Ez itt az emberiség új bölcsője, csak előbb meg kéne menteni

Ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy népszerű stíluselemek összegyúrásából nem feltétlenül lesz jó videójáték, nem kell messzire menni. Az Amazon tavaly októberben lelőtt játéka, a Crucible egyértelműen belebukott abba, hogy az elmúlt évek trendjeit próbálta meg szintetizálni, de a túlélős műfajban sem a nemrég megjelent, váratlanul szórakoztató Valheim sikere a jellemző.

Ennek fényében a megjelenés előtt tényleg csak borzalommal vegyes szkepticizmussal tudtam szemlélni a People Can Fly új játékát, az Outriderst, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy a a marha szórakoztató, teljesen elborult Bulletstormról ismerhető lengyel stúdió

miért akarja megcsinálni a százhuszadik posztapokaliptikus, lövöldözős, végtelen mennyiségű ellenfél lemészárlására és a tőlük megszerzett csillivilli tárgyak magunkra aggatására épülő játékot.

Ebben a műfajban elég sokan buktak már el, és nem is tűnt úgy hogy a lengyelek játéka a külső nézeten és a fedezékrendszeren kívül sok újdonságot tud majd nyújtani a nagyágyúkhoz képest. Aztán megjelent a játék, és jól rácáfolt minden előzetes prekoncepciómra, a megszokott felfogás helyett ugyanis az Outriders az ígéretekhez hűen tényleg egy komplett játék lett.

Boldog élet rád, csak az Enochon vár

A lengyel People Can Fly kétségtelenül nem tartozik a legismertebb stúdiók közé, de a Bulletstorm és az annak megjelenéséhez vezető marketingkampány – azon belül is a nem véletlenül áthallásos Duty Calls nevű paródiajáték – miatt azért valószínűleg jó néhányan ismerik őket azok közül, akik követik a videójátékok piacát. A Bulletstorm pénzügyileg ugyan kudarcot vallott, de így is elég sokan szerették a röhejesen komolytalan sztori és az olyan marha szórakoztató játékmechanikák miatt, mint például az elektromos lasszó, amivel összevissza lehetett rángatni az ellenfeleket.

Egy ilyen játék után egészen éles váltásnak tűnt, hogy egy kőkemény, véres posztapokaliptikus történetet meséljenek el az Outridersben. Az meg talán még élesebbnek, hogy mindezt egy korábban már sokszor látott köntösbe csomagolva adják el, miközben előző játékukban, a Bulletstormban még ők figurázták ki az akkori trendeket. Az előbbi problémát persze nem volt nehéz feloldani, ahogy azt korábban több interjúban is elmondták, a Bulletstorm önmagát is parodizáló, bugyuta sztorija után itt egy érettebb, brutálisabb történetet akartak elmesélni.

A sztori szerint az emberiség a 21. század közepére végleg túlpörgette a klímaváltozást a Földön, és visszafordíthatatlanul tönkretette a bolygót, ezért a legnagyobb kormányok végső elkeseredésükben összefogtak egymással, és építettek két csillagbárkát, hogy egy új, Enoch nevű bolygón építsék újra az emberi civilizációt. A bárkákból végül csak az egyik jutott el az Enochra, és természetesen gyorsan kiderül, hogy annak az egynek a legénysége sem lehet túlzottan boldog. A Mass Effect: Andromeda játék első pár órájára kísértetiesen hasonlító bevezető alatt minden elcsesződik, ami csak el tud csesződni, de szerencsére a karakterünk egy rövid, ámde fontos közjáték után fájdalmas elhalálozás helyett igazi félistenné változik,

innentől pedig gyorsan beindulnak a dolgok, és kezdetét veszi a hajsza egy titokzatos jel után, miközben minden, és mindenki az életünkre tör (és ha véletlenül nem, akkor is csak idő kérdése a dolog).

