Ahová lépek, szörny és szerelem terem

2021. április 25. – 06:45

frissítve

Ahová lépek, szörny és szerelem terem

Másolás

Vágólapra másolva

A Netflix annyi borzalmas filmet vett a nevére az elmúlt években, hogy a felületen minden jónak tűnő kontentet elfogyasztó embernek már annyira alacsonyan vannak az elvárásai, hogy egy erős közepes produkciónak is örülni tud. Valószínűleg ezért érzem úgy, hogy a Love and Monsters (Szerelem és szörnyek) igazából egy egész szórakoztató film, és nem véletlenül van napok óta a magyar Netflix-toplista első helyén. Pedig a legjobb indulattal is maximum csak egy jól sikerült B filmnek lehet nevezni.

A film eredetileg Monster Problems címmel jelent volna meg, de először a stúdió kezdte el tologatni a bemutatót, aztán sikerült 2020 közepén a járvány egyik csúcspontjában bemutatni pár száz amerikai moziban amellett, hogy felrakták online kölcsönzésre is. Ezért a világ nagy részén nem is nagyon tudtak a Love and Monsters létezéséről egészen most áprilisig, amikor felkerült a Netflix kínálatába.

A filmnek már a plakátjai és előzetesei is nagyon erősen emlékeztettek a Stranger Thingsre, a Zombielandre vagy a Maze Runner-trilógiára, és nem véletlenül. A film producere és operatőre dolgozott a Stranger Thingsen, a főszereplő Dylan O'Brien pedig éppen a Maze Runner-filmek után kezdett bele a Love and Monstersbe. Az egyik ilyen film forgatásán sérült meg annyira súlyosan egy akciójelenetben 2016-ban, hogy a fél arcát műteni kellett, és hónapokig tartott a felépülése. A filmet eredetileg is úgy dobták be, hogy egy John Hughes-féle szerelmei történet egy Mad Max- vagy Zombieland-szerű road movie-ban, de a végeredményt látva inkább csak az utóbbi sikerült.

Atomrakétákkal lőni egy aszteroidát

A Love and Monsters első pár perce után egyértelmű, hogy a készítők egy posztapokaliptikus környezetbe próbáltak csomagolni egy coming of age szerelmi történetet, de a film első harmada után túlságosan lekötötte őket a világ, amit alkottak. A történet szerint egy Föld felé tartó aszteroidát az emberek rakétákkal kezdtek el lőni, de arra nem számítottak, (?!), hogy azoknak a rakétáknak a maradékai bizony visszahullanak. És mivel atomrakétákról lehetett szó, teljesen a feje tetejére állította a Föld élővilágát. A bolygó lakosságának 95%-a hamar el is pusztult, miután elvesztette a harcot a méteres szörnyekké váló agresszív élővilággal szemben. A maradék 5% pedig jobb híján föld alatti bunkerekben kialakított kolóniákban igyekezett túlélni. Közéjük tartozik Joel (Dylan O'Brien) is, aki két dolog miatt lóg ki a többiek közül:

  • kifejezetten gyáva és retteg a szörnyektől,
  • ő az egyetlen, akinek nincs párja a bunkerben.

A hangsúly az utóbbin van, ugyanis hét éve, az apokalipszis kitörésekor elváltak tinédzserkori szerelmével (Jessica Henwick), aki egy másik kolónián kötött ki, és csak rádión tudják tartani azóta a kapcsolatot. A gyáva Joel pedig egyszer csak fogja magát, és elindul megkeresni a barátnőjét. Az utolsó kb. 20 percig ennyi is lenne a történet.

Az viszonylag hamar kiderül, hogy a road movie, coming of age és a szerelmes film kategóriák közül a legutóbbit engedték el leghamarabb a készítők, de a főhősünk felnövését is viszonylag hamar lezavarták. Az elején Joel annyira gyáva, hogy szabályosan lefagy, ha valami ijesztő dolog történik, például megjelenik előtte egy mutáns szörny – ami viszonylag gyakori ebben a posztapokaliptikus világban. De ő persze a hét napig tartó életveszélyes gyalogúton megedződik, találkozik mindenféle lényekkel és túlélőkkel, és mire a film végéhez érünk, a nyámnyila Joelből diétás Daryl Dixon lesz.

