2021. október 1. – 19:50
A Nincs idő meghalni egy Bond-film, de hogy mi a Bond-film igazából, arra nem tudok választ adni, pedig gyerekkorom óta nézem őket. Sőt, a következő évtizedben el fogunk jutni odáig, hogy a film mint médium létezésének felében már voltak Bond-filmek, gyakorlatilag mint az olimpiák, humanitárius katasztrófák és a változó sportcipő-divatok, az emberi létezéshez hozzátartozik, hogy bejelentenek egy újat, lehet hergelni magunkat, aztán megjelenik, megnézzük, és örömmel konstatáljuk, hogy a stáblista végén kiírják: James Bond visszatér.
Eddig is mindig visszatért, a Casino Royale könyörületet nem ismerő belépője után James Bond belebújt egy Jason Bourne-filmbe (A Quantum csendje), egy Nolan-féle Batman-filmbe (Skyfall), egy elegáns kémfilmnek álcázott Marvel-filmbe (Spectre). A Craig-korszak utolsó filmje pedig olyan, mintha ezeket addig kutyulták volna, hogy benne legyen mindegyik variáció erőssége, gyengesége.
És úgy általában mindegyik variáció: már nekem is elegem van abból, hogy minden filmkritikában meg kell említeni, hogy egy film milyen hosszú, de a Nincs idő meghalni 163 perc hosszú. Én értem, hogy 106 perc alatt nem volt még Bond-film, ráadásul az is A Quantum csendje volt, amiből produceri behatásra kivágták az értelmet és az érzelmet is, de ha valaminek eposzi hosszúságúnak kell lennie, az nem egy olyan akciófilm, amiben valakinek golyószórók jönnek ki az autójából. És akkor meg főleg nem, ha az az egyik csúcspontja.
A James Bond-filmek modern szerepzavara miatt nehéz megmondani, hogy mennyire sikeres a Nincs idő meghalni, hogy mennyire képes megfelelni a saját céljainak, mert néha nehéz megmondani, hogy mik azok. A Craig-korszak négy filmje egy közös ívet kapott, aminek a lezárását kapjuk, úgyhogy James Bondnak meg kell küzdenie azzal, hogy egy brutális bérgyilkosként hirtelen érző szíve lett, és törődnie kell szíve választottjával, Madeline Swannal (Lea Seydoux). Meg kell küzdenie a Spectre nevű bűnszervezettel, ami az eddigi Bond-filmek gonoszait tömörítette, és őszintén szólva kicsit össze vagyok zavarodva, hogy pontosan mekkora a befolyásuk a világra. Meg kell küzdenie egy új gonosszal, akinek esküszöm, az a neve, hogy Lucifer Safian (Rami Malek).
És meg kell küzdenie azzal, hogy Daniel Craignek ez az utolsó James Bond-filmje is, ennek pedig egyszerre kell lennie búcsúnak, hattyúdalnak, megnyugtató lezárásnak, el kell varrni a szálakat, némelyikre masnit kötni. Megfelelni a 2020-as éveknek és az összes előző évtized tradícióinak, megfelelni annak, mit jelent ma akciófilmnek lenni – nem irigylem a Nincs idő meghalni készítőit, mert én nem tudok elképzelni olyan kombinációt, amivel minden egyes igényt ki lehet elégíteni.
Pedig egy ideig úgy tűnik, hogy menni fog: egy rémisztő, téli prológus után Bondot és Madeline-t Materában láthatjuk viszont, ahol olyan gondtalan életet élnek, hogy még a sávokra sem figyelnek, ahogy a kanyargós hegyi utakat szelik. Aztán ahogy ilyenkor szoktak lenni, a dolgok hamar eszkalálódnak, Bondnak nemsokára egy félszemű motoros elől kell menekülnie, pár történetmesélési vargabetű után Jamaicán találja magát, aztán Kubában, aztán ahogy a történet, úgy a környezete is egyre zordabb lesz megint.
Cary Joji Fukunaga rendező (neki köszönhetjük többek között a True Detective első évadát) és Linus Sandgren operatőr (neki meg a Kaliforniai álom kinézetét) egy ideig rendesen szállítják azt a vizuális eleganciát, ami érzékelteti, hogy ez most itt James Bond alkonya – főleg úgy, hogy az első harmadában mintha folyton lemenne a nap. A csavaros, sőt, az elején még szinte teljesen zavaros történetet is érdemes követni, még amikor minden átverést lehet előre látni, akkor is jólesik belesüppedni ebbe a sok ármányba. Ismerős, de mégis érdekes. Aztán egyszer csak ismerős lesz minden, és teljesen érdektelen.
