Ha valakinek azt mondom, hogy a mozikban most meg lehet nézni egy három óra hosszú lázálmot valakinek a legnagyobb szorongásairól, valószínűleg nem sikerült rábírnom, hogy jegyet vegyen. Ha hozzáteszem, hogy Joaquin Phoenix játssza a főszerepet, a duzzadt heréjű, mégis töketlen Beau-t, aki mindentől retteg, ami az útjába kerülhet, a filmet pedig Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák), a feel-bad filmek újdonsült királya rendezte, akkor meg végképp nem sikerült senkit meggyőznöm.
Pedig az Amitől félünk kétségtelenül valami, egy bizarr, kategorizálhatatlan, folyamatosan túlzásokba eső, felettébb kényelmetlen valami, és ha valaki nem azért jár a mozikba, hogy simogassák a buksiját, megveregessék a vállát, vagy esetleg elengedje ügyes-bajos dolgait pár órára, akkor ennek valaminek részei akár meg is szólíthatják. Ha éppen nem akarja fejvesztve elhagyni a mozit.
Az Amitől félünk az a film, amit Ari Aster mindig is meg akart csinálni. A szó legszorosabb értelmében: 2011-ben már elkészítette a sztori első pár percét egy rövidfilmben, néhány évvel később pedig már a forgatókönyv változatával is megvolt. De nincs az a kreatív hátszél, amivel egy rendező meg tudta volna ezt elsőnek rendezni, legalább egy bizonyítás kell, vagy jobb esetben kettő, mielőtt az ember belevág valami ilyen extravagánsba: a Donnie Darkót rendező Richard Kellynek a karrierje ráment arra, hogy másodikra a nagyon passzoló című A káosz birodalmát készítette el, David Robert Mitchell pedig a második rendezését, a Valami követ című zseniális horrort követte az önmaga értelmetlenségét hangoztató Kaliforniai rémálommal.
Az Amitől félünk beleillik ebbe a képzeletbeli sorba, egy kompromisszummentes, öntörvényű kiteregetése azoknak a mániáknak és fétiseknek, amik Ari Aster fejében pingpongozhatnak.
Annak az Ari Asternek a fejében, aki az Örökség és a Fehér éjszakák alapján elhitette velünk, hogy horrorrendező, aki otthon van a szektákban, a kínzó fájdalmakat átélő, és erőszakos katarzisokban kibontakozó női főszereplőkben (előbbiben Toni Collette, utóbbiban Florence Pugh), és aki a szenvedést és a balszerencsét olyan távolságokba el tudta nyújtani, hogy az örökkévalóságig tartó nyomasztástól talán nevetni is lehetett rajtuk. Aster sokszor állította, hogy a filmjeit ő gyakran humorosnak szánja, de sosem voltam benne biztos, hogy sikerült is neki. A groteszk megy, a bizarr megy, a szánalmas megy. A humor nem annyira.
Most sem, pedig az Amitől félünk nagyon sokszor próbál szándékosan nevettetni. Asternek megvan az a szokása, hogy a humorosnak szánt jeleneteket néha horrorként, a horrorjeleneteket pedig vígjátékként veszi fel, a disszonanciát pedig semmiképpen sem tudja feloldani korunk talán leginkább véresen komoly színésze, Joaquin Phoenix sem.
Phoenix az a Beau, aki az eredeti cím alapján nagyon fél. Egy meg nem nevezett amerikai nagyváros pokoli negyedében lakik, ami úgy néz ki, ahogy Lázár János Bécset képzelte el: késelő őrültek, zombiként csoszogó bolondok, öngyilkosok, gyilkosok, mindenhonnan veszély. Készül meglátogatni az édesanyját, de elbaltázza az indulást, elveszíti a lakáskulcsát, onnantól pedig megindul a pokoljárása. Amit csak tetéz az, hogy telefonon megtudja, édesanyja szörnyű háztartási balesetben életét vesztette, neki pedig oda kell érni a temetésre, nehogy szégyenben maradjon.
