2023. március 31. – 05:00
Jómagam is szeretem a vállalatokat, de nem sejtettem, hogy az Air című film azt fogja elvárni tőlem, hogy azonosuljak Amerika harmadik legnagyobb sportcipőgyártójával, és drukkoljak azért, hogy sikerüljön terméket faragni egy emberből, és ezáltal annyi pénzt keressenek vele, amennyit én soha az életemben összesen nem fogok. Nem a Niketól vagy Michael Jordantől irigylem a pénzt, csak van abban valami álságos, hogy Ben Affleck legújabb rendezése arról szól, hogy lassan megtörténik valami, amit nyilván mindenki tud, emberek degeszre keresték magukat, végefőcím, közben sem a világról, sem az üzletről, sem a film szereplőiről nem mond el semmilyen általános érvényűt. A Nike egyszer kockáztatott, bejött neki, azóta gazdagok. Erről biztos lehetne mélyrelátóan, érdekesen, perspektívát adva beszélni – az Air nem az a film.
Még ha be is illeszkedik egy új trendbe, ami szerint már nem fejlesztésekről, korszakokról, hanem egyenesen termékekről készülnek filmek. Ilyen volt a berlini filmfesztiválon bemutatott BlackBerry, ilyen a nemsokára az Apple-streamingre érkező Tetris. Eddig a BlackBerryhez volt szerencsém, ami mint termék és történet is több előnnyel indult, nevezetesen hogy egy irtózatos bukás lett belőle. Mi a szórakoztatóbb egy csomó pökhendi ember bukásánál? Semmi. Az Air egy stabil tempóban, a szemünk előtt történő siker krónikája, amiben hiába kellene a szerencsétlen, alulról küzdő, túlélésért harcoló céget látni a Nikeban, még az erről készült filmben is elhangzik, hogy majdnem egymilliárd dolláros forgalmat ért el 1984-ben.
Az Air ugyanis 1984-ben játszódik, és ezt annyira fafejűen jelzi, hogy a film el sem kezdődött, de már megszólal Sting vokálja a Money For Nothingból, hogy aztán a főcím egy hosszú montázs legyen az év ikonikus pillanataiból: az okét mutató Eddie Murphy, kvarcjátékok, Los Angeles-i olimpia. A főszereplőnk a Nike kosárlabda-szakértője, Sonny Vaccaro (Matt Damon), akinek elege van abból, hogy a cég mindig képtelen betörni a kosarasok világába, és miközben az Adidasról a Run DMC ír számot, a Converse-nek meg menő reklámjai vannak, a Nike csak arra jó, hogy fussanak benne az emberek. Ez amúgy nem annyira rossz dolog, de Vaccaro többet akar: levadászni egy feltörekvő játékost, akivel be lehetne robbanni ezen a piacon. Ez a sztárjátékos pedig nem más, mint Michael Jordan. Jordanhez viszont át kell vágnia magát Jordan édesanyján (Viola Davis), ügynökén (Chris Messina), sőt, a saját főnökén, a Nike vezérigazgatóján, Phil Knighton (Ben Affleck) is.
Az Air úgy az Air Jordan 1 keletkezésének története, hogy nem a tervezőasztalt vagy a bőr vágását, varrását követjük, hanem azokat a vállalati döntéseket és lavírozásokat, amik megengedhették, hogy ez a termék egyáltalán elkészüljön. Vagyis inkább azt, ahogy Vaccaro nyúzza a főnökét, a begyöpösödött, excentrikusnak tűnő Knightot, hogy ugyan finanszírozzon meg egy nagyobb befektetést, miközben azzal zsonglőrködik, hogy Jordan meglehetősen mocskos szájú ügynökét és keménykezű édesanyját is próbálja még horgon tartani, nehogy ellopja őket egy rivális vállalat.
Ezek nem túl izgalmas dolgok, de az Air mentségére legyen mondva, hogy mindent belead a megvalósításba, kezdve ott, hogy az összes színésze szimpatikus: Matt Damon középkorú átlagember üzemmódban tényleg úgy néz ki, mint egy túlsúlyos cipőárus, aki még hisz abban, hogy valamit összerakhat, a vállalat marketingeseként Jason Bateman most kevésbé támaszkodik a szarkazmusára, Chris Tuckert pedig jó látni megint, az utóbbi 15 évben ez csak a harmadik filmszerepe. Mindenki okés, de valószínűleg még jobb lenne, ha nem szinkronnal kellett volna nézni: Tucker nyolcvanas évekbeli szlenggel teli hadarása helyett azt kell hallgatni a magyar változatban, hogy „dorkó” meg „raj”.