Fotó: Netfix Media Center

A Love and Monsters esetében az az igazán meglepő, hogy hiába lehet konkrétan mindig előre megmondani, mi fog következni, mégis szórakoztató az egész. Hiába rettenetes a CGI (hogy a fenébe jelölték ezt a filmet legjobb vizuális effektek kategóriában Oscarra?!), a szörnyek néhol olyan ötletesek, hogy azt is elnézzük, hogy szabályosan leesnek a képernyőről. Hiába láttuk már ezerszer ezt a történetet és környezetet, még mindig érdekes látni, hogyan nézne ki a Föld, ha a civilizáció a pusztulás szélére sodródna.

A kevés pénzt, a kiszámíthatóságot és a néhol nagyon rossz alakításokat mégis képes ellensúlyozni valamiféle szerethetőség, amit egyrészről Joel karaktere ad, másrészről az az új kontextus, hogy egy rettenetes szörnyvilágban is lehet szépséget és barátságot találni. És egy plusz pontot írjunk még be a készítőknek Michael Rooker (Walking Dead, A galaxis őrzői) miatt, aki arra született, hogy egzotikus mellékszereplő legyen valamilyen sci-fi, fantasy vagy posztapokaliptikus produkcióban.

Ez egy jó B film

Éppen ezért érdemes az egészet egy klasszikus B filmes élményként kezelni, és semmi komolyat nem várni tőle. Néha egyszerűen jó valami olyat nézni, ahol a készítők végig nyílt lapokkal játszanak, ahol egy karakter szinte kamaszos naivitással narrálja a saját csetlés-botlását egy olyan világban, ahol a békák kétméteresre nőnek, a csigák pedig sziklákat hordanak a hátukon.

Az egész persze le van öntve egy jó adag 2010-es évek indie hangulattal, mintha az egészet Michael Cerára írták volna, csak neki nem volt kedve térdig érő gazban rohangálni, de azért odaadta a készítőknek a gimis iPod-ját, hogy arról válogassanak zenéket. Magyarul a Love and Monsters attitűdben, látványban és zenében egy menő független film hangulatát árasztja magából, csak hétköznapi helyzetek helyett a főhőst egy szörnyvilágba helyezték.

Fotó: Paramount Pictures / Youtube

Azért akad pár bántóan gyenge pontja a filmnek, amik jobban zavarnak, mint a kiszámíthatóság. Joel felnőtté válása szinte egy csettintésre történik, a 8 éves túlélő kislány szövege általában full életszerűtlen, a film utolsó 20 percében pedig majdnem elrontanak mindent, amit addig felépítettek. A szerelmi szál az alap motiváción kívül súlytalan, a kolóniák lakói kb. beszélő statiszták, és a film lezárása is erősen utal arra, hogy a készítők későbbi spinoffokban vagy folytatásokban gondolkodhatnak. Ami egyáltalán nem ördögtől való ötlet, mert ebben a filmben a világ tényleg százszor érdekesebb, mint Joel nagy útja A-ból B-be.

Már régóta nem minőségjelző egy film esetében, ha a Netflix beáll mögé vagy felveszi a kínálatába, de éppen az ilyen kis költségvetésű, ezer sebből vérző, mégis érezhetően hatalmas szeretettel készülő projekteknek tudja megadni a kellő figyelmet.

Dylan O'Brian pedig jó úton jár afelé, hogy a következő évek nagy B filmes akcióhőse legyen, mint mondjuk Bruce Campbell vagy Nathan Fillion, aki karrierjük során valahogy mindig olyan filmekben találták magukat, amikre sosem volt elég pénz, nem is lettek anyagilag olyan sikeresek, de valahogy mégis megtalálták a közönségüket.