2023. március 20. – 20:15
John Wick lassan annyi embert öl meg, hogy ott a helye a világ egészségügyi toplistáin, mint a halál egyik leggyakoribb oka, a negyedik film végére már reális esély lehet, hogy az ember sétál hazafele a moziból, és teljesen hirtelen kigurul elé Keanu Reeves, a lábaival körbefonja a nyakát, megpörgeti a tengelye körül, mint egy rongybabát, és mire meg tudnánk mukkanni, kettő fejlövést megeresztett közvetlen közelről, egyet pedig kicsit messzebbről is, ahogy guggolásból feláll. Persze a John Wick-filmek lényege, hogy a főszereplő ilyet nem ártatlanokkal művel, hanem olyanokkal, akik megérdemlik, akiknek meg kell lakolni, akik megszegtek valami ósdi kódexben szereplő szabályt, vagy akik meggyilkolták a kutyáját.
A John Wick-filmek párhuzamos pályán haladnak a való élettel, a szereplői sötétben ólálkodó, profi gyilkosok, akiket halandó észre sem vehet. Sőt, a negyedik részre már biztosan ki lehet jelenteni, hogy nemcsak a való életet, hanem a valóságot és a fizika törvényeit sem tisztelik, szegény John akkorákat zakózik, mint a Prérifarkas a szakadék széléről zuhanva, mégis felpattan, és fáradtan, összeszorított fogakkal, de megy előre, hogy még több embernek szolgáltasson headshotot.
A John Wick-sorozat egy egyszerű akciófilmből nőtte ki magát a mindenféle komplikált mitológiát, kimondatlan szabályokat, mesebeli karaktereket egyesítő eposszá, ami a negyedik részre már az eposzi, majdnem három órás hosszt is hozta magával. A fordulat az első és a második része között kérdéses megítélésű, én abba a táborba tartozom, aki köszöni szépen, jól megvolt a mitizálás nélkül, és azt szerette, hogy Keanu Reeves harcművészeti koreográfiával tizedeli meg az orosz maffia tagságát. Az a fajta hangsúlyváltás, mint ami a Mission: Impossible-sorozatnak összejött, nevezetesen hogy Ethan Hunt már nem egy egyszerű kém volt, hanem a megtestesült sors, az itt megbicsaklik: minden próbálkozás ellenére John Wick nem a mumus, nem a halál, nem a bosszú, hanem egy golyóálló öltönyös fazon, aki megy előre, mert hova menne hátra.
Nyilván senkit nem lep meg, hogy a harmadik rész végén kapott golyót és zuhanást John Wick kiheverte, sőt, egy rövid felépülés után nem sokkal később már a sivatagban üldöz nomádokat makulátlan ruhában, lóháton, hogy bosszút álljon az előző filmben elszenvedett sérelmeiért. Wick most már tényleg csípi a szemét a bűnöző-univerzum fejeseinek, akik kijelölik afféle végrehajtóként De Gramont márkit. A márki gonosz, hiszen gazdag, csillogó öltönyökben jár, egyedül üldögél a múzeumban egy Delacroix-festmény előtt, amúgy szadista, és Bill Skarsgård alakítja. Már a film első negyedében ráereszti a páncélos, Zöld Manónak kinéző katonáit John Wickre, aki szeretne egy kis nyugit, de sosem fogja megkapni, mert a fél világ még mindig a nyomában van, a fejére kitűzött összeg pedig egyre nő.
Ami még egyre nő, az a John Wick: 4. felvonás ambíciója és játékideje. A film fetisizálja a lemenő/felmenő napot, ami mindig aranyfénybe úsztatja a stúdióbelsőket, mintha mindenki még utoljára megnézné magának a fényt, mielőtt belevetné magát az éjszakába. A sztori eljut Japánba, Berlinbe, Párizsba (valójában az egész filmet a német Babelsberg stúdióban forgatták). Vannak akciójelenetek, amikből a főszereplő hiányzik, mintha ő is csak egy fogaskerék lenne ebben a roppant modoros, csikorgó gépezetben, amit a John Wick-filmek átívelő történetének hívnak.
