Jövőre lesz 20 éve, hogy megjelent a Kispál és a Borz utolsó rendes stúdióalbuma. A zenekar 2010-ben egy nagyszabású szigetes koncerten búcsúzott el, és azóta hébe-hóba összeálltak ugyan fellépésekre (jellemzően Lovasi András fesztiválján, Orfűn), a zenekar jó egy évtizede inaktív.
Ez az állapot tavaly változott meg, amikor Lovasi nemcsak azt jelentette be, hogy egy bónusz orfűi eseményen visszatér a zenekar, hanem azt is, hogy új dalokat és új albumot készítenek. Ebből lett a Beszorult mondat, a Kispál és a Borz tizenkettedik nagylemeze, ha ide vesszük a Bandi a hegyről szólólemezt is. Egy 33 éves zenekar ebben a fázisában már viszonylag ritkán ír eget-földet rengető új lemezt, és a Beszorult mondat önmagában nehezen értelmezhető ugyan, a Kispál-életműhöz remekül illeszkedik.
A Kispál és a Borzot valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Még azoknak sem, akik fiatalabbak magánál a zenekarnál. Én speciel 5 éves voltam, amikor megjelent az ikonikus Ágy, asztal, tévé, és az már a harmadik stúdióalbumuk volt. Ezerszer leírták és elmondták már, hogy a Kispál és a Borz nem ok nélkül lett a rendszerváltás korának egyik legfontosabb magyar rockzenekara: gyakorlatilag egy új halmazt hoztak létre a vörösboros-kólás rockzene és az underground elvontsága mellé a jobb híján alternatívnak hívott gitárzenéjükkel. Úgy tudtak népszerűek és relevánsak maradni évtizedekig, hogy a kereskedelmi média nemcsak őket, hanem úgy általában az egész színteret egyszerűen ignorálta.
Lovasiék hatására terjedt el a magyarban az alter kifejezés, ami mára szinte teljesen kikopott, de évtizedekig jól körülírta a magyar könnyűzenei helyzetet: itt van egy csomó művészkedő, alternatív bölcsész fiú meg lány gitárokkal, akik nem zúzni akarnak, hanem angolszász könnyűzenei hatásokat keverni néhol irodalmi szintű magyar szövegekkel. Pedig alapvetően szimpla popzenéről beszéltünk már akkor is, csak a magyar kereskedelmi média pusztító kapuőrei valamiért meg voltak arról győződve, hogy a popzene az Ámokfutóknál kezdődik és a Baby Sistersnél végződik.
Az idő végül Lovasiékat igazolta. A Kispál még ma is óriási hatással van a feltörekvő magyar rockzenekarokra, minden évben tűnnek fel olyan új együttesek, amelyek esetében könnyen rá lehet mutatni, hogy a szöveg, az ének vagy a gitártémák gyanúsan emlékeztetnek a Kispál valamelyik korszakára. Emellett Lovasi elindította a Kiscsillagot, illetve a Fishing on Orfű fesztivált, amely szép csendben Magyarország egyik legjobb és legnagyobb független fesztiváljává nőtte ki magát, amelyre gyakran azelőtt eladják az összes jegyet, hogy egyáltalán bejelentették volna a fellépőket.
Ilyen háttérrel jogosan merülhet fel az emberben, hogy 50-en túli férfiak minek állnak össze újra és újra megismételni valamit, amit úgysem lehet. Az egyszerű halandó viszont azt nem érti, hogy egy zenekar nem így működik – az alkotás szeretete, a zenéből eredő barátság és közösség gyakran sokkal nagyobb motivátor, mint a rajongók imádata vagy akár a nagy gázsik. Ez egyébként remekül kiderül a Telex dokumentumfilmjéből is, amelyet a zenekar tavalyi visszatéréséről forgattunk.
Na de milyen az új lemez?
