékok korszakát, úgy indította be a Pandemic Legacy az örökségjátékokét. Nem ez volt az első ilyen jellegű játék (az a cím a Rizikó örökségváltozatát illeti), mégis ez lett az etalon a továbbiakban. Most, hogy úgy tűnik, csillapodik a koronavírus-járvány, talán már felhőtlenebbül lehet újra Pandemicet is játszani.
