2023. április 18. – 20:54
Úgy tűnik, idén végleg szélnek ereszthetjük azt a harmincéves filmes közhelyet, hogy videójátékokból nem készült még jó mozgóképes adaptáció. Év elején a The Last of Usból forgatott sorozat állított új minőségi rekordot, most pedig a Super Mario Bros: A film mutatott be hasonló bravúrt, animációban. Amivel semmiképpen nem szeretném azt állítani, hogy ez utóbbi jó film lenne, de ennek ellenkezőjét meg pláne nem. Elmagyarázom.
Egy adaptáció hozott anyagból dolgozik, vagyis általában van egy markáns történet, amit aztán lehet alakítani az adott médium kívánalmai szerint. A The Last of Us című videójátéknak kiemelkedően szuper sztorija volt, és a belőle készült sorozat ehhez többé-kevésbé hű maradt, sikerét pedig részben ennek köszönhette.
A Super Mario Bros: A film annyiban szintén tökéletes adaptáció, hogy hűen hozza az eredetit: azt a harsány és néha összefüggéstelen bugyutaságot, ami a Mario-játékok univerzumát mindig is jellemezte.
És ez nem újságírói szemétkedés, szerintem ez valahol tényleg erény. A Mario-játékokat megfilmesíteni olyan vállalkozás, ami eleve mínuszról indul, mert ezeknek a játékoknak sosem a sztori volt az erősségük. Sőt, az a gyengéjük volt, még a szerepjátékos Paper Mario vonal is inkább a bájával és vizuális gegjeivel próbált hódítani.
Mert hát kicsoda Mario? Egy olasz(os) vízvezeték-szerelő, aki első játékában egy hordókat dobáló majomtól ment meg egy hercegnőt, a későbbiekben pedig mágikus vízvezetékekben teleportál, fantáziavilágokban ugrál harcias teknősökre (vagy ha úgy tetszik, tekikatonákra) és veszett gombák elől menekül – ebből nehéz kihozni Oscar- vagy Emmy-esélyes alkotást. A Mario franchise-nak mindig a sokszor tökélyre csiszolt játékmenet volt a nagy mutatványa, a parádésan felépített pályák, a vajsima irányítás, a rengeteg játékfejlesztői ötlet. A sztori szinte mindig alibi volt, Mariót egyetlen mondatban elmesélhető, primitív konfliktusok mozgatják újabb és újabb pályákra.
És ezzel elérkezünk a filmes játékadaptációk ősbűnéhez, az 1993-as Super Mario Brothershez. Ez volt az első komoly videójáték-feldolgozás, és olyan penetránsan rossz volt, hogy rögtön meg is alapozta az említett közhelyet. De 1993-ban a Mario-játékokban még annyi minimális történet sem volt, mint manapság, az alkotóknak szinte a nullából kellett cselekményt varázsolniuk. Erőlködésük érződött a filmen, és mivel a rendezők a Max Headroom nevű brit kiberpunk tévésorozat készítői voltak, az 1993-as Super Mario Brothers is egy sci-fi disztópia lett, amiben viszont a Mario-toposzok egyáltalán nem működtek (a Nintendo ekkor tanulta meg, hogy a brandjeit legalább olyan vehemenciával védje, mint az a böhöm majom a hercegnőt).
Ezt a harmincéves csorbát köszörülte most ki a Super Mario Bros: A film. A rendezői székben megint egy tévésorozat rendezőpárosa ült, Aaron Horvath (magyaros neve ellenére kaliforniai születésű) és Michael Jelenic, akik eddig leginkább a Tini titánok, harcra fel! című Cartoon Network-rajzfilmmel szereztek nevet.
A forgatókönyvíró még kevésbé ismert: Matthew Fogel, aki a Lego-kaland 2. és a Minyonok: Gru színre lép egyik írója volt, de a Mario-film az első önálló munkája. Nyilvánvaló, hogy mindhárman nagy lehetőséget kaptak azzal, hogy a Nintendo rájuk bízta a filmet, és gyanítom, hogy kellően nyitottak voltak, amikor az egyik producer, a Nintendo kreatív atyaúristene, számos Mario-játék vezető fejlesztője, Mijamoto Sigeru előjött a saját ötleteivel.
A végeredmény narratív szempontból pont olyan, mint egy Mario-játék: a sztori szinte csak alibi, a lényeg, hogy a felhasználó mindig részese legyen valamilyen trükkös akciónak, lásson sok színt, képi poént és cukiságot. Ha így vesszük, a Super Mario Bros: A film remek feldolgozás. Ha viszont általában a jó animációs filmekhez (és még csak nem is feltétlenül egy klasszikus Pixar-műhöz) hasonlítom, akkor csúnyán alulmarad – de ez valamennyire az alapanyagnak is köszönhető.
Hogy Fogel valószínűleg tudott volna azért jobbat, az a film elejéből látszik: kapunk egy kis összekalapált eredettörténetet, azaz magyarázatot arra, hogy egy brooklyni vízvezeték-szerelő hogyan kerül tekikatonák közé, az pedig kifejezetten szellemes, ahogy a sztori feloldja Mario szinkronhangjának dilemmáját (erről mindjárt bővebben).