Ha meg kéne mondanom, hogy látatlanban mit várok 2023-ban egy új Kispál-albumtól, akkor bizony tanácstalanul vakarnám a fejem. Slágereket ebben a korban már viszonylag ritkán írnak ennyire sikeres zenekarok, a túlságosan elvont kísérletezgetés pedig a visszatérés miatt belelkesülő rajongók miatt számít rizikósnak. A Beszorult mondat ilyen szempontból megtalálta a tökéletes középutat:
egy több mint tisztességes rocklemez, néhol kifejezetten jó szövegekkel, egy konkrétan slágergyanús dallal, de itt-ott azért picit idejétmúlt megoldásokkal.
Az album rögtön kicsit meglepően kezdődik a címadó dallal és a dalt megnyitó blues-rockos gitárriffel, ami egy kicsit a Kispál harmadik-negyedik albumának hangzására emlékeztet. Bevallom, itt meg is ijedtem kicsit, mert azért Lovasi sosem volt az a vérbeli blues-rockos fazon, ellenben ez a hangzás nagy kedvence általában azoknak a veterán zenészeknek, akik 50 felett kényszeresen keménynek akarnak tűnni. A helyzetet bonyolítja, hogy Krúbi is beugrik egy vendégszereplésre a dalba, amitől megbomlik a koherencia, és kicsit olyan érzésem van, mintha az ő verzéje csak azért került volna rá erre a dalra, mert a zenekar nagyon szerette volna – nem pedig azért, mert illik oda. A végén az a fura helyzet áll elő, hogy az album nyitódala szerintem a leggyengébb az egész lemezen.
A második dalra eltűnik a karcos lendület a hangzásból, de Lovasi hangjából nem. Még ma is elképesztően jól áll neki, ahogy sorról sorra, refrénről refrénre erősíti lágyból egyre érdesebbre a hangját, hogy a végén átváltson a jól ismert rekedtes, kicsit üvöltős énekstílusra. Ezt a Tatai-tónál című szám követi, és itt érzem először azt, hogy na, ez az a Kispál, amelyért az emberek 30 év után is képesek lesznek rajongani. A dal maga elképesztően jó, simán ráférne a korai lemezeikre is, de azért így is van vele két bajom: lehet, hogy csak a hozzám eljuttatott verzióban, de nagyon furcsán túl van vezérelve a lábdob ebben a dalban, és a végén kicsit bénácska, ahogy a zúzást Lovasi annyival vezeti fel, hogy „pá pá párá”. Pedig az a dal végi levezetés kifejezetten izgalmas, és sokkal vagányabb és keményebb, mint az albumnyitó dal riffje.
És akkor megérkezünk a Mocsár című számhoz, amit korábban hallottam már, és a hideg kirázott tőle, mármint jó értelemben. Teljesen komolyan mondom, hogy az a rész, ahogy Lovasi ismételgeti el-elcsukló, már-már affektáló hangon, hogy „megmenekültél”, az egyik legerősebb zenei momentum, amit az elmúlt években magyar zenekartól hallottam. Még úgy is, hogy a dal legeleje kicsit olyan, mintha Lovasi rákattant volna az Arctic Monkeys késői lemezeire. Kár, hogy halványlila gőzöm sincs arról, kiről-miről szólhat a szöveg, maximum spekulálni tudok. Tegyük hozzá, ez azért valahol a Kispál klasszikus védjegye.
Az album feléhez érve előbújik a tábortűz a zenekarból. A Letehetetlent hallgatva látom magam előtt, ahogy egy szemüveges bölcsész fiú két-három spicces anglisztikaszakos csajnak játszik egy buli végén a tábortűznél, aztán kiderül, hogy szó sincs egygitáros balladáról, sőt, egy idő után még egy fúvós is megérkezik, amitől picit ilyen improvizatív jammelés érzete lesz az egésznek.
A lemez második felén a Mocsárhoz és a Letehetetlenhez hasonló katartikus élménnyel már nem igazán találkozni. A Bodobács folytatja a picit rockosabb, agresszívabb vonalat, amit aztán erősen megtör a Tündi Bandi és én, illetve a Gombok. Személy szerint nekem a Kispál-életműből pont ezek a lassabb, visszahúzódóbb, befelé fordulóbb számok tetszenek a legkevésbé, és a Gombok hangulatát kicsit feldobja ugyan a női vokál (aki nem más, mint a nemrég szólókarrierbe kezdett Jules War, vagyis Lovasi Eszter), mégsem érzem azt, hogy többször is meghallgatnám, hátha nem vettem észre benne valami finomságot.
