Az év legkedvesebb sorozata egy agancsos kisfiú kalandjairól szól a posztapokalipszisben

Dunát lehetne rekeszteni az elmúlt években megjelent posztapokaliptikus és/vagy képregény-adaptációkkal, a Netflixen nemrég megjelent Sweet Tooth azonban bebizonyította, hogy lehet még új szemszögből feldolgozni ezeket a témákat. Ez egy elképesztően kedves, aranyos, szórakoztatóan naiv sorozat, ami a modern civilizáció utáni világot egy mindenre rácsodálkozó kisgyerek nézőpontjából próbálja bemutatni.

A Sweet Tooth Jeff Lemire képregénye, amelyet viccesen Bambi és Mad Max szerelemgyerekének szoktak hívni. Eredetileg a Hulu rendelte be a pilotot, de végül a Netflixnél kötött ki, bár a gyártást nagyon megnehezítette a pandémia. A sorozat gyártója egyébként Susan és Robert Downey Jr. produkciós cége.

A sorozat világában is egy járványból indul ki a cselekmény: egy rejtélyes vírus kezdi el tizedelni az emberiséget, de közben beüt egy másik súlyos katasztrófa is.

A járvány kitörése után születő újszülöttek ember-állat keverékekként, úgynevezett hibridekként jönnek a világra.

Egy ilyen hibrid a történet főszereplője, Gus, vagyis Sweet Tooth is, aki édesapjával a külvilágtól elzártan él az erdő közepén. Gus egész életét kettesben töltötte apjával, soha nem járt az erdőn kívül, és semmit sem tud a külvilágról. Cserébe őzagancsa és -fülei vannak, jó a szaglása, hamar megérzi a veszélyt, és bizonyos esetekben úgy viselkedik, mintha egy őz lenne. Az ő kalandjain keresztül ismerhetjük meg a Sweet Tooth világát.

Minden posztapokaliptikus filmnek és sorozatnak az egyik legfontosabb része, hogy milyen világot találtak ki az alkotók. Ez sokszor annyira fontos, hogy a cselekmény és a karakterépítés másodlagossá válik. A Sweet Tooth esetében azonban a készítők éppen ellenkezőleg álltak hozzá:

a fókusz végig Gus felcseperedésén, az újonnan szerzett tapasztalatain és az őt körülvevők érzésein van.

A cselekmény zsenialitása abban rejlik, hogy a nézőnek csak nagyon apránként mutatják be ezt a furcsa világot, ahol állatszerű emberek születnek, miközben valami furcsa vírus – amitől rángani kezd az emberek kisujja – halomra öli az embereket. A néző együtt fedezi fel a világot, Gusszal, aki egy imádnivaló, kedves, nagyon naiv figura egy igazán őszinte céllal. Ezért a Sweet Tooth besorolása szerintem inkább egy posztapokalipszisben játszódó felnövős, felnőtté válós történet, ahol a család és a barátság fogalmának pontosítása érdekesebb, mint az olyan részletek, hogy vajon egy félig ember, félig őz hibrid leül-e a vécére, vagy a kertben potyogtatja a bogyóit.

A sorozatot Új-Zélandon forgatták – pedig a történet Amerikában játszódik –, de végig olyan érzésem volt, mintha a Love & Monsters díszletében vették volna fel a filmet, legalábbis az erdei jeleneteknél. A legjobb az egész sorozatban, hogy látványosan képregényes történetvezetést használ (kicsit a Walking Dead-képregényekre emlékeztet), vagyis szép aprólékosan mutatja be a különböző erőviszonyokat, az új fontos karaktereket és ezt a rendkívül furcsa világot. Nem vág a fejünkhöz azonnal több tucat idegen kifejezést, nem akarja az első epizódban elmesélni az egész világ háttértörténetét, és nem kell hat tucat karakter szövevényes viszonyait és motivációit ismerni ahhoz, hogy élvezni tudjuk, mint a szintén netflixes Árnyék és csont esetében.

