A ringlispíl ugyanaz, de a régi bunda inkább már csak látványosság a feketetói vásáron

Azzal a határozott szándékkal indultam el, hogy akkor megpróbálom újrafotózni a feketetói vásárt. Nemrég ugyanis véletlenül felfedeztem a Fortepanon egy sorozatot az 1988-as vásárról, és annyira lenyűgöztek a fotók, hogy szerettem volna valamit kezdeni velük. Adta magát, hogy megnézzem, miként változott az elmúlt közel négy évtizedben a vásár. Ez következik most.

Autó hiányában mostanság viszont elég körülményesnek tűnt eljutni Körösfeketetóra. A vonat, amely az 1988-as sorozatnak is fontos része, hiszen lényegében helybe vitte az embereket, sőt, sokan a vasúti töltésre pakolták ki a portékájukat, a Kolozsvár–Nagyvárad vonal felújítása miatt évek óta nem üzemel. Maradt a vonatpótló busz.

Volt azért bennem egy egészséges izgalom, amikor reggel fél hét után nem sokkal megérkeztem a kolozsvári vonatállomásra. Hallottam már olyat, hogy a vonatpótlóról lemaradt valaki, mert egyszerűen beteltek a helyek. Felmerült, hogy vajon pont ott fog megállni a busz, ahol a tájékoztatásban jelzik? Hogy pontosan indul majd? Lehet majd a buszon is jegyet venni? Évek óta nem indultam úgy vonatozni, hogy jó előre nem vettem meg online a jegyemet. Az sem segített, hogy amikor a Transferoviar Călători állomási jegyautomatáján próbálkoztam megvenni, azt írta ki, hogy már nincs szabad hely. Bár nem feltétlen közismert, ezt abból is sejtettem, hogy a mellettem ülő idős nő továbbra is a CFR-t szidta, amikor nem tetszett valami, de azért az állami társaságon kívül is üzemeltetnek vonatokat, egyik ilyen a Transferoviar Călători.

Végül Romániában szinte szokatlan módon minden flottul ment, 7 előtt néhány perccel begurult az állomás elé a busz, és azokon kívül, akik előzetesen a Román Vasúttársaság (CFR) járatára váltottak jegyet, lényegében mindenki mehetett. A CFR vonatpótló járata csak egy fél órával később indult. Jegyet pedig mindenki vehetett a buszon. Ezek után már csak haza kellett jutni a feketetói vásárból.

A vásár már korábban elkezdődött, csütörtöktől vasárnapig lényegében a tömegeknek szóló fele zajlik, de az igazi kincsvadászok már korábban bevásároltak. Találkoztunk olyan árussal, aki már a hétvégén kitelepült, de beszéltünk olyannal is, aki kedd óta árulta a szerszámokat, meg persze sokan voltak, akik csak csütörtök reggelre érkeztek. Így amikor befutott a vonatpótló, még nagyon álmos volt a hangulat. Akik már napok óta kint voltak, jellemzően a hivatásosok, akik a vásározásból élnek, akkor nyitották meg a sátraikat, a kisebbek, akiknek a feketetói esemény csak egy kiegészítő keresetet jelent, meg akkor érkeztek, még javában tettek-vettek, pakoltak. A '88-as képeken viszont egy nyüzsgő vásárt látunk, tettem egy óvatos terepfelmérő kört, amíg egy kicsit felélénkült a forgalom.

A feketetói vásáron mindig minden van, csak meg kell találni. Ez a vásár egyik alapvetése. Nekem idén a keménycserép tányérokon akadt meg leggyakrabban a szemem, vagy azért, mert több volt, mint az előző években, vagy egyszerűen azért, mert megnéztem a Néprajzi Múzeum róluk szóló remek kiállítását, és most közelebb éreztem őket magamhoz. Bár az egyik árus azt mondta, szerinte idén jobban is keresik a hagyományos keménycserepet.

