20 éve jelent meg a Toxicity, az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb metálalbuma

Az ezredforduló meglehetősen érdekes korszak volt a mainstream popzene szempontjából. A kereskedelmi tévék és rádiók dominanciája, a hiphop térnyerése, a grunge halála és mindent elöntő lakossági popzene meglehetősen furcsa kulturális időszakot hozott létre. Még mindig bőven volt hatása a tradicionális médiának, ha sztárcsinálásról volt szó, de alig pár évvel később megjelent a MySpace, és igazán elterjedt az internet, amivel radikálisan megváltozott minden, ami a zenei iparágat jellemezte évtizedekig.

Ebben az időszakban történt meg az is, amire a korábbi évtizedekben kevesen számítottak. Olyan underground műfajok, mint a metál vagy a punk egyre nagyobb figyelmet kaptak a tévékben és rádiókban, leginkább annak köszönhetően, hogy felbukkant pár zenekar, amik ezeket a műfajokat kicsit hallgatóbarátabb csomagolásban tudták tálalni. A pop-punk esetében a Blink-182, a Sum 41, a Green Day vagy az Offspring vitte a pálmát, a metálban viszont egészen furcsa folyamatok játszódtak le. Megjelent ugyanis a jobb híján nu metal elnevezést kapó műfaji címke, amivel főleg olyan zenekarokat jellemeztek, amiket ránézésre és első hallásra a metálhoz illik sorolni, a zenéikben mégis volt valami új, valami más, valami egészen szokatlan. A Linkin Park és a Limp Bizkit hiphoppal és elektronikával keverte a műfajt, de új hangzást hozott be a Korn, a Static-X, a korai Deftones, de akár a Slipknotot is ide lehet sorolni, ha nagyon szeretnénk. Ebbe a generációba tartozott a System of a Down is, akik a 2001-es Toxicity című albumukkal hamar a világ legfelkapottabb zenekarai között találták magukat.

Örmény bevándorlók Kaliforniából

A System of a Downt a '90-es években alapították egy Soil nevű zenekar romjain, a tagok pedig egytől egyig az amerikai örmény diaszpóra leszármazottai. Az örmény identitás annyira erős volt a kezdetektől fogva a zenekarban, hogy az első hivatalos megjelenésük egy olyan 1997-es válogatáson jelent meg, amelyben a törökök által tagadott örmény népírtással foglalkozó dalokat gyűjtöttek össze. A zenekart aztán kiszúrta magának Rick Rubin sztárproducer, és hamar kikötöttek a Columbia Recordsnál.

Az 1998-as bemutatkozó albumukat egész jól fogadta a közönség, több klipjüket játszotta az MTV, és olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Metallica vagy a Slayer. Ezt követte 2001. szeptember 4-én a Toxicity című album, ami rögtön az amerikai és kanadai lemezlisták élén nyitott, és nagyon sokáig az első helyen is tudott maradni, köszönhetően az olyan, kereskedelmileg is népszerű számoknak, mint az album címadó dala vagy a Chop Suey!, ami máig a zenekar legikonikusabb slágere.

Ha az ember az ezredforduló környékén hallotta a zenekart vagy látta valamelyik klipet a tévében, valószínűleg azonnal megjegyezte a System of a Downt. Serj Tankian énekes egy mániákus prédikátor átszellemültségével és energiájával énekelt, ordibált vagy éppen hirdette az igét a dalokban, mellette pedig egy sor másik kecskeszakállas figura olyan lendülettel darált, hogy öröm volt hallgatni. Ami rögtön feltűnhetett, és ami azonnal kiemelte a zenekart a többi közül, hogy miközben a zenéik kemények voltak, bizonyos részekbe belefért pár lágyabb dallam, örmény és más népzenei hatások, progresszív rock vagy éppen jazzes elemek.

A System of a Down pont egy olyan időszakban tűnt fel, amikor minden a megszokottól eltérő, kereskedelmileg sikeres új metálzenekart megpróbáltak a nu metal kategóriába sorolni. Ebben az is közrejátszott, hogy a Toxicity megjelenésének évében sorra jöttek ki az ehhez a hullámhoz szegről-végről kapcsolódó zenekarok albumai, mint az Ill Nino, a P.O.D., a Static-X vagy a Fear Factory, de a Slipknot is épp egy héttel előttük hozta ki a második nagylemezét, a legalább ennyire meghatározó Iowát. Azonban amíg a nu metal címkét sok zenekar kikérte magának, és a metálközegben is volt egy erős ellenkezés az új hatások miatt, a System of a Down túlnőtte a legtöbb zenekart a korosztályából.