Így indul el az Amitől félünk háromórás odüsszeiája, hős helyett egy tutyimutyi, mindenre alkalmatlan fickóval, akit nem a kalandvágy, hanem annak pontosan az ellenkezője vezet, a mindentől való rettenetes félelem. A világ is összeesküszik ellene: a szomszéd bolond, egy mérgező pók szabadult el a házában, a kisboltban nem működik a bankkártyája. Az apró kellemetlenségek aztán tetéződnek, amikor Beau messzebb jut az otthonától – először egy olyan házaspárhoz (Amy Ryan, Nathan Lane), amelynek a fiuk mindent átitató gyásza mellé a világ legborzasztóbb tinilánya jutott, és egy régi bajtárs veterán a kerti lakókocsiba.
És ezen a ponton fel is adom, hogy összefoglaljam jobban, mi történik az Amitől félünkben, mert nem fog menni. Aster forgatókönyve könnyen megkülönböztethető állomásokon viszi keresztül a főhősét, de ezek az állomások a saját logikájuk szerint működnek. A műfajok nem számítanak: a kertvárosi szatíra átadja a stafétabotot egy bámulatosan kivitelezett animációs jelenetnek, a visszaemlékezések lecsupaszított, stilizált képi világát horrorszerű részek szakítják meg, hogy aztán visszatérjen az egész egy gyagya vígjátékba. Szédítő is lehetne, de az érzés inkább olyan, mintha a vetítő húszpercenként megunná a filmet, amit nézünk, és betenne egy másikat.
Vagyis ez nem teljesen igaz, ugyanis van vezérfonal: Beau útja, hogy elgyászolja édesanyját, hogy megértse, mit keres ezen a világon, és hogy megpróbálja valahogy az életét egyenesbe hozni. Mivel egy Ari Aster-filmről van szó, ez nem egy leányálom, hanem leginkább egy neurotikus férfiálom, amiben semmi sem megy úgy, ahogy kellene, ahol szörnyek leselkednek ott, ahol nem kellene nekik, és ahol a segítség majdnem annyira taszító, mint az agresszív pszichopata a közelben. Aster nem éppen a legfinomabb eszközökkel próbálja egy ember teljes egzisztenciáját feltérképezni és megérteni: az Amitől félünk konkrétan egy szülésjelenettel kezdődik, a magzat homályos szemszögéből, az édesanya élesen hallható méltatlankodásával mint első emlékkel. Az emlék, amely valamennyire össze is foglalja azt, amit a következő három órában kapni fogunk. Nem minden ilyen súlyosan szájbarágós, egy különösen ihletett részben Beau egy távkapcsolóval visszapörget egy felvételt, majd gondol egyet, és előre pörget, ezzel pedig megnézi a saját jövőjét is. És egyik jövőbeli kép sem hasonlít a másikra.
Szórakoztató ez az egész? Nehéz megmondani, mert annyi irányba halad egyszerre, hogy néha képtelenség kiigazodni rajta. Művészi teljesítmény? Mindenképpen, ha arra vágyunk, hogy belekukkantsunk egy olyan ember fejébe, akinek minden művészi eszköze és pénzügyi lehetősége megvan arra, hogy azt akadályok nélkül meg tudja nekünk mutatni. Jó ez? Nem tudok erre egyértelmű választ adni.
Élménynek mindenképpen élmény, ahogy az is élmény lehet, hogy az ember az életében először elmegy terápiára, vagy lát egy verekedést az utcán.
Semmiképpen sem hagy minket belesüppedni a kényelembe, sőt aktívan próbál abból kizökkenteni mindenféle eszközökkel, legyen az egy riogatás, egy fertelmes látvány, egy pusztító nagymonológ, vagy egy túlságosan is egyértelmű vicc. Mintha beülnénk egy profi driftelő mellé, és minden kanyarban azt hinnénk, hogy ki fogunk sodródni. Ari Aster mindig visszarántja az autót a helyes útra, de néha úgy érezzük, jobb lenne kiszállni.
Az Amitől félünk április 20-tól látható a mozikban.
