A Halálos iramban elérte a mélypontot

„Kínjaid most kezdődnek” – mondja egy római park szélén, teátrálisan állva a film negyvenötödik percében a Halálos iramban 10 főgonosza, és kedvem lett volna megmondani neki, hogy nem, cimbora, az én kínjaim pontosan negyvenöt perccel ezelőtt kezdődtek, amikor ez a dagályos, minden szinten összefércelt akciófilm elkezdődött. A Halálos iramban-sorozat tizedik része minden szempontból alulmúlja az előző részeket, nagyrészt pont azok miatt – ennyi karakter, konfliktus, történetszál alatt minden normális szerkezet összeroskadna, hát még egy olyan, amit Vin Diesel atlétás felsőteste tart fenn több mint húsz éve.

Felesleges megint leírni, hogy mi a Halálos iramban-sorozat, ez a közepes költségvetésű csibészfilmből egy milliárdos monstrummá vált futószalag, amit ha leginkább más műfajhoz kellene hasonlítani, az a szappanopera lenne, roncsderbivel. A sorozat az ötödik résztől kezdve ugyanarról szól, a szereplői elképesztő dolgokat művelnek, általában elképesztően unalmas és fantáziátlan vizuális képzelettel és filmkészítési képességekkel alátámasztva. Visszatekintve egyértelműen a hetedik volt a sorozat csúcspontja: amikor a szuperkocsival átugrattak két felhőkarcoló között, ott le lehetett volna húzni a rolót, és visszamenni roncsderbizini Los Angeles utcáira. Ehelyett jött egy nukleáris tengeralattjáró a nyolcadikban és egy űrutazás a kilencedik részben: a Halálos iramban kilencedik része kivitte az űrbe az egyik szereplőjét, és én, aki általában emlékszem filmekre, meg nem tudnám mondani, hogy miért és hogyan tették. Ha a tizedik részben nem emlékeztetnének rá, akkor azt is elfelejtettem volna, hogy kivel történt.

Azt érzem, hogy nem én vagyok a hibás, a Halálos iramban legutóbbi részei úgy működnek, mint azok a villantók a Men In Blackből, csak nem egy vakuvillanással, hanem ordító zenével, hetedik sebességbe váltással és turbófokozattal okoznak amnéziát azoknak, akik követni próbálják, mi történik. Képtelenség is, hiszen a film állandó költői eszköze az, hogy váratlanul felbukkannak rokonok, halottnak hitt szereplők, halottnak hitt rokonok, a gonoszokból jók lesznek, aztán talán megint gonoszok, a végén pedig annyi karakterrel, motivációval, hátba szúrással, kibéküléssel, megbocsátással csoda, hogy bele tudják őket szuszakolni ennyi pusztító akciójelenet közé.

A Halálos iramban ráadásul még jobban mélyíti a történetet, ami tíz évvel ezelőtt, az ötödik rész fináléjával kezdődik, amikor Dominic Toretto és cimborái egy óriási széffel a nyakukban ralliznak végig Rio de Janeiro utcáin. A széf egy helyi maffiavezérhez tartozott, aki nem élte túl az akciót, most viszont megtudjuk, hogy (drámai mókushang) volt egy fia is, aki megsérült, sőt, pár percre meghalt az akcióban. Dante Reyes (Jason Momoa) pedig bosszút forral, aminek az első és legfontosabb eleme, hogy tíz évvel később kiveti a horgát Toretto (drámai mókushang megint) családjára. A család az, ami a Halálos iramban-sorozatban mindenre a magyarázat, az ok, az eredmény, a megváltás és a kárhozat. A családba beletartozik mindenki, aki lojális, hűséges, áldozatot vállal, de lehet vele sörözni a verandán, és tudja, hogy mi lapul egy Mustang motorházteteje alatt. Hogy lehetne megmagyarázni ezt? A család az család. Ennél pontosabb részleteket ne várjunk egy olyan filmtől, ahol a rejtélyes ügynökséget úgy hívják, hogy Ügynökség.

Az egyetlen, ami ezekben a filmekben (két kivétellel, lásd a második rész és a Tokiói hajsza) állandó, az Vin Diesel figurája, aki már vészesen képtelen arra a feladatra, hogy ellássa a főszereplő alfa-ómega akcióhős karakterét. Diesel a legtöbb jelenetben kifejezetten álmosnak néz ki, mint aki azonnal elszundít, nem pedig azon gondolkodik, hogy felakasztja az autószerelő ruháját, hogy valahol nyugodt életet éljen. A mozgása darabos, az arca néha olyan, mintha digitálisan lenne a helyére illesztve, amikor Michelle Rodriguez a nyakába ugrik, azonnal leveri a víz, de később egy akciójelenetben fél kézzel tesz helyre egy felborult autót, igaz, groteszken grimaszol is mellé.

Diesel nemhogy hiteltelen, hanem alkalmatlan, ezért a Halálos iramban 10 szinte minden karakternek ad egy akciójelenetet, verekszik itt az Oscar-díjas Brie Larson, az Oscar-díjas Charlize Theron, bár az Oscar-díjas Helen Mirren sajnos nem. Van egy új mellékszereplő ügynök (Alan Ritchson), aki akkora, mint egy kétajtós beépített szekrény, valami miatt ő is kap egy jelenetet, amikor brazil suhancokat kell elagyabugyálnia. Bárki, csak Dieselnek ne kelljen megerőltetnie magát.

