Két világháború, tiltások és újrakezdések: történetek a 20. századi Csíksomlyóról
A csíksomlyói búcsú története több mint négyszáz évet ölel fel. A 16. századi eredetmondától kezdve évszázadokon át ugyanaz a ritmus jellemezte: pünkösdkor a környék falvainak népe összegyűlt a kegyhelyen, a hagyomány pedig nemzedékről nemzedékre öröklődött tovább. Voltak háborúk, járványok és politikai változások, de a búcsú alapvető jellege hosszú ideig alig változott.
A 20. század azonban több fordulatot hozott Csíksomlyó életében, mint az azt megelőző évszázadok együttvéve. Világháborúk vonultak át Erdélyen, új határok születtek, a kegyszobrot menekíteni kellett, a búcsút többször betiltották, a kommunista diktatúra megpróbálta felszámolni. Közben a kegyhely szerepe is átalakult: a vallásos zarándokhelyből fokozatosan nemzeti szimbólum lett, amire az elmúlt 15 évben erősen rátelepedett az Orbán-rendszer is.
Az 1989-es rendszerváltás után új korszak kezdődött, a búcsú néhány év alatt olyan méreteket öltött, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna, és az egész Kárpát-medence figyelmének középpontjába került. Ez azonban már egy másik történet, most nézzünk meg néhány kevésbé ismert epizódot abból a mozgalmas évszázadból, amely a mai Csíksomlyót formálta.
Már az 1900-as években is messzi földről jöttek a búcsúsok
A 20. század elején a búcsúba járás nem jelentett olyan egyszerű kirándulást, mint ma. A legtöbben gyalog, szekéren vagy hosszú vonatutak árán jutottak el a kegyhelyre, sokan több napot töltöttek úton. Ennek ellenére évről évre egyre többen vállalták a fáradságot, mert Csíksomlyó vonzereje már túlnőtt Székelyföld határain.
Ennek egyik korai jele volt, hogy 1900-ban Bukarestből mintegy száz magyar zarándok érkezett Csíksomlyóra. Saját zászlót készítettek, külön vasúti kocsit béreltek, és szervezetten vettek részt az ünnepségeken, és a látogatáskor felkeresték a Nyerges-tető 1848-as emlékhelyét is. A korabeli visszaemlékezések szerint ez volt az első olyan jelentősebb, országhatárokon átnyúló magyar zarándoklat, amely egy már nemzeti kegyhelyként is számon tartott helyre vezetett.
A korszak sajtójában a ferencesek lapja, a Szent Ferencz Hírnöke 1903-ban így ajánlotta a búcsút az olvasóknak: „Nagy Magyarországon ez az egyetlenegy tisztán magyar ajkú búcsú.” A lap szerint különleges élményt jelentett látni, ahogy több ezer ember magyar nyelven énekelve és imádkozva vonul a Somlyó-hegy körül.
A századforduló utáni években a résztvevők számát 30–40 ezerre becsülték, a növekvő népszerűség azonban új problémákat is hozott. A ferencesek és a helyi újságok egyre gyakrabban panaszkodtak arra, hogy a vallásos eseményt elárasztják a vásárosok, mutatványosok és különféle szórakoztató attrakciók. A korabeli beszámolók szerint a kegyhely körül valóságos sokadalom alakult ki. A helyi sajtó élesen bírálta a jelenséget, mert úgy látta, hogy a búcsú egyre inkább országos vásárra kezd hasonlítani. A Csíki Lapok 1902-ben arról írt, hogy a komédiások, zsonglőrök és verklisek „az áhitat zavarására” próbálják magukra vonni a figyelmet, és attól tartott, hogy a búcsú lassan elveszíti eredeti jellegét.
Nemcsak a mutatványosok okoztak fejfájást a szervezőknek. A több tízezres tömegben olykor a zarándokok között is fellángoltak az indulatok. A keresztalják sorrendje korántsem számított mellékes kérdésnek: egy-egy település számára rangot jelentett, hogy hol vonulhat a menetben. A korabeli lapok szerint időnként heves vita alakult ki az elsőségért, és nem egy alkalommal a csendőröknek kellett közbelépniük. A tudósító szerint a rend helyreállítása nem tartott sokáig: a vitát puskatussal zárták le.