Azt nehezen lehetne mondani, hogy ez lett minden idők legjobb sci-fi sztorija, de miután beindulnak az események, a kiszámítható fordulatok ellenére is végig izgalmas marad a játék. A pályákon összeszedhető extra feljegyzésekkel és elszórt információmorzsákkal kiegészítve pedig egy meglepően érdekes, és elég nyomasztó világ képe rajzolódik ki, ami egy csomó érdekes, és aktuális problémát vet fel arról, ahogy a bolygónkkal, és egymással bánunk.

Az is érződött, hogy a lengyelek tényleg megpróbáltak szerepjátékot csinálni az Outridersből, és bár szerteágazó sztorira, meg dialógusopciókra nem érdemes számítani, az olyan apróságok, mint a városokban elcsípett beszélgetésfoszlányok, meg a velünk tartó csapat elejtett megjegyzései is segítenek abban, hogy tényleg élőnek érződjön az egész. Még úgy is, hogy a legtöbb karakter nem nagyon lett kibontva, aki meg igen, az jellemzően megragadt a banális közhelyek, illetve a főhős esetében a B-kategóriás filmek macsó egysorosainak puffogtatásánál.

Nem hiába lettem félisten

Az, hogy a sztori és a világ meglepően jól sikerültek, egyértelműen jót tesz a játéknak, de alapvetően azért nem ezen, hanem az ellenfeleink folyamatos darálásán, és a jobbnál jobb cuccok felkapkodásán van a hangsúly. Erre pedig az Outridersben nem is igazán lehet panasz, és bár a lengyelek egyértelműen nem találták fel a spanyolviaszt, olyan jól rakták össze a kirakós darabjait, hogy ez egy pillanatig sem zavart. A játékot korábban mindenki a The Divisionhöz, meg a Destiny 2-höz hasonlította, és a fedezékrendszer miatt a Gears of War is gyakran szóba került, de bő 60 óra játék után arra jutottam, hogy az egész

leginkább olyan, mint egy sci-fi tematikájú, lövöldözős, külső nézetes Diablo.

A választható négy karakterosztály képességeitől a végletekig optimalizált karakterek röhejes erejéig tényleg minden arra emlékeztetett, amikor a Diablo III-ban másodpercek alatt pusztítottam el mindent a térképen, és egy csomó játékmechanikai megoldás is hasonló, mint ott volt. Az Outridersben nehézségként funkcionáló world level például egy az egyben úgy működik, mint a Diablo III nehézségi szintjei – minél nagyobb, annál erősebek a szörnyek, de annál nagyobb eséllyel esnek jobb cuccok –, és a kampány végigtolása után megnyíló expedíciók is kísértetiesen hasonlítanak az ottani végső kihívásnak számító Riftekre, ahol szintén időre kell legyűrni egy rakás ellenséget, hogy a végén új fegyverekkel és páncélokkal legyünk gazdagabbak.

Ahhoz persze el kell jutni a játék végére, hogy az ember tényleg elkezdje látni ezt a párhuzamot, főleg ha mindig az éppen elérhető legmagasabb nehézségi szinten játszunk, előtte ugyanis sokkal nagyobb hangsúly van a fedezékek használatán – én a sztori legnagyobb részét barikádok mögött üldögélve töltöttem, ahonnan mesterlövészpuskával szedegettem le egyesével az ellenfeleimet. Az, hogy innen időnként mégis ki kellett szaladnom, leginkább az időnként meglepően szemét gépi ellenfeleknek volt köszönhető, akik bár nem mindig voltak a helyzet magaslatán, nem egyszer kerítettek be okosan, vagy kergettek ki a tűzvonalba gránátokkal. Az ilyen apróságok sokszor sokkal szórakoztatóbbá tették a harcokat, és még azt is majdnem meg tudtam bocsátani a játéknak miattuk, hogy

• hiába küzdünk meg egy rakás, különböző frakcióhoz tartozó ellenséggel, ezek csak kinézetükben különböznek némileg egymástól, amúgy mindenhol pontosan ugyanolyan típusú katonák vannak, akik majdnem pontosan ugyanazt csinálják,
• hogy az ellenséges katonák fegyvereinek helyenként olyan hangja van, mintha fagyasztott borsószemekkel lövöldöznének ránk
• és hogy hetekkel a megjelenés után is rendszeresen rossz helyre küld az elméletileg az egyes küldetésekhez elvezető gomb.