Ebben óriási szerepe volt a Toxicity népszerűségének, aminek ismertségében egy sajnálatos tragédia is közrejátszott. Egy héttel a lemez megjelenése után történt a 9/11-es terrortámadás Amerikában, és ennek hatására több rádió is kiszedte a rotációból az album legnagyobb slágerét, a Chop Suey-t. A dal akkoriban szinte minden listán az első helyen állt, azonban a terrortámadás miatt extrán érzékeny amerikai szerkesztők észrevették, hogy szerepel benne egy sor, amit sokan úgy értelmeztek, hogy romantikusnak vagy hősiesnek állítja be az önfeláldozó öngyilkosságot. Mivel a 9/11-es terrortámadást is öngyilkos merénylők követték el, sok helyen hamar egyenlőségjelet tettek a dal szövege és a közelmúlt történései miatt.

Később Daron Malakian énekes-gitáros arról beszélt, hogy a dal körüli balhé kifejezetten jót tett a zenekarnak. A dalt egyébként Malakian írta, majd később Tankian változtatott a szövegen, és a címe eredetileg Suicide, vagyis öngyilkosság lett volna. Az inspirációt az adta, hogy az emberek hajlamosak bizonyos halálesetekről úgy beszélni, hogy az áldozat megérdemelte. Ahogy Malakian fogalmazott, ha valaki meghal autóbalesetben, azt az embert mindenki sajnálja, de ha kiderül, hogy részegen vezetett, sokan hajlamosak úgy reagálni, hogy az illető megérdemelte.

Nem ez volt az egyetlen részlet, ami összekötötte a Toxicity albumot a 9/11-es terrortámadással. A rajongók már-már prófétaként tekintettek a zenekarra, akik több dalban is megjósolták a jövőt, hiszen az Aerials és a Jet Pilot című dalba is bele lehetett képzelni, hogy a szeptember 11-i tragédiát látták benne előre. A zenekarnak nagyon rá sem kellett játszania erre a szerepre, hiszen Serj Tankian énekes személye, énekstílusa és dalszövegei is olyanok voltak, mint egy dühös prédikátor, aki napról napra egyre hangosabban kongatja a vészharangot a város főterén.

A Toxicityn szereplő dalok ráadásul egy csomó közéleti és politikai témát is érintettek. A Prison Song az amerikai börtönrendszer igazságtalanságára hívta fel a figyelmet: egyesek éveket ülnek börtönben marihuána birtoklása miatt, ahelyett hogy segítenének nekik rendesen beilleszkedni a társadalomba. De a dal azt a témát is érinti, hogy a CIA kábítószer-kereskedelembe való beavatkozással puccsol meg választásokat idegen államokban. Még az album borítója is az amerikai álom és Hollywood görbe tükre próbált lenni.

Amikor a politika közbeszól

A System of a Down karrierje innentől meredeken ívelt fölfelé, és eszük ágában sem volt kimaradni a politikai közbeszédből. A Boom című számukhoz a híres dokumentumfilmes, Michael Moore forgatott klipet, és az iraki háború ellen szólalt fel; a később kislemezként is nagy sikerű B.Y.O.B. pedig az amerikai hadsereg toborzási rendszerét kritizálta. Más dalokban szóba kerül a nők tárgyiasítása és ennek megjelenítése a tévében vagy a globalizációval kapcsolatos kritikák. Egy alkalommal pedig Serj Tankian és John Dolmayan dobos együtt tüntetett más örményekkel Washingtonban a török nagykövetség előtt, hogy ismerjék el az örmény népirtás tényét.

Mindezek ellenére a System Grammy-díjig jutott, és 2005-ben azon kevés előadók közé került, akinek egy éven belül kétszer is sikerült egy-egy albummal a lemezlista élén nyitni. Ez a System of a Down mellett csak a Beatlesnek, 2Pacnek és DMX-nek jött össze Amerikában.

Aztán 2006-ban bejelentették, hogy hosszú szünetet tartanak, a tagok pedig egyéb projektekbe kezdtek. Volt, aki új zenekart alapított, más elment George Clinton funklegenda háttérzenekarába játszani, de leginkább Tankian maradt a figyelem középpontjában, aki belekezdett a szólókarrierjébe.

Azonban egyik produkció sem tudta akár csak megközelíteni a System of a Down népszerűségét.

De hiába, a zenekar 2005 óta nem készített új albumot.

A tagok néha-néha újra összeálltak, hogy turnézni menjenek, például az örmény népirtás 100. évfordulójának alkalmából, amelynek részeként 2015-ben az örmény fővárosban, Jerevánban is felléptek egy ingyenes koncerten, történetük során először. Ekkor a tagokat már kizárólag az örmény gyökereik tudták közös nevezőre hozni, és ez később sem változott.