Hasonlóan a Mocsárhoz, a Rózsaszínt is ellőtte már a zenekar korábban, és ha kellene választani egy dalt, ami szövegvilágban visszaadja a tipikus kispálos esszenciát, az ez:
„Két nagy hal, egy delfin
Egy vízalatti partin
Tenyérnyi nagy darabokat
Szagattak egymásból ki
Mert nem tudták, hogy nem a másik a hibás
Amiatt, hogy elúsztak messzire, a kis halak
Rózsaszín lett a víz
Mint egy LMBTQ rendezvény”.
Egyedül a dal kétharmadánál bejövő férfi áriázás lóg ki nekem egy kicsit a képből, szerintem anélkül is működne a szám, sőt. Ettől még egyértelműen ez a leggrandiózusabb szám az egész albumon. Mondom ezt úgy, hogy utána a Fenevad is majdnem ennyire nagyszabású (a kicsit távol-keleti hangulatú gitárprüntyögés meglepően jól működik benne), különösen a vége. Itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy mennyire fontos egy albumnál a dalok sorrendje. A nyitószám bluesos rockossága ellenére a legtöbb zúzósabb dal úgy próbál zúzós lenni, hogy van benne némi kísérletezés, eltérés a szokványostól. A Fenevadban is kifejezetten izgalmas, és egyáltalán nem elcsépelt a végén a szólózgatás, és még az a meglepetés is jól áll a dalnak, hogy az egészet Lovasi zárja egy szál zongorával. Nem is értem, miért nem ez a dal lett a zárószám, hanem a Nem járkálnak, ami szerintem jóval kevésbé karakteres.
Ahogy egy kollégám fogalmazott, amikor az új albumról beszélgettünk: ha nem tudnánk, hogy ez egy Kispál-lemez, valószínűleg magunktól nem jöttünk volna rá. Sokkal közelebb áll az összkép a Kiscsillaghoz vagy Lovasi szólóprojektjéhez, a hangszereléstől az énektechnikákon át a számszerkesztési megoldásokig. Kispál András sajátos gitártechnikája is picit elvész, miközben egyaránt érezni Cseh Tamás vagy Tom Waits hatását egyes számokon. Azt viszont nagyon értékelem, hogy itt-ott befért némi önironikus fricska, hiszen pár kifejezés visszaköszön a dalokban a zenekar korábbi időszakából, mint például a tökéletes helyettes kifejezés.
Nagyon örülök neki, hogy itt a Telexen nem használunk pontozást semmilyen kritikánál, mert bármit is adnék a Beszorult mondatra, nem lenne igazságos. Egyik részről egy olyan zenekarról beszélünk, amelynek tagjai hosszú szünet után nemrég kezdtek el újra együtt zenélni, és a róluk készült dokumentumfilmből is érezni, hogy mintha fontosabb lenne nekik a zenével közösen eltöltött idő, mint az, hogy most akkor írják meg a következő Naphoz Holddalt.
Másrészről viszont mégis csak baromira örülök neki, hogy elkészült ez a lemez, mert bőven vannak rajta kiemelkedő pillanatok és fülbemászó részek, és nagyon érdekes megfigyelni, hogy ilyen formátumú, tapasztalt zenészek a pályájuk ezen szakaszában mégis hol tartanak zeneileg. Sőt, igazából nagyon szeretném a Rózsaszínt, a Fenevadat vagy a Mocsárt élőben is hallani. Márpedig ha egy lemez után szeretném látni élőben is a zenekart, az csak azt jelentheti, hogy valamit ismét sikerült nekik nagyon eltalálniuk.
Az új Kispál és a Borz-album mától elérhető minden streamingfelületen.