A The Last of Us – most már hozzá kell tenni, hogy a videójáték, nem a tévésorozat – nekem elsősorban Joel Miller elgyötört tekintetéről szólt. A pillantásról, amiben annyi elszántság és fájdalom sűrűsödik, hogy látszik, ez az ember már szinte mindent elveszített és rengeteg nehézséget élt túl lelki hegekkel. Például húszévnyi zombiapokalipszist Boston környékén.
2013-ban, megjelenésekor próbáltam ki a Naughty Dog stúdió videójátékát. Friss apa voltam, a lányom három hónaposan aludt a hálószobában, mialatt én az éjjelekből fél-egy órákat lelopva a kanapén végigjátszottam a The Last of Ust. Amiben többnyire ez a Joel pátyolgat egy lánygyereket, Elie-t, és miközben egyik életveszélyes helyzetből a másikba kerülnek, egyre jobban kötődnek egymáshoz. Én ezalatt Joelhez kötődtem, aki a földi pokolban kényszerből vigyáz egy kiskorúra, aztán hamarosan több lesz, mint testőr. Sokkal több. Furcsa érzés volt, hogy zombiirtás közben folyton az apasághoz tértek vissza a gondolataim, a játék végét pedig megkönnyeztem.
Majdnem tíz évvel később a lányom már negyedikes, én pedig ülök egy másik kanapén, Pedro Pascal elgyötört tekintetét nézem, és éppen önvizsgálatot tartok apaként. Aztán a déjà vuből felocsúdva arra gondolok, hogy valaki végre megcsinálta. Itt az első igazán jó videójátékos adaptáció. Tegyük hozzá, hogy nem volt magasan a léc.
Az eredeti játék nem csak rám volt nagy hatással: rangos díjakat nyert, tízmilliós nagyságrendben kelt el, később született egy folytatása, tavaly pedig egy szebb grafikájú verziója is megjelent. Nyilván Hollywood és a tévés vállalatok figyelmét is felkeltette egy ilyen alapanyag. A mozikba végül nem jutott el (bár voltak rá próbálkozások), de a tévésorozat összejött. A játék író-producere, Neil Druckmann és a Csernobil sorozat vezető alkotója, Craig Mazin elkészítették az HBO-nak a játékéval megegyező című The Last of Ust (a magyar cím is ez).
A közös munkáról alkalmam nyílt beszélni Druckmann-nel és Mazinnal (az elhangzottakról itt lehet olvasni), és premier előtt megkaptam a teljes sorozatot. Ezért állítom teljes bizonyossággal azt, hogy mozgóképen ennél jobb még nem történt videójátékkal. Meg azért, mert nekem a videójátékon alapuló film (és sorozat) egy nehezen kimagyarázható kattanásom, a műfajban a gyatra alapszínvonalat megteremtő 1993-as Super Mario Brothers óta majdnem az összes ilyen adaptációt láttam. Igen, mindegyik Resident Evil-filmet is. Igen, Uwe Boll borzalmait is. Igen, még az Egyedül a sötébent is. Igen, végig. Ezek a filmek többnyire dermesztően borzalmasak voltak, néhány kiemelkedő alkotás jó esetben mutatott egy értékelhető színészt vagy pár vicces poént, és akadt két-három kivételes csoda is, amit már erős középszernek lehetett nevezni. Hogy mégis mindig megnéztem a soron következő szutykot, az a remény erejének szép példázata.
Mazinéknak annyiban könnyű dolguk volt, hogy a videójátékok közül A The Last of Usé az egyik legjobban megfilmesíthető sztori. Neil Druckmann eleve filmszerű dramaturgiával, nagyon szép ív mentén építette fel a karaktereket és a cselekményt, így komplett jeleneteket és dialógusokat lehetett átvenni a sorozatba, szinte változatlanul. A korábbi játékadaptációk többsége vagy ott hasalt el, hogy túlságosan szabadon kezelte az alapanyagot, vagy eleve nem is volt épkézláb megfilmesíthető történet és szereplők, és klisékkel pótolták a helyüket (rád nézek, Rampage). Még az egész szórakoztató Sonic, a sündisznó is azért magasodhatott ki a mezőnyből, mert a Sonic-játékokat teljesen zárójelbe tette, és azzal a gondolattal játszott el, mit kezdene a főhős a Földön.
Az tényleg most először jött össze, hogy egy film vagy sorozat hűen és színvonalasan visszaadja egy játék sztoriját a játék szereplőivel és a játék hangulatával.
Persze, hálás alapanyaggal is nagy kihívás passzívan befogadható művet csinálni egy interaktív médiumból, ami kontrollert ad a játékos kezébe, és folyton próbára teszi annak reflexeit, figyelmét, kombinációs képességét és még egy rakás készséget. A lényegi játékmenet teszi ki a körülbelül 15-20 óra alatt végigjátszható The Last of Us nagy részét, a sztori pár órányi átvezető animációból összeáll, így Mazinnak és Druckmann-nek el kellett döntenie, mivel tölti ki a sorozatban a maradék időt.
Ezen a ponton két nagy csapdát is elkerültek. Egyrészt nem nyújtották el a játék sztoriját több évadra. Mert a The Last of Us világa amúgy lehetővé tenné, hogy újabb szereplőkkel, helyszínekkel és mellékszálakkal évekig rotyogjon alacsony hőfokon, mint a Walking Dead. De a sorozat kilenc epizódja teljesen feldolgozza a játékot, sőt még annak 2014-ben megjelent kiegészítőjét, a Left Behindot is – és ez így sokkal hatásosabb, mintha a történet felénél egy cliffhanger ígérné be a második évadot. Amit a játék elmesél, azt így, egyben kell elmesélni, így tud csak katartikus lenni a befejezés.
