2023. április 12. – 04:57
Olykor katasztrofális filmválasztásai és sajátos viselkedése miatt az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy Nicolas Cage amúgy jó színész, aki néha rossz döntéseket hoz. Rossz döntés volt például az, amikor kastélyokat meg dinókoponyákat vásárolt, és akkora adósságot halmozott fel, hogy ész nélkül kellett elvállalnia mindenféle, ismeretlen színészekkel készített, általában Romániában vagy Bulgáriában forgatott, alsó kategóriás krimit.
A szinte véletlenszerű címeket kapó, teljesen érdektelen filmek mellett viszont mindig képes kisebb csodákra: az utóbbi évekből a Mandy, a Szörnyszülők vagy a Disznó mind bebizonyította, hogy néha össze tud érni egy film ambíciója, Cage elhivatottsága és az a megközelítés, amit kiválasztott magának az adott projekthez. Bevallottan, karrierje kezdetétől vonzódik például a német expresszionizmus filmjeinek eltúlzott, színpadias alakításaihoz, amikor nagy gesztusokkal, majd' szétfeszülő arcjátékkal, őrült módjára játszik. Ez az, amit leginkább azonosítunk vele, és emiatt szokták őt campnek is nevezni. Pedig Cage nem camp, csak néha vadkempingezik.
A Renfielddel viszont végre megtalálta magának azt a szerepet, ami megtestesíti a német expresszionizmust magát: Drakula grófot, akinek eljátszásában vághat pofákat, vadul meresztheti a szemeit, hosszú műkörmökkel piszkálhat másokat és saját magát, vagy pedig vértől tocsogó fogsorokkal utánozhatja a vonulat legismertebb filmjeinek grimaszait. A Renfield elmegy odáig, hogy ugyan a műfaj százéves klasszikusát, a Nosferatut nem, de az azok hatása alatt készült Lugosi Béla-filmeket megidézi, méghozzá úgy, hogy Cage fejét digitálisan rápakolják a mi Bélánk testére, hogy eljátssza, hogyan ismerkedett meg leghíresebb famulusával. Látom magam előtt azt a prezentációt, ahogy a színésznek elmondják, hogy pár másodpercre ő lehet Lugosi Béla, és felcsillan a szeme.
Nicolas Cage alakítása az egyetlen igazi ok, hogy megnézzük a Renfieldet, ezt az idejétmúlt, sitcomszerű viccelődésekkel és digitális vérfürdővel teli, se hús, se hal horrorvígjátékot, amiről tudom, hogy nem a legcombosabb érv. Cage tényleg elemében van, néha vastag smink és maszk, néha csak egy púder alatt, mindig is hegyesre csiszolt fogakkal aprítja New Orleans ártatlanjait, akiket hűséges szolgája, Renfield szolgáltat neki. Értelemszerűen utóbbi a film főszereplője, az a Renfield, aki Bram Stoker eredeti regényében egyre súlyosabb tüneteket produkál az őrületében, de mindvégig rács mögött.
Ez a Renfield egy igazi millennial, igaz, egy évszázaddal korábbról. Egy másik Nicholas, Hoult alakítja, és a státuszának szabályai is mások. Ha bogarat eszik, szuperereje lesz, de csak kis időre. Ha megsérül, Drakula vére meggyógyítja. És mellesleg csoportterápiára jár, mert azt gyanítja, egy agresszív és elnyomó főnök sanyargatja. Elég konkrét a gyanú, ha a főnököd arra kér, szállíts neki ártatlan áldozatokat, hogy kiszívhassa a vérüket, de Renfield százéves elnyomás után csak most kezdi kapisgálni, hogy a helyzet annyira nem jó.
Tényleg nem jó, és a film sem különösebben az. A Renfield annak az eredménye, mint ha valaki egyszerre szivattyúzna vért a Hétköznapi vámpírok ápoló-munkahelyi sitcomjából, a Ha/Ver kikacsintóan erőszakos akciójeleneteivel, belepumpálva egy therapy-speakkel címkézett küblibe, és azt mondaná, hogy tessék, igazi bűnös élvezet. De nem az sajnos, a bűnös élvezethez bűn kell, érzelmek, lendület, igazi fennforgatás, nem pedig ez az álmosítóan biztonsági játék, amit ez a film művel.
Álmosító a tinédzsereket megcélzó, de furcsán prűd humor, a délutáni tévésorozatok közhelyeiből felépített mellékszereplők (élen az amúgy nagyon tehetséges, de itt nagyon alulhasznált Awkwafinával), a semmit-az-agynak elven működő, rángatózó akciójelenetek, azaz gyakorlatilag minden és mindenki, ami ebben a filmben nem Nicolas Cage. A Renfield sokszor túl hektikus ahhoz, hogy bármi értelme legyen, és csak akkor áll meg hosszabb időre, amikor Cage arcát bámulhatjuk, ahogy fertelmes pofázmányával megigézi a szerencsétlen szereplőket. A nézőn csak majdnem működik.
És amikor nem ezt a fertelmes pofázmányt nézzük, a Renfieldben minden próbálkozása ellenére nem lesz több energia, mint egy vértől megszabadított hullában. A lassan mindenféle rémséget (posztapokaliptikus gyerekkatona, zombi, sznob gasztrorajongó) eljátszó Hoult semmit nem tesz, hogy a címszereplő több legyen egy elnyomott tutyimutyinál, az amúgy leginkább tényleg sitcomokból ismerhető Ben Schwartz pedig súlytalan a vámpírügyekbe bekavaró gengsztercsemeteként. Pehelysúlyú mindenki Cage-hez képest. A film el sem bírja.
A Renfield csütörtöktől látható a magyar mozikban.