Ami pedig különösen bosszantó, az az, ahogy az újdonságokat a Nincs idő meghalni szinte teljesen eltékozolja: ott van az új 007-es ügynök, akit James Bond távollétében kineveznek a pozíciójára. A brit Lashana Lynch játssza, aki már önmagában vonzza az ember tekintetét a sok tésztaképű angol úriember között az MI6-ben, ráadásul kap egy olyan motivációt, amivel mindenki azonosulni tud: jól végezzük a munkánkat, előléptetnek, erre felbukkan az elődünk, akit még mindig imád mindenki. Lynch nagyon jól hozza ezt a frusztrációt, de a Nincs idő meghalni nem kezd vele semmit, a karakteréből rövid távon a viccek poénja, hosszú távon pedig egy teljesen érdektelen másodhegedűs lesz.
Rami Malek a film legelején érdekesnek tűnő gonosza sem tudja már a film közepére, sőt, a végére sem lekötni az ember figyelmét. Ebben, mondjuk, óriási szerepe van Maleknek, aki felcsavarja 11-esre a színészi eszköztárát, az ajkait megpróbálja minél kisebbre összepréselni, a szemét pedig minél nagyobbra kidülleszteni. Ez, kombinálva a sebhelyes sminkjével, a magyar szinkron behatárolhatatlan akcentusával és az őszintén szólva rettenetesen túlírt szövegével egy kifejezetten gyenge Bond-gonosz lesz.
Hozzá képest még Mathieu Almaric is emlékezetesebb volt, vele legalább A Quantum csendje végén megitattak egy csomó motorolajat. Christoph Waltzról már nem is beszélve, akinek a Blofeldje ugyan a modern Bond-filmek történetmesélési kavarásának áldozata lett, de színészként még mindig jó látni, a félszemű sminkje alatt is. A bosszantó pedig az, hogy nem elég, hogy a Rami Malek által alakított Safian nem egy acélos karakter, még felruházzák olyan tulajdonságokkal és motivációkkal, amik már fárasztóan közhelyesek: a bázisa egy titkos szigeten van, aminek a betonteknőiben Austin Powers-filmekbe illő tudósok és szakemberek dolgoznak a jó isten tudja, min. Már azon kívül, hogy a főnökük személyes bosszúján. Az egész annyira ismerős, mintha egy évtizedekkel későbbi rebootot néznénk, ami próbál méltó módon tisztelegni az elődök előtt, és nem pedig a Spectre-t szeretné folytatni. Mert azt folytatja, szinte azonnal.
A Nincs idő meghalni búcsúnak fárasztó, hattyúdalnak ismerős, Bond-filmnek mintakövető, újításnak kevés. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne pozitívumok: Daniel Craig szuper James Bond volt eddig is, és most sem változik ez meg, a baltaarcához és a téglafalra emlékeztető fizikumához jól illenek a száraz viccek és azok a pillanatok, amikor egy-egy akciójelenetet is megszakít azzal, hogy kever magának egy koktélt.
A megfáradt, saját magával konfliktusban lévő ügynök szerepére tökéletes volt, bár az lehet az ember érzése, hogy ezzel az öt filmmel megismertük, hogyan lett belőle James Bond és hogyan próbált megszabadulni attól, hogy ő James Bond, de valahogy a középső fázis kimaradt. Pont ilyen filmbe való lenne a kubai kitérő, amikor a zöldfülű Ana de Armas koktélruhában üt, rúg és lövöldöz, egy szinte saját akciójelenetben, miközben Bond teszi a dolgát valahol máshol. Egyszerű, élvezetes, érthető, izgalmas. Minden, ami a Nincs idő meghalni nem. De nem baj: James Bond visszatér.
A Nincs idő meghalni szeptember 30-tól látható a mozikban. Az eredeti premierdátum 2020 áprilisa lett volna volt, ezt többször el kellett halasztani a koronavírus-járvány miatt. A Nincs idő meghalni volt az első nagyobb szabású, nagy költségvetésű film, aminek a bemutatóját eltolták.