Meg persze ott voltak az óriási mézeskalács ütőformák, amik az egykori vásárok elmaradhatatlan csemegéit idézik, és mivel egy ideje már megfordult az a gondolat a fejemben, hogy vásárolok magamnak egyet, megkérdeztem az árukat is. Arra nem számítottam, hogy a feketetói vásáron fogok ebbe befektetni, én használni is szeretném, nemcsak szép régi tárgyat vásárolni, meg aztán nagyobbak is, mint ami egy egyszerű sütőbe beférne, de egy-egynek a havi fizetésemet súroló ára van, szóval csak megnéztem, mert szépek. A feketetói régiségvásár amúgy sem feltétlen olcsó, pláne nem az első napokban, aki kitelepül, általában ért hozzá, és meg is kéri az árát.

Az 1988-as sorozat készítőjét láthatóan lenyűgözték az óriási báránybőr bundák és subák. A subák talán már akkor sem, de a bundák még az egyik alapvető téli ruhadarabnak számítottak, valószínűleg gyakrabban is kínálták, mint manapság.

Az egykori nagy prémes bundák kora mára lejárt, a téli kabátokat manapság leginkább a second hand ruhahalmok között találhatunk, csak legyen türelmünk belevetni magunkat, és megkeresni az igazit. Subát mutatóban még most is árulnak, egy hosszabbért 1500 lejt kérnek. Aki csak fényképet szeretne, a felirat szerint 10 lejbe került. Van bunda is, igaz, már nem olyan mint régen. Vászonból varrt kabátba került a báránybőr, 300 lejes árat kérnek érte.

Az árus azt mondta, még érdeklődés is van irántuk, nekik megéri kitelepülni velük. Persze azt is hozzátette, hogy évről évre egyre kevesebben jönnek, egyre kisebb az érdeklődés, az első nap délelőtt még egyet sem sikerült eladni.

Kézimunka- és népviselet árusok manapság is rendszeresen visszajárnak, sokan azt mondták, ezzel egészítik ki a jövedelmüket. Ahogy az egyik széki néni fogalmazott, a rendszerváltás előtt még a szülei jártak, akkor neki nem volt ideje, gyerekeket kellett nevelni, most viszont szoktak jönni. Amikor arra kértem, hogy meséljen az akkori vásárokról, azt idézte fel, hogy rendszeresen a helyiek csűrjeibe kéredzkedtek be, szénában vagy szalmában aludtak éjszaka, és arról panaszkodtak, mennyire megfáztak. Ő sátorban fog aludni, amit a standja mellé húz majd fel, mondta. Amikor visszakérdeztem, hogy az nem lesz-e hideg, csak annyit válaszolt, legalább közel lesz az áruhoz.

Azért olyan is akadt, aki lakókocsival szállt ki árulni, vagy épp a furgonjában töltötte az éjszakát. Sokan nem is helyi lacikonyhák kínálatából választottak, amiből egyébként van bőven, hanem saját maguknak készítettek ételt egy tábori gázfőző vagy épp a tábortűz fölött.

Az már első pillanatban egyértelmű volt, hogy nem lesz könnyű dolgom a képekkel, a dombok és templom ugyanaz, és talán néhány épületet is be tudok azonosítani, de a felújítások megkezdése óta már a vasút sem a régi. Hirtelen annak a mezőnek a beazonosítása is nehezemre esett, ahol tavalyelőtt még gyepen sétáltam, most meg már csak a port rúgtam. Az egykori fahíd még megvan ugyan, csak épp mindenki a mellé épített új betonhidat használja, de már a Körös-partját sem lehet úgy bejárni, mint négy évtizede, fák és buja növényzet szegélyezi a folyót. Hamar letettem arról, hogy pontosan azonosítsam és megkeressem a helyeket, amúgy is szorított az idő, inkább csak törekedtem a helyzetek megörökítésére.

Végül is van, ami változatlan, a ringlispíl ugyanúgy forog, csak most magasabbra viszi az utasait, a lacikonyhák előtt is sorakoznak az emberek, a miccs- és a flekkenkínálat pedig változatlan, leginkább a reklámsátrak alatt sorakozó márkázott asztalok és padok jelentik a legnagyobb újdonságot, meg az, hogy most már kártyával is tudtam fizetni az egyiknél. A népviseletet és kézimunkát árusító nénik most is ott vannak, ha mostanra már nem is azok, akik negyven éve fagyoskodtak, hanem a lányaik járják a vásárt, és a Házi áldást már nemcsak magyarul, hanem románul is kínálják, mert van kereslet rá, és akkor meg áru is lesz.