A feszültségek végül oda vezettek, hogy 1907-től püspöki döntésre megszüntették a nagy közös körmeneteket. A zarándokcsoportok ezután külön-külön járták végig a hagyományos útvonalat. Az intézkedések eredményesnek bizonyultak: néhány évvel később a helyi lapok már arról számoltak be, hogy a búcsú rendezettebb lett, a korábbi rendzavarások és duhajkodások szinte teljesen eltűntek.
Az első világháború kitörése természetesen Csíksomlyót sem kerülte el. A férfiak nagy része a fronton szolgált, így a búcsú résztvevőinek száma jelentősen csökkent. Az 1915-ös ünnepről a helyi újság mindössze annyit jegyzett meg, hogy „a háború nagyon éreztette hatását”.
A következő évben már más hangulat uralkodott a kegyhelyen. A korabeli tudósítás szerint még mindig sokan érkeztek Csíkból, Udvarhelyről és Háromszékről, de a búcsú képe megváltozott:
„A régebbi túlságos nagy zaj és korcsmázás most alig volt észlelhető.”
A háború éveiben a zarándokok elsősorban békéért és vigaszért imádkoztak. Egy későbbi visszaemlékezés megrendítő képet rajzolt erről az időszakról: feketébe öltözött asszonyok, árvák és sebesült katonák keresték fel a kegyhelyet, hogy erőt merítsenek a veszteségek közepette.
1916 őszén, a román betörés idején a ferencesek úgy döntöttek, hogy a kegyhely legféltettebb kincsét, a csíksomlyói Mária-szobrot biztonságba helyezik. A menekülésről fennmaradt beszámoló szerint a szobrot sietve levették az oltárról és becsomagolták, de a gyorsan változó helyzet miatt először nem tudták magukkal vinni. Később visszatértek érte, és katonai engedéllyel, katonai szekéren indultak útnak. Az út nem volt veszélytelen: ellenséges járőrökkel is találkoztak, mire sikerült Székelyudvarhelyre, majd onnan Kolozsvárra juttatni a kegyszobrot.
A korabeli ferences beszámoló szerint a szobrot végül a kolozsvári templom főoltárán helyezték el,
„hogy innen árasszon hitet és reményt a csüggeteg szívűeknek”.
A menekülő székelyek közül sokan ott keresték fel a Somlyóról elhozott Szűzanyát. Egy 1920-as visszaemlékezés szerint „a vándorló, hontalan székely” Kolozsváron is felkereste a szobrot, vigaszt keresve a háború és a menekülés éveiben.
Amikor a Mária-szobor három év után visszatérhetett Csíksomlyóra, már nem ugyanabba a világba érkezett vissza. A háború véget ért, de Erdély sorsa gyökeresen megváltozott. A búcsú történetében pedig egy új korszak kezdődött.
Az első búcsú a határ túloldalán
Amikor 1920-ban Erdély Romániához került, Csíksomlyó is új helyzetben találta magát. A kegyhely ugyan nem veszítette el hagyományos zarándokközönségét, mint több más magyar búcsújáróhely, de a pünkösdi találkozó jelentése megváltozott. A hit mellé egyre erősebben társult a megmaradás gondolata is.
A korabeli beszámolók visszatérő motívuma lett a kisebbségi lét első tapasztalata: a bizonytalanság, az idegen hatalom jelenléte, ugyanakkor a remény is, hogy a közösség túléli a történelmi fordulatot. Az egyik legjellemzőbb üzenet így szólt: „mégis megvagyunk”.
1920 pünkösdjére sokan úgy készültek, hogy a háború évei után végre újra megtarthatják a búcsút. Az Erdélyi Tudósító hasábjain Veres Ernő szinte kiáltványként fordult a hívekhez: „Székely véreim, eljöttök-e mind? [...] A somlyói Mária érti bánatunk. S ha annyi századon át védte nemzetünk, most is velünk lesz, nem hagy el soha.” A sorokban alig burkoltan ott volt a háború utáni Erdély minden fájdalma és reménye.