A kétkezes akciójelenetek persze teljesen érdektelenek, hiszen mindegyik szereplő felcserélhető, mindenki ugyanannyira ért a harcművészethez, ugyanúgy tud mindenféle nyakatekert dobásokat, lábsöpréseket, még a legképzettebb kommandósok is tehetetlenek olyankor, amikor például valaki egy öntöttvas serpenyőt vág szakszerűen a fejükhöz. Mindenki szuperember, ezért senki sem az.

Ezért maradnak a járműves akciójelenetek, amiknek semmi közük nincsen sem a valósághoz, sem a fizikához, ami nem is baj, hiszen ezért nézzük őket a moziban és nem a háborús hírfolyamban. A Halálos iramban 10 akciójelenetei viszont nélkülöznek minden fantáziát, akár vizuálisan, akár elméletben: az első harmad római pusztításában egy elszabadult golyóbist kell üldözni autókkal, vannak, akik fel akarják robbantani, valakik ezt akarják megakadályozni. A golyóbis akkora, mint egy teherautó, hosszú percekig csak gurul és gurul lefelé, a Tevere felé. („Milyen mély ez a folyó?” – kérdezi Dom Toretto vezetés közben. „A Tevere?” – kérdez vissza egy kollégája.)

De mivel minden egyes szereplő a kocsijában ül, ezért máshogy kell kézzelfoghatóvá tenni ezeket az akciójeleneteket: erőszakosan kell váltani sebességet, izomból kell taposni a pedálokra, vicsorogni kell, amikor az autót megerőltetjük. Ilyenkor az autók lesznek a szereplőink kiteljesedései, más akcióhős a karját nyújtaná, ők inkább a lökhárítót. Róma egyik utcáján Dom kiszúrja, hogy valami robbanni fog, ezért vicsorogva, erőszakosan elrántja a kormányát, hogy ezzel megvédje a járókelőket. De nincs megállás, nyomni kell a gázt. Ha a gáz elfogy, váltani kell. Ha a sebesség elfogy, be kell nyomni a nitrót. Ha a nitró is elfogy, akkor vicsorogni kell. Abból még nem fogyott ki senki.

A probléma azzal, hogy a szereplőink csak és kizárólag az autójukban ülnek, az, hogy hiába szeretne a Halálos iramban 10 dinamikus (értsd: elviselhetetlenül intenzív) tempót diktálni, csak nagyon szerény eszközök állnak a rendelkezésére. Túl sokszor láttam már azt, hogy a kamera gyorsulás közben a motorháztetőről pásztázza a sofőrt, aki éppen egy nagyot vált, és jobbra-balra tekintget. Túl sokszor láttam azt, hogy a kamera az egymás mellett száguldó autók vezetőfülkéjén megy át, mint egy nyárs a saslikban. A Halálos iramban 10 ráadásul darabokra van vágva (mint egy saslik, ugye), mire azt gondolnánk, hogy kapunk elég időt, hogy megértsük, mi merre van, már újabb vizuális feladványunk van. Lehet, hogy Louis Leterrier rendező a hibás, aki a forgatás megkezdésével azonnal távozó Justin Lin helyét vette át, de szerintem az egész Halálos iramban-széria hibás ezért, úgy, ahogy van. Ahogy már korábban is írtam: elképesztő dolgokat látunk, elképesztően unalmasan előadva.

És az az unalom is rusnyán néz ki. A Marvel-filmeket szokás azzal megdobálni, hogy úgy festenek, mintha fakó, alulvilágított digitális pokolvíziók lennének, ahol semmi sem emberi. De ott általában tényleg nem az. A Halálos iramban 10 elvileg hús-vér emberekről szól, olyan létező helyeken, mint Los Angeles, Rio de Janeiro, Róma vagy London, de egyik sem tűnik többnek egy szörnyen kialakított zöld háttérnél, amit idétlenül raknak a szereplők mögé. Néha a digitális valószerűtlenség a szereplőkre is kiterjed, Diesel mellett rögtön a film elején kapunk egy számítógéppel fiatalított Jason Momoát is, ami már az első percekben rögtön ingoványos talajra viszi a megfigyelési képességeinket.

Momoa lehetne talán a film egyetlen érdekessége, ha nem lenne annyira elcsépelt a szadista, művelt, pénzes gonoszként, aki a műfaj igazi közhelyeként műveltebb (ismer több balettot), stílusosabb (festi a körmét), és kegyetlenebb náluk. Momoa alakítása lehetne érdekes, ha az utolsó harmadban felvett jelmeze nem árulná el magát: az a kígyóbőr dzseki egyértelművé teszi, hogy igazából Nicolas Cage-et majmolja. Milyen jó lenne egy Cage-kaliberű ember a Halálos iramban-sorozatban egyszer, főleg így, hogy Kurt Russell nyom nélkül eltűnt belőle.

A Halálos iramban-sorozatból pedig már rég eltűnt minden érdekes. A pusztító hangereje, videójátékra hasonlító látványa, pocsolyasekély lelkivilága, megfáradt és humortalan főszereplői, imbolygó koherenciája és egyértelmű pénzéhsége miatt cinikus szórakoztatás. Egy őszinte gondolat nincs mögötte, egy érdekes pillanata nincs. Egy antifilm.

A Halálos iramban 10 csütörtöktől látható a mozikban.