Na de nem is a körítés a probléma az Airben, hanem maga az alaphelyzet: egy iszonyatosan népszerű termék megszületéséről szól, aminek nem áll útjában semmi, hiszen a világunkban ez a termék létezik, és ha még nem is vásároltunk belőle vagy nem láttuk meg senkinek a lábán (ebben a filmben sem fogjuk, az Air Jordan létezik, de csak gyönyörködni lehet benne), attól még a létezését ismerhetjük. És ha a létezését ismerjük, akkor nincsen feszültség. Ez a legtöbb igaz történetből készült filmmel általában így van, de hogy ne kelljen annyira messze menni, pont Ben Affleck volt az, aki Az Argo-akciót sokkal izgalmasabbá dúsította pont a feszültség kedvéért. Itt ez elmarad.
Lehet, hogy azért, mert kérdéses, hogy mi okozhatná a feszültséget. Talán a cég, amiről a film szól? Az Air tényleg mindent megtesz, hogy a Niket úgy állítsa be, mint egy szebb időket látott, de azért sikeres céget, aminek az élét azzal tompítják, hogy mások viccet csinálnak belőle. Többek között azzal, hogy mindentől messze, Oregonban van a cég, vagy hogy ahogy a Puma vagy az Adidas márkanévre ki lehet találni egy tréfás betűszót, a Nike nem jelent semmit. Vagyis persze jelent, a győzelem görög istennőjét, ami remek lehetőséget teremt a film vége felé, hogy egy drámai pillanatban tudjuk meg. Ugyancsak kapunk egy gyorstalpalót a cég tíz nagyon fontos, homályosan megfogalmazott irányelvéből (egy példa: „Nem lesz egy leányálom”), amiket többször mint fejezetek elválasztóit láthatjuk viszont. (Hogy még egy nagyvállalat belekerüljön a képbe: a filmet az Amazon Studios gyártotta, a világ jelentős részén a cég streamingjén lehet majd látni.)
Nemcsak a Nikenak állítanak piedesztált, hanem Michael Jordannek is. A világtörténelem legjobb kosarasát már saját maga is megénekelte a Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig című dokusorozatban, itt a karaktere feltűnik, viszont mint egy szellem vagy egy meghatározhatatlan jelenés: az arcát sosem látjuk, hang nem hagyja el a száját, csak egy jelenlét, ami előtt mindenki leborul, mert mindenki érzi, micsoda jövő vár rá. Az Air egyik leghajmeresztőbb jelenetében Matt Damon karaktere rögtönöz neki egy könnyes beszédet arról, hogy milyen élete lehet majd a következő évtizedekben. Affleck pedig bevágja az igazi Jordanről készített (a sztoriban még meg nem történt) tévéfelvételeket, újságcímeket, miközben egyre fennköltebb zene érezteti velünk az áhítatot, hogy a szereplők segítségével mi is szembenézhetünk a történelemmel. Azt most hagyjuk, hogy a monológot áttételesen Martin Luther King leghíresebb beszéde inspirálja, úgy látszik, hogy azt fel lehet használni egy különösen jövedelmező cipőeladáshoz is Alex Convery forgatókönyvíró szerint.
Az Air próbál azért valamennyit a cipőgyártás valóságáról is beszélni: Jason Bateman karaktere egyszer egy monológba beleszövi azt, hogy a Nike a cipői oroszlánrészét harmadik világbeli országokban gyártja, de aztán a gondolatmenetet el is hessegetik gyorsan, hogy készülhessen a világverő csuka. És ez igazából Ben Affleck filmjének a nagy üzenete: ha keményen dolgozol, ha nem hallgatsz a nemre, ha feláldozod a családod, a szülinapod, a szabadidőd, ha gátlástalan vagy, akkor egy nap majd rólad is készítenek egy filmet, ahol te leszel a hős, akivel azonosulhatnak mások. Az Air életrajzi film is, ahol a stáblista előtt megtudhatjuk, kivel mi történt. Egy fontos momentum kimaradt a filmből: Sonny Vaccaro később otthagyta a Niket, és elment az Adidashoz dolgozni.
Az Air április 6-tól látható a magyar mozikban.