A búcsú azonban végül elmaradt. A román katonai hatóság az utolsó pillanatban nem engedélyezte a rendezvényt. Sokan már úton voltak, amikor értesültek a döntésről. Az Erdélyi Tudósító szerint a zarándokok közül többen „szomorú lélekkel voltak kénytelenek visszatérni a megkezdett útról”. Az időzítés aligha volt véletlen. Néhány nappal később írták alá a trianoni békeszerződést.
A búcsú hagyománya nem szakadt meg, egy évvel később a zarándokok ismét útra kelhettek Csíksomlyó felé, és a következő években egyre többen érkeztek a kegyhelyre. A korabeli tudósítások szerint 1921-ben még érződött a háború és a hatalomváltás utáni bizonytalanság, de a zarándokok számára a somlyói találkozás azt is jelentette, hogy nincsenek egyedül az új helyzetben, és talán ezzel magyarázható, hogy a résztvevők száma látványosan növekedett. 1922-ben és 1923-ban már ismét tízezrek gyűltek össze a Nyeregben. A beszámolók rendre kiemelték, hogy a székely falvak keresztaljai mellett távolabbi vidékekről is érkeztek zarándokok, és a búcsú egyre inkább az erdélyi magyarság közös ünnepévé vált.
Egy tudósító 1923-ban arról írt, hogy a Somlyóra vezető utakat már hajnalban ellepték a zarándokok. A különböző vidékekről érkező csoportok énekszóval vonultak a kegyhely felé, és a búcsú ismét azt a képet mutatta, amelyet a háború előtti években megszoktak: emberek ezrei gyűltek össze a hegy lábánál, hogy közösen imádkozzanak és ünnepeljenek.
A húszas évek közepére világossá vált, hogy a csíksomlyói búcsú nemhogy nem gyengült meg a történelmi változások következtében, hanem új szerepet kapott. A kegyhely továbbra is a vallásos élet központja maradt, de emellett a közösségi összetartozás egyik legfontosabb erdélyi szimbólumává is vált.
A beszámolók évről évre a növekedést jelzik: 1926-ban már 60 ezer emberről van szó, mindenhonnan és minden rétegből. A paraliturgikus szokások között ugyanekkor jelenik meg újságcikkben először a hajnali napvárás említése:
„Az embert magával ragadja a hatvanezer székely őszinte áhitata. Zeng a hegy az énektől. A hajnalt úgy várják, hogy szembeénekelnek a nappal, a hegyről sok ezer. A körmenet pedig? Képzeld a 60 ezret. Közöttük gyimesi, moldvai, regáti magyar, vagy 4 ezer. Mind együtt a székely testvérek: urak, képviselők, volt főispánok, föld népe, mind, aki székely. Mindenki most ugyanaz gondolja, érzi. … És délután egy mérhetetlen nagy koszorút fonnak éneklő, ujjongó testjeikből a szent hegy köré. Könnyekig megható, felejthetetlen.” (Katolikus Világ 1926. június)
Márton Áron első és utolsó csíksomlyói búcsúja
A harmincas évek végére a csíksomlyói búcsú már a romániai magyarság egyik legfontosabb találkozóhelyévé vált. Bár a hatóságok időről időre korlátozásokkal nehezítették a szervezést, és 1938-ban, illetve 1940-ben is kérdéses volt, hogy egyáltalán megtarthatják-e az ünnepet. Végül a zarándokok ismét összegyűlhettek a Somlyó-hegy nyergében.
Az 1939-es búcsú azért érdekes, mert néhány hónappal korábban nevezték ki Erdély püspökévé Márton Áront, aki először vett részt hivatalos minőségben a csíksomlyói ünnepségeken, és a korabeli sajtó szinte történelmi eseményként készült a látogatására. A Csíki Néplap szerint „eljön tehát közénk az, aki innen indult el földi pályájára”, és akit sokan saját közösségük emberének tekintettek. A lap emlékeztetett arra a korábbi somlyói könyörgésre is, amelyben a hívek olyan főpásztorért imádkoztak, „aki vér a mi vérünkből, hús a mi húsunkból”.