A történet persze ürügy, vághatja rá bárki, de a John Wick: 4. felvonás eljutott abba a fázisba, hogy már akciójelenetből is annyi van, hogy úgy érezhetjük, maga Wick próbál eszméletlenre pofozni minket. A John Wick-sorozat akciójelenetei még mindig páratlanok, de az aprólékos megtervezettségük, kecsességük, és 18-as karikát érő erőszakos pillanataik ellenére képesek agyonnyomni a türelmet. Mégis, hányféle módot lehet kitalálni arra, hogy valakit brutálisan kivégezzenek? A John Wick: 4. felvonás szerint legalább több százat. Gombócból is sok, hát még fejlövésből.
Aztán a negyedik film akkor a legjobb, amikor eltér a sémától: egy korai csúcspont a vak riválist játszó Donnie Yen (Ip Man-sorozat) magánszáma, ahogy eltesz láb alól egy csomó arctalan kommandóst egy csomó vezetéknélküli csengő és a botja segítségével. Egy másikban a rendező Chad Stahelski egy hosszú akciójelenetet, hosszabb beállításokban, a plafon helyén kúszó szemszögből mutat be, amitől vagy úgy néz ki, mint egy videojáték és egy Brian De Palma-film egyszerre.
A John Wick 4. annyira meg van tömve akciójelenetekkel, hogy valaki egészen biztosan más csúcspontot választana ki, de nagyon tetszett az a jelenet, ahol John Wicknek muszáj megmásznia egy párizsi lépcsősort, miközben egy rahedli bandita próbálja megállítani – és közben dübörög ez a Justice-szám. És főleg az tetszett, hogy a hősünk eddigre már tényleg a Bolondos dallamokból szökött meg, nincs az a súlyos sérülés, ami megállítaná, és ami után nem porolná le magát, és menne tovább. Ha jól számoltam, ebben a filmben legalább hatszor elütik gyorsan haladó gépjárművek.
A John Wick-sorozatnak mindig is ez volt a lényege: eszetlen akciójelenetek, lehetetlen összecsapások, faék egyszerűségű szimbolika. Mindenből duplát kapunk az előző részhez képest, sajnos a borzasztó dialógusokból is. Wick mentorát játszó Ian McShane szinte minden egyes mondata olyan, hogy virágos háttérrel lehetne bölcsesség egy időseknek szóló tematikus Facebook-oldalon, bosszúról, életről, halálról szóló mélynek ható, de üres gondolatok, jelentőségteljesen előadva.
Kemény vagyok a John Wick 4-gyel? Lehet. Nagyon nagyra tartom az akciójeleneteit, az invenciózus halálnemeket, és azt, hogy hajlandó elrugaszkodni a valóságtól. De akárhányszor megkezdődik egy tömegverekedés, nem tudok másra gondolni, csak pont a valóságra: vajon mennyit gyakorolt Keanu Reeves, hány héten keresztül forgatták ezt a pár percet, mennyit kellett próbálni, milyen sérülések voltak, a hullák a háttérben vajon igazi emberek, vagy csak bebugyolált bábuk a padlón, hányszor kellett újraépíteni mindent, hányszor kellett újravenni, mert valaki bakizott egy bénát, és így tovább. Jól tudok szórakozni az apró viccein: amikor a ritmusos pofozkodásnál John Wick kihagy egy ütemet, pedig a kommandós várja, vagy amikor egy akciójelenet közepén hirtelen feltűnik pár szumóbirkózó és lekever pár taslit. Mindenki helytáll, mindenki a lehető legtöbbet nyújtja – a popsztár Rina Sawayama is egy kis szerepben. Viszont akárcsak az előző részek, van egy feszültség aközött, hogy mi a film, és hogyan prezentálja magát. A negyedik részre a mérleg már a modor felé billent át.
A John Wick: 4. felvonás március 24-től látható a mozikban.