A másik csapda az lett volna, hogy azoknak készítik el a sorozatot, akik amúgy is ismerői és rajongói a játéknak. Mazinék viszont Joel és Ellie pokoljárását kifejezetten a fogalmatlan nézőknek mutatják be, azoknak, akiknek akár sosem volt kontroller a kezükben. Ez azt is jelenti, hogy nagyon sok minden, akár teljes epizódok ismerősek lesznek a játékosoknak – ami egyszersmind azt is mutatja, hogy Mazin és Druckmann nagy alázattal kezelték az alapanyagot. Néhány ponton tértek csak el tőle (egy olyan epizód is akad, ami azért több rajongót próbára fog tenni), de a két főszereplő ugyanazt az utat járja be, mint a játékban. Viszont a gémerek is örülhetnek, mert több új háttérinfó és jelenet is bekerült a sorozatba, köztük egy olyan gyomros, amit Druckmann tervezett betenni a játékba, de végül kimaradt belőle. És persze ha ismerjük is a sztorit, lehet élvezni azt, ahogyan élő szereplősen mutat a tévé kijelzőjén.
Mert a The Last of Us kiállása remek – nem csoda, hogy egy kanadai forrás szerint egy Trónok harca-évad büdzséjével mérhető, amennyibe került a megvalósítása. A játék korának egyik legszebb grafikáját mutatta fel, bizsergető érzés ezt díszletként viszontlátni, de a mutáns gombafaj által életre zombik sem okoznak csalódást. A hangulatot ismerős dallamok teszik teljessé, mert a játék zenéjét szerző Gustavo Santaolalla komponált a sorozathoz is, illetve részben újrahasználta korábbi műveit. Viszont a díszleteknél és a zenénél sokkal fontosabbak a karakterek, mert a játékból megtanulhattuk, hogy zombiapokalipszis idején is az ember jelenti a legnagyobb veszélyt, még akkor is, ha amúgy nem rossz szándékú, csak meg akarja érni a következő napot. Szóval egy elfuserált castingon elhasalt volna az egész sorozat.
És itt megint visszajutunk oda, hogy a készítők nem a rajongókat akarták kiszolgálni, hanem olyan színészeket választani, akik jól visszaadják a szereplők jellemét. A két főhőst megformáló Pedro Pascal és Bella Ramsay is kapott hideget-meleget a Twitteren, mert több játékos szerint külsőleg nem hasonlítanak eléggé a játékban megrajzolt Joelhez és Ellie-hez. Az igazságtalan és szűk látókörű hozzáállásra a két színész parádésan rácáfol a sorozatban: Ramsay remekül hozza a játékbeli Ellie szerethető-idegesítő kamaszmanírjait, Pascal pedig visszafogott, érzékeny játékával tökéletes Joel. De a mellékszereplők is fantasztikusak, különösen Nick Offerman és Murray Bartlett, akiknek a karaktereiről inkább nem árulok el semmit.
Bár a The Last of Us nagyon jó sorozat, azért nem tökéletes. Főleg a második felében akad egy-két jelenet, aminél úgy éreztem, hogy videójátékban jól működött, de egy tévésorozatban csak egy picit jobban át kellett volna alakítani vagy jobban megmagyarázni. Azt viszont sajnáltam, hogy a gombafaj fertőző spórái kikerültek a sztoriból, mert ezzel elveszett egy komoly feszültségforrás. És bár ez nem hiba, furcsa volt, mennyire adagokra osztott a történet. Ami egy tévésorozattól persze nem meglepő, de a legtöbb epizód önmagában is egy-egy kerek és erős mikrosztori, a fő cselekményszál viszonylag lazán fűzi ezeket össze, és csak a végén kap lendületet. Ez az eredeti játékban is így van, de tévén feltűnőbb: olyan, mintha videójáték-pályákra osztották volna a sorozatot. Persze a dramaturgiába mélyebben belenyúlni kockázatos lett volna, de érezhető, hogy lehetett volna ezt a sztorit még jobban is a tévéhez közelíteni.
Gondolom, épp elég kockázatos volt ráereszteni a kilenc epizódra hét rendezőt és három operatőrt, köztük első amerikai tévés munkájukat forgató európai független filmeseket. A sok különböző látásmódból kellett valamilyen egységet alkotni, és a két showrunner ezt meggyőzően meg is tette – viszont ennek az lett az ára, hogy az európai rendezők stílusa azért nem jelenik meg olyan nagyon markánsan a sorozatban. De annyira éppen jelen van, hogy a sorozat rendezése kapjon egy kellemes eklektikát, és ez igaz a fényképezésre is. És itt a rajongóknak is jut egy kis csemege: akad néhány beállítás, ami nekik szól, például olyan lopakodós snittek, amik akár az eredetiből sem lógnának ki (szerencsére ezek nincsenek túlhasználva).
De a rajongók ennél sokkal többet kaptak, még úgy is, hogy nem ők voltak a célcsoport. A legtöbb videójátékos film- vagy tévéadaptáció állandó negatív hivatkozási pont volt eddig, elrettentő példák lelketlen fércművekre. Január 15-től (magyar idő szerint 16-án reggeltől) ez máshogy lesz. Joel és Ellie posztapokaliptikus road movie-jával a gémerek is kaptak egy hivatkozási pontot. Egy olyan adaptációt, amire büszkék lehetnek, ami csak az eredeti játék sztorijával és más erényeivel – például Joel elgyötört tekintetével – válhatott máris 2023 egyik legerősebb sorozatává.