Márton Áron érkezése valóban tömegeket mozgatott meg. A beszámolók egyszerre szóltak egy püspök hazatéréséről és egy közösség önmegerősítéséről. Az erdélyi magyarság a két világháború közötti bizonytalan években egyre inkább olyan helynek tekintette Csíksomlyót, ahol nyilvánosan is kifejezheti összetartozását.
A búcsú jelentőségét tovább növelte, hogy részt vett rajta a Szentszék romániai képviselője, Andrea Cassulo apostoli nuncius is. A korabeli újságok lelkesen idézték állítólagos megjegyzését, miszerint ritkán látott olyan mély vallásosságot, mint a székelyek körében. Hogy ebben mennyi volt a sajtó lelkesedése és mennyi a szó szerinti idézet, nehéz eldönteni, de az biztos, hogy a látogatásnak komoly jelképes súlya volt.
1939 nyarán azonban már ott lebegett Európa fölött egy újabb háború árnyéka. A kontinens politikai térképe ismét átrendeződés előtt állt, és Erdély jövője is bizonytalanná vált. A csíksomlyói búcsú ekkor már nemcsak a hit ünnepe volt, hanem egy olyan közösségé is, amely egyre nyugtalanabbul figyelte a közelgő történelmi fordulatokat.
A második világháború éveiben Csíksomlyó nemcsak vallási, hanem egyre inkább nemzeti jelentőségű hellyé vált. Az 1940-es évek búcsúin hatalmas tömegek gyűltek össze, Márton Áron püspök pedig olyan tekintéllyel bírt, hogy szavai sokszor az egész erdélyi magyarsághoz szóltak.
A háború után, amikor Erdély hovatartozása ismét bizonytalanná vált, a csíksomlyói búcsú a magyar közösség legnagyobb nyilvános találkozóhelye lett. A püspök azonban igyekezett megakadályozni, hogy a vallási esemény politikai tiltakozássá alakuljon.
Az igazi fordulat 1949-ben következett be. Pünkösd szombatján, június 4-én, a trianoni békeszerződés évfordulóján Márton Áron lovon vonult be Csíksomlyóra a gyimesi hívek kíséretében. A jelenet azonnal jelképpé vált, és a kommunista hatalom szemében egyértelmű kihívásnak számított. Néhány nappal később a püspök papi gyűlést tartott, ahol világossá tette, hogy nem hajlandó feladni az egyház autonómiáját, és kész a végsőkig ellenállni az állami beavatkozásnak. Nem sokkal ezután letartóztatták. A kortársak és a történészek szerint az 1949-es csíksomlyói búcsú és a püspök fellépése is hozzájárult ahhoz, hogy a román kommunista vezetés végleg leszámoljon vele.
Márton Áron bebörtönzése után kezdődtek a diktatúra legsötétebb évei. A kommunista rendszer nemcsak az egyházat, hanem magát a csíksomlyói búcsút is veszélyesnek tekintette. 1950-től gyakorlatilag betiltották a hagyományos búcsújárást. Nem lehetett körmenetet tartani, eltűntek a keresztalják, a zászlók és a vallási jelképek, a szabadtéri szertartásokat pedig megtiltották. A hatóságok minden eszközzel igyekeztek elriasztani az embereket: megfigyelték a zarándokokat, igazoltatták őket, előfordult, hogy katonai gyakorlatokat szerveztek a környéken vagy repülőgépekkel zavarták az ünnepet.
A kegyhely nehéz helyzetbe került, mert 1951 és 1957 között egyetlen ferences szerzetes sem szolgálhatott Csíksomlyón. Olyan állapot alakult ki, amilyenre több mint háromszáz éve nem volt példa. A hívek, akik korábban gyóntatók és prédikátorok sokaságát találták itt, döbbenten tapasztalták, hogy a kegyhely szinte elnémult.
Csíksomlyó a román kommunista vezetés szemében azért is veszélyes volt, mert a búcsú egyszerre hordozott vallási, magyar nemzeti és közösségi jelentést. Az 1940-es évek emlékei, a második bécsi döntés, a visszacsatolás ünneplése és Márton Áron tekintélye mind olyan emlékek voltak, amelyeket a rendszer nem tudott vagy nem akart elfelejteni. A több tízezres magyar tömeg puszta jelenléte is gyanút és félelmet keltett a hatalom képviselőiben.
