2020. december 23. – 22:42
frissítve
Amikor legutóbb egy George Clooney rendezésében készült filmet néztem a moziban, egyszerűen elaludtam. Nem a szó átvitt értelmében, hanem tényleg, 5-10 percekre elbóbiskoltam a moziban, hogy aztán a saját horkolásom vagy az emiatt panaszkodó ismerősöm ébresszen fel. Szerencsére az új filmje, Az éjféli égbolt a Netflixen jelent meg most pénteken, így legalább a saját ágyamban tudtam átvészelni egy újabb lehangolóan középszerű drámát.
A film alapvetően két helyszínen játszódik. Az egyik az Északi-sark, ahol a lakható bolygók kutatására specializálódott, rákbeteg George Clooney egyedül marad egy kutatóállomáson, miután mindenkit evakuáltak. A másik a Jupiter egyik holdjának vonzástere, ahol az utolsó aktív űrközpont próbál rájönni, hogy lakható-e a K-23 nevű hold. Az űrhajósok nem tudják, hogy katasztrófa történt a Földön, ami elpusztította az emberiség nagy részét, és lassan lakhatatlanná tette a bolygót, ezért Clooney élete utolsó napjait azzal tölti, hogy kapcsolatba lépjen az asztronautákkal, és figyelmeztesse őket, a Föld elveszett, nincs értelme már hazatérni.
Ez így leírva sem hangzik a legizgalmasabbnak, de filmként tényleg maga a tömény dögunalom. Az elmúlt évben baromi sok film próbálta bemutatni a magányos űrhajós/kalandor/kutató életét, aki valamilyen extrém környezetben próbál túlélni vagy éppen segítséget találni. Elég a Clooney-féle Gravitációra gondolni, vagy ott volt pár éve a Mentőexpedíció vagy a Sarkvidék című film, de még az Ad Astrát is ide lehetne sorolni. Ezekhez a filmekhez képest – pedig az Ad Astra egyáltalán nem volt nagy durranás –
Az éjféli égbolt tényleg semmi újat nem tud mutatni sem vizuálisan, sem érzelmileg.
A főhős karakterét például ezerszer láttuk már. A sármos tudós, aki a hivatását választja a család és a szerelem helyett, elszigetelve tengeti utolsó napjait valamilyen bázison, és lélekben már rég felkészült a halálra. Aztán talál magának egy utolsó célt az életében, amelyben segít egy semmiből felbukkanó karakter, hogy a film végi tragédiának legyen valami pozitív hozadéka. Csakhogy Clooney sarkvidéki szenvedései teljesen tét nélküliek, egyszerűen nincs meg a játékában az az érzelmi töltet, hogy én elhiggyem a szenvedéseit. A hozzá később csatlakozó karakter pedig annyira erőltetetten szimbolikus és metaforikus az elejétől kezdve, hogy a film végi csattanót nagyjából öt perc után ki lehet következtetni, annyira átlátszó.
De mindezt még túl lehetne élni, ha a Naprendszer másik végében történne valami érdekes. A K-23 környékén egy ötfős űrhajós csapat tevékenykedik évek óta, de hiába van köztük Felicity Jones (Zsivány egyes, A mindenség elmélete), David Oyelowo (Selma, Katwe királynője) és Kyle Chandler (Az Argo-akció, A régi város, Friday Night Lights), ezeket a karaktereket akárki eljátszhatta volna, annyira átlagosak. Mondjuk a színészeknek sok lehetőségük nem is volt kibontani őket, mert a film nagy részében pontosan azt csinálták, amit egy ilyen típusú sci-fiben szoktak az űrbázisban élők: nosztalgiáznak a földi életükről, űrkutatással kapcsolatos szakkifejezésekkel dobálóznak, nemi életet élnek, alkalmanként űrsétára indulnak, és persze ilyenkor mindig történik valami, hogy legyen bonyodalom is.
Annyira átlagos az egész, hogy egy idő után már csak azt tudtam figyelni, hogy Felicity Jones mintha fizikailag képtelen lenne becsukni a száját, ha nem beszél.
A Jupiter környéki dráma olyan, mintha egy „Hogyan írjunk sci-fit – kezdőknek” típusú könyv alapján írták volna. Néhol egyébként kifejezetten jól néz ki a film, de attól még, hogy egy űrbázist vagy műholdat meg tudnak szépre csinálni CGI-jal, még senki nem dob hátast 2020-ban. De nemcsak a földi események csattanóját lehet jó előre kiszámítani, hanem az űrben történő dráma is totál elveszti a súlyát attól, ahogy a végén az űrhajósok reagálnak Clooney mondandójára. Mit sem jelez ez jobban, mint hogy a stáblista olyan meglepetésszerűen bukkan fel a film végén, mintha a készítők is rájöttek volna, hogy hűha, ezt a baromságot inkább lőjük le gyorsan.
Abszolút érezhető, hogy Clooney a sci-fi helyett az emberi drámát emelte a középpontba, de a film drámaként sem állja meg a helyét. Clooneynak rendezőként vannak jó filmjei, de Az éjféli égbolt nem tartozik ezek közé, utoljára talán a 2014-es Műkincsvadászok volt ennyire dögunalmas, pedig abban is szerepelt Matt Damon, Cate Blanchett, John Goodman és Bill Murray, de hiába voltak benne grandiózus ötletek meg potenciál, csak egy jól kinéző, ismert színészekkel forgatott tucatfilm lett, mint most Az éjféli égbolt.
Egyébként a sajtókampány részeként Clooney egész sokat szerepelt mostanában a sajtóban, és még Orbán Viktornak is beszólt egy olyat, hogy napokig erre reagáltak a kormánypárti politikusok.
És még azok a reakciók is izgalmasabbak voltak, mint a fagyott szakállú, halálra készülő George Clooney utolsó napjai az Északi-sarkon.