A 2010-es évekre kiderült, hogy nagyon megromlott a viszony a tagok között, Malakian és Tankian, akik a legtöbb dalt szerezték, sosem tudtak megegyezni, hogy milyen legyen a hangzás, Dolmayan szerint állandóak voltak a kreatív nézetkülönbségek, amelyek akadályozták az előrehaladást. Úgy, hogy Shavo Odadjian basszusgitáros többször is lenyilatkozta, hogy egy rakás új dal porosodik már a fiókjukban.

Végül 15 évet kellett arra várni, hogy a zenekar új zenét jelentessen meg.

2020-ban tört ki fegyveres konfliktus Azerbajdzsán és Örményország között Hegyi-Karabah területén, ezért a tagok félrerakták a személyes problémáikat, és az örményekkel szembeni elnyomásra való felhívás érdekében kihoztak két új dalt. Mindkét dalnak erős háborús üzenete van, egyikben a szent föld védelmére szólítják fel az örményeket, a másikban elítélik azokat a népcsoportokat, amelyek részt vettek az örmény népirtásban. A dalból befolyó pénzzel Örményország segélyezését támogatták.

Az évek során kiderült, hogy a tagok között nemcsak művészeti szempontból akadtak nézeteltérések, hanem politikai okokból is. Tankian ugyan magát semmilyen konkrét politikai vagy vallási csoporthoz sem sorolja, de erősen baloldali nézeteket vall, több alkalommal is kiállt egy-egy demokrata politikus mellett, legutóbb például Bernie Sanders kampányát támogatta 2016-ban, illetve támogatója a Black Lives Matter mozgalomnak is. Emellett közismerten jó viszonyt ápol Nikol Pasinjánörmény elnökkel, akinek egyszer még egy dalát is előadta, illetve zeneszerzőként és producerként is részt vett egy a politikusról szóló dokumentumfilm elkészítésében.

Ezzel szemben John Dolmayan, a zenekar dobosa az elmúlt években nyíltan támogatta Donald Trumpot, és a hírek szerint ez komoly feszültséget okozott közte és Tankian között. Ami azért is külön kellemetlen, mert a két zenész egymás sógora, mert a feleségeik testvérek. Tankian még a sajtónak is bevallotta, hogy kifejezette frusztrálja, hogy zenekari társa és sógora radikálisan más nézeteket vall politikailag, mint ő, és nem véletlen, hogy az azeri–örmény konfliktus idején megjelent két zenéjüket úgy vezették fel, hogy ez az egyetlen közös pont, ahol félre tudják tenni a nézeteltéréseiket. Ami azért is nagy szó, mert Dolmayan egy alkalommal a BLM-mozgalmat a demokrata párt politikai eszközeként jellemezte, amelynek létezését nem tartja legitimnek, és többször utalt arra is, hogy elcsalták a legutóbbi amerikai választásokat. Azonban amikor Trump követői erőszakosan behatoltak a washingtoni Capitoliumba, azt maga Dolmayan is elítélte, és később azt is hozzátette, hogy akkor is támogatni fogja az amerikai vezetést, ha Joe Biden az új elnök.

Vagyis a 21. század egyik legnépszerűbb metálzenekarát részben a politika szakította ketté, és ilyen alapvető nézeteltérések mellett nem csoda, hogy az együttes tagjai nem igazán akarnak új dalokat csinálni közösen. A 2020-ban megjelent két szám eredetileg Malakian Scars on Broadway nevű együttesének készült volna, de végül inkább egy System-szám lett belőle. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a zenekar a jövőben ne indulna turnéra, 2020 júniusában például Budapesten is felléptek volna, ha a pandémia nem akadályozza ezt meg. Ez azért is lett volna nagy szó, mert 2013-ban kiderült, hogy a Sziget hosszú évek óta próbálja elhívni fellépni a System of a Downt, de a zenekar kijelentette, hogy Magyarországra ők nem jönnek. Akkor több rajongó is megjegyezte, hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy Magyarország kiadta Azerbajdzsánnak az azeri baltás gyilkost, aki álmában végzett egy örmény társával, de a kiadatás után hazájában szabadon engedték, és nemzeti hősként ünnepelték.

Mindenesetre bármi történik, a Toxicity valószínűleg örökre ott lesz a 21. századi metálzene legmeghatározóbb albumai között. Nemcsak az erős politikai töltet, hanem a formabontó zenei megoldások, a dalokban érezhető őszinte düh, illetve a szokatlanul erős slágerérzékenység miatt, ami meglehetősen szokatlan egy ennyire agresszív műfaj esetében.