A Fekete Vonat egy egészen párját ritkító popcsapat volt az ezredforduló környékén. Három cigány tinédzser Budapestről, akik se nem mulatóst, se nem tradicionális cigányzenét játszottak, hanem az akkori trendeknek megfelelő amerikai hiphopot, R&B-t, illetve karibi és mediterrán zenét ötvöztek magyar, sőt cigány nyelven. Az együttes alig pár évig volt együtt, ezalatt számos, máig slágernek számító dalt raktak össze, majd a tagok három irányba indultak tovább. 25 évvel a Fekete Vonat alakulása és alig két évtizeddel a feloszlás után L.L. Junior, Mohamed Fatima és Beat ismét egy színpadon volt látható, hogy kiderülhessen, az együttes múltja, szövegei és dalai bőven túlmutatnak azon, hogy egy olyan produkcióról van szó, amelyben csak romák vannak.
9-10 éves lehettem, amikor a Fekete Vonat berobbant a magyar köztudatba. A hiphop akkoriban kezdett egyre láthatóbbá válni Magyarországon mind zeneileg, mind kulturálisan, és egy ilyen időszakba érkezett meg három tinédzser Budapest belső kerületeiből, hogy ezen a műfajon belül valami egészen sajátosat hozzon létre. A Fekete Vonat nemcsak szimplán lemásolta az aktuális amerikai trendeket, vagy akár szó szerint mások dalszövegeit fordították magyarra (ahogy ezekre bizony nem egy példa volt akkoriban), hanem elsőként ötvözték a lovárit reggeatonnal, dancehallal, gospellel, keleti és nyugati parti hiphoppal, illetve cigányzenei motívumokkal. Mindezt arról a vonatjáratról elnevezve, amellyel tömegével jöttek minden héten a fővárosba dolgozni a szabolcsi romák, vagyis volt egy nagyon erős és nyílt cigány identitása is a zenekarnak. Mindemellé pedig úgy néztek ki, mint a legmenőbb rapperek az MTV rapvideóiban.
Azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért a Fekete Vonat. Hogy ebben mi szerepe volt a tagok egymás közti kapcsolatának, a Dopemannel való összeveszésnek vagy az őket megbecsülni igazán nem képes magyar szórakoztatóiparnak, arra valószínűleg sohasem fogunk igazán pontos választ kapni. De hogy honnan indult egy kizárólag romákból álló popcsapat megítélése akkoriban, az mutatja meg igazán jól, ahogy Kepes András egy velük készült tévéinterjúban arról beszél, hogy hallott már Orsós Pameláról meg Lakatos Dzsokiról, de Fatimáról még nem. Tessék megnézni az L.L. Juniorral készült Partizánt, ahol az énekes egészen nyers őszinteséggel idézi fel ezt a korszakot és azt, ahogy a romákat megítélték vagy ábrázolták a médiában és a szórakoztatóiparban.
L.L. Junior szólóban országos ismertségre tett szert, igazi szupersztár lett Magyarországon, aki azon kevés előadó közé tartozott, aki hasonló színvonalon tudott énekelni, táncolni és rappelni. Mohamed Fatima hosszú évekre háttérbe vonult, majd talán kissé meglepő módon a rövid életű The Voice énekes műsorban bukkant fel újra, Beat viszont teljesen eltűnt évekre, bár az elmúlt időszakban a Teswér rapcsapat tagjaként aktív újra ismét. A Fekete Vonat feloszlása utáni években azért sokat változott itthon a helyzet, egyre több roma popsztár bukkant fel Magyarországon (részben a tehetségkutatóknak köszönhetően), a YouTube-korszak beköszöntével pedig bátran ki lehet jelenteni