Az mindenesetre biztos, hogy akármilyen stílusban is játszik az ember, az Outriderst eléggé lehet élvezni, és egy nagyobb hordányi ellenség, vagy egy gigantikus szörnyeteg legyőzése mindig elég nagy adrenalinlökettel jár. Pláne akkor, ha végre zsákmányolunk tőlük egy olyan fegyvert is, ami erősebb, mint a mostani. A tárgyakat egyébként elég bőkezűen osztja a játék, és bár a nagy részük természetesen teljesen haszontalan, arra mindenképpen jók, hogy nyersanyaggá, vagy szerencsés esetben egy hasznos modifikációvá alakítsuk őket.

Az egészet a különféle legendás páncélok és fegyverek bolondítják meg végleg, amik nemcsak menőn néznek ki, hanem elég erősek is, és képesek teljesen megváltoztatni a játékstílusunkat – ami egyébként elég jó dolog, mert főleg ennek köszönhető, hogy minden karakterosztályt lehet többféleképpen játszani még a legnagyobb szinten is. Ezek persze elég ritkák, úgyhogy sokat kell gürizni értük, és a fejlesztésük is elég sok nyersanyagot emészt fel.

A régi jó dolgokból maradt még valami

Az Outriders alapvetően egy elég komplett, és szórakoztató játék lett, de az azért egyértelmű, hogy bőven vannak hiányosságai. A megjelenés utáni napokban gyakorlatilag lehetetlen volt játszani az esti órákban a játék szerverproblémái miatt, a kooperatív mód pedig még mindig nem működik tökéletesen. Ez főleg azért bosszantó, mert ránézésre tényleg semmi nem indokolta, hogy ez a játék folyamatos internetkapcsolatot igényeljen, és maguk a fejlesztők is többször leszögezték korábban, hogy nem a Destiny 2-höz hasonló, szolgáltatásként működő játékot csinálnak. Ehhez képest az Outriderst még szüneteltetni sem lehet, pedig azt még az ugyancsak mindig online Diablo III is tudta, ha éppen egyedül játszott az ember.

A szerverproblémák mellett a kifagyások és az akadozás sem volt ritka, hiába játszott az ember jó gépen, ez pedig bosszantó egy olyan játék esetében, ahol egy véletlenszerű leállással fél órányi haladásunk veszhet el. Emellett egy rakás olyan vizuális és hangok terén jelentkező apró, de mégis bosszantó hiba is van, amit csak a menübe való kilépéssel lehet orvosolni – például a szűnni nem akaró berregés, vagy a kezelőfelület eltűnése – és ott van még az is, hogy egy rakás játékosnak tűnt már el az összes cucca egyik napról a másikra.

A People Can Fly ezeket a problémákat megpróbálta nagyon transzparensen kezelni, hamar igyekeztek orvosolni a felmerülő gondokat, és a Twitteres kommunikációjuk szerzett is nekik pár rajongót,

de legalább ugyanennyien voltak, akik elfogadhatatlannak tartották a helyzetet, és visszakövetelték a pénzüket.

Az mindenesetre biztos, hogy az Outriders a Bulletstormmal ellentétben pénzügyileg is jól teljesített – pedig Xboxon az első pillanattól fogva elérhető volt az előfizetős Game Passben, úgyhogy meg sem kellett venni –, és még hetekkel a megjelenése után is viszonylag sokan játszanak vele egy teljes árú játékhoz képest. Ha később érkezik majd hozzá extra tartalom kiegészítők formájában, akkor hosszú távon is simán népszerű is maradhat, de azt már enélkül is bebizonyította, hogy egy, a Destiny 2 által teljesen ledominált műfajban is lehet érvényesülni, csak komplett játékot kell csinálni hozzá. Az viszont biztos, hogy ha valaki nem szeret csak azért órákat játszani, hogy egy kicsivel erősebb legyen a fegyvere, az valószínűleg az Outriderst sem fogja élvezni.

(A játékot egy MSI GS65 Stealth gamer laptopon teszteltük.)