Az ötvenes években a hatóságok külön akcióterveket dolgoztak ki annak érdekében, hogy távol tartsák az embereket a búcsútól. Kulturális rendezvényeket, filmvetítéseket, versenyeket és ünnepségeket szerveztek ugyanarra az időpontra, hogy elvonják a figyelmet Csíksomlyóról. 1953-ban a hivatalos jelentések már arról számoltak be elégedetten, hogy a búcsút szinte teljesen sikerült elszigetelni, és csak néhány száz helyi asszony vett részt egyetlen misén.
A hagyomány azonban nem halt meg. A hívek továbbra is ragaszkodtak a kegyhelyhez, még akkor is, ha vonatjegyet nem kaptak, autóbuszra nem szállhattak fel, vagy a rendőrség feltartóztatta őket. Sokan kerülőutakon, gyalog vagy titokban jutottak el Csíksomlyóra. A búcsú emléke nem a nyilvánosságban, hanem a családokban, a közösségi emlékezetben élt tovább.
Az enyhülés csak az 1960-as évek második felében kezdődött. Daczó Lukács ferences szerzetes feljegyzései szerint már ismét ezrek érkeztek a kegyhelyre. 1968-ban mintegy tízezer búcsús fordult meg Csíksomlyón. Ez még elmaradt a háború előtti vagy az 1949-es tömegektől, de jól mutatta, hogy a hagyomány túlélte az üldöztetés éveit.
A búcsú ugyanakkor továbbra is „visszanyesett” formában létezett. Nem lehetett nyíltan felidézni történelmi évfordulókat, nem lehetett beszélni a búcsú nemzeti jelentőségéről, és a résztvevők pontosan tudták, hogy figyelik őket. Civil ruhás milicisták jártak a tömegben, fényképezték az érkezőket, jelentéseket készítettek a rendezvényről. A legtöbben mégis vállalták az utat.
A hetvenes évekre a búcsú egyre inkább visszanyerte tömeges jellegét. Egyre több pap segített a gyóntatásban, a templom gyakran zsúfolásig megtelt, sokan pedig a templomkertben vagy a környező domboldalakon hallgatták a misét. A rendház feljegyzései szerint már a gyóntatók száma is folyamatosan nőtt, mert a hívek lelkipásztori ellátása ismét komoly feladatot jelentett.
A korszak egyik legbeszédesebb jelensége az volt, hogy a zarándokok nemcsak Székelyföldről érkeztek. Moldvából, a csángó falvakból, a Partiumból, sőt Magyarországról is egyre többen keresték fel a kegyhelyet. Egy hetvenes évekbeli visszaemlékezés szerint a Magyarországról érkezett csoport tagjai, amikor szállodába akarták őket irányítani, azt felelték: „az Édesanyjuk szállással várja őket”. A búcsú idején egész éjszaka folyt az ima és az éneklés a kegytemplomban.
A nyolcvanas évekre a csíksomlyói búcsú már ismét több tízezer embert mozgatott meg. A régi keresztalják és a látványos körmenetek még nem térhettek vissza, de a lényeg megmaradt: a zarándokok évről évre összegyűltek. Sokak számára már maga a jelenlét is hallgatólagos hitvallásnak számított egy olyan korban, amikor a vallásosság nyilvános vállalása gyakran hátrányt jelentett.
A kommunista rendszer végül nem tudta elérni azt, amit az ötvenes években remélt. A búcsú ugyan megváltozott, de nem tűnt el, Csíksomlyó túlélte a diktatúrát. Az 1990-es búcsú már egészen más képet mutatott, mint az előző évtizedeké, a korlátozások megszűnésével Erdélyből és Magyarországról is tízezrek érkeztek Csíksomlyóra, a kegyhely pedig néhány év alatt visszanyerte azt a szerepét, amelyet a kommunista rendszer évtizedeken át igyekezett háttérbe szorítani.
Források:
Mohay Tamás: A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás. Történet, eredet, hagyomány
Mohay Tamás: A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás a 20. század második felében