De aztán felsorakoznak a játékok ismertebb szereplői, és jönnek az olcsó megoldások, például többször is valamilyen videójáték-pálya kerül a cselekménybe. Eközben fokozódik a tempó, egyre kevesebb dolog kap magyarázatot, és a végére a film történetéből is csak egy Mario-játék sztorija lesz: Mariónak meg kell mentenie valakit. Ezúttal a testvérét, és természetesen a Mario-univerzum visszatérő főgonoszáról, a teknősre és sárkányra egyaránt emlékeztető Bowsertől. Ezzel kell beérni – de legalább a film hű a Nintendo-csapásirányhoz, sehol egy kiberpunk díszlet.
A helyzetet menti pár olyan poén, ami Mario-játékba biztosan nem fért volna bele (például egy nihilista mellékszereplő, aki érezhetően a felnőtt nézőknek produkálja magát), és persze a körítés. Mijamoto mellett a másik producer Chris Meledandri volt, aki a Universal animációs stúdióját, az Illuminationt alapította és azóta is vezeti. Ez jelzi, hogy a film kiemelt figyelmet kapott, és az Illumination meg is hálálta, hogy a Nintendo őket választotta (egy ideig a Sony animációs részlege is versenyben volt). A cég párizsi stúdiójának hadseregnyi grafikusa Horvathék irányításával szépen összehozott egy egységes Mario-dizájnt, ami többnyire az elmúlt évek 3D Mario-játékainak látványvilágára épül, de ügyesen megjeleníti korábbi játékok szereplőit, miközben az animáció minősége méltó egy moziélményhez.
A zene is tiszteletben tartja a forrást: Brian Tyler a Mario-játékok legismertebb témáit dolgozta fel, és egyeztetett azok eredeti zeneszerzőjével, Kondo Kodzsival is. De a biztonság kedvéért volt pénz néhány régi sláger licencdíjára is a Thunderstrucktól a Take On Me-ig, és még Bowser is énekel egyet, ami nekem a film egyik csúcspontja volt.
A szinkronhangok angolul is, magyarul is fantasztikusak, hiába volt az első trailer után hiszti abból, hogy Chris Pratt nem elég mariós. A Mario-játékokban a főhős eltúlzott olasz akcentussal mond olyanokat, hogy „lets-a-go”, ami ugyan remek viccekre ad lehetőséget, de egy filmben kevés lenne, ráadásul 2023-ban már nem menő egy szereplő származását karikatúraszerű beszédmóddal azonosítani. Ezt a film remekül megoldja azzal, hogy tulajdonképpen maguk a szereplők beszélik ki a problémát. De aki nagyon hiányolná az eredetit, az örülhet egy Giuseppe nevű háttérfigurának, aki néha cameózik egyet az eredeti angol Mario-szinkronszínész, Charles Martinet hangján.
Szóval a Mario-film szépen mutat, jól hangzik, csak történetben nem ad sokat. De ez a film nem recenzoroknak készült, hanem a játékok rajongóinak – ami okozott is bennem egy kis identitásválságot. Háztartásunkban is meg-megfordulnak Mario-játékok, így végigvigyorogtam ezt a mesét, de közben a belső filmkritikusom azért csendben sírdogált. Aztán győzött a gémer énem, és két pofára ettem a popcornt, miközben hatéves fiam és kilencéves lányom csillogó szemekkel, visítva szórakozott mellettem a filmen (eddig kétszer, de lesz ez még több alkalom is, úgy érzem).
Apropó, azt a 12-es korhatárkarikát nem kell komolyan venni: szinte minden civilizált országban enyhébb, 7-8 év körüli besorolást kapott a film. Egyelőre értetlenül állok az előtt, hogy itthon miért került egy pikszisbe például a Dungeons and Dragons: Betyárbecsülettel. (Remélem, nem az a megfejtés, hogy a filmben Mario Kart-pályaként feltűnik egy hatalmas szivárvány.)
Bár Magyarországon talán még nincs sok Mario-rajongó (mert nálunk egy meghatározó évtizedig Nintendo-konzolok helyett Commodore-gépek voltak menők, aztán meg a pécé), világszerte óriási tömegek nyüstölik a vízvezeték-szerelő játékait. Ezek a rajongók meghálálták a törődést: a Super Mario Bros: A film globális bevétele mostanra biztosan átlépte a 700 millió dollárt, amivel máris a legsikeresebb videójáték-adaptáció, de az sem kizárt, hogy az év legtöbb pénzt hozó filmje lesz (ha a tavaly bemutatott Avatar 2.-t nem számoljuk). De ennél talán fontosabb a rajongóknak, hogy Mario végre bocsánatot nyert az 1993-as ősbűnre. Családi mozinak meg amúgy egynek elmegy.
A Super Mario Bros: A film április 6-a óta látható a magyar mozikban.