A szupercuki Gus személyisége viszont nem tudna igazán csillogni, ha nem lennének mellette a megfelelő szereplők. Ez leginkább Nonso Anozie-re vonatkozik, akit a nézők a Trónok harca Xaro Xhoan Daxosaként ismerhetnek, de elég emlékezetes volt a Jonathan Rhys Meyers-féle Drakula tévésorozatban is. Anozie a kis agancsos fiú tökéletes ellentéte. Jepperd a nagydarab, agresszív, az emberekből teljesen kiábrándult renegát, aki az első részekben valószínűleg szívesebben szögelné ki a kandallója felé Gus őzagancsait, mint hogy segítsen neki megtalálni az anyukáját. Aztán ahogy az lenni szokott, a fura páros egy hullámhosszra kerül, és a kettőjük közötti párbeszéd minden epizód legjobb jeleneteit szokta adni.

A Sweet Toothban az a legjobb, hogy tényleg egy őszintén kedves, jóindulatú sorozat, de ez csak az aura, ami körbelengi a főszereplőt. Valójában ez a világ borzalmas, az embereknek elegük lett egymásból, mindenki valahogy próbál túlélni, miközben hol halálos vírustól, hol fegyveres útonállóktól kell rettegni. Aki pedig hibridnek születik, annak garantáltan sanyarú sorsa lesz.

Ebben a sötét valóságban funkcionál fényként a kis Gus, aki még a legelkeserítőbb szituációt is be tudja ragyogni a gyermeki naivitásával.

A legaranyosabb egyértelműen az, amikor Gus megismerkedik egy vele egykorú kisfiúval. Gus sosem látott még embergyereket, a másik meg sosem látott még közelről hibridet. A gyerekek őszinte érdeklődése egymás iránt pedig annyira őszintének tűnik a képernyőn, hogy összeszorul az ember szíve, amikor el kell hagyniuk egymást.

Hogy ne csak jót írjunk, mindenképp beszélni a sorozat gyenge pontjáról is. Az évad közepe felé megismerünk egy rakás tinédzsert, akik egy vidámparkban alakítottak ki maguknak bázist. Ez a rész elképesztően kilóg a sorozatból, valószínűleg pont azért, mert a képregényekben egészen másként szerepel. Már alapból a tinik motivációja és a világlátásuk háttere nagyon zavaros, és nincs igazán kibontva, ráadásul innen jön később egy fontos szereplő is, aki rendesen belerondít Gus és Jepperd dinamikusan fejlődő kapcsolatába. Itt a fiatal színésznő esetében a casting sem sikerült túl jól, ezért a sorozat második fele jóval gyengébb, mint az eleje, amikor csak Gus, majd Gus és Jepperd útját kísérjük végig.

A látvány és a díszlet a legtöbb esetben remek, viszont az ember-állat hibrid problémát nem sikerült mindenhol ízlésesen megoldani CGI-trükkökkel. Gus agancsai és fülecskéi még működnek, de aztán később egyre vadabb kinézetű hibridek bukkannak fel, ahol már annyira nem remekeltek sem a maszkmesterek, sem a grafikusok.

A vége felé pár új szálat is felvesz a sorozat, valószínűleg azért, mert a készítők is érezhették, hogy ebből a Netflix garantáltan többet akar majd látni. Hivatalos megerősítés a második évadról még nincs, de a Sweet Tooth a cikk írásakor (egy héttel a bemutató után) stabilan az első helyen tanyázik a magyar Netflix-toplistán, és annyira jó a sorozat kritikai fogadtatása, hogy hülyék lennének nem megrendelni a második évadot. Más kérdés, hogy a főszereplő Christian Convery épp kamaszkorban van, vagyis túl sokáig nem lehet őt 10 éves kisfiúnak eladni.

A képregényeket nem olvastam, de mindenhol azt írják, hogy sokkal sötétebb, erőszakosabb és felnőttesebb, mint a netflixes adaptáció. Ez lehet, hogy a fanatikus képregény-rajongókat elijeszti, de az alapmű ismerete nélkül azért merem állítani: egyáltalán nem baj, hogy a főhős tiszta jelleme miatt jóval pozitívabb hangulatot kapott produkció. Úgy, hogy közben egyébként elképesztően tragikus minden epizód, csak valahogy az írók Gusra fókuszálva mindig megtalálták a fényt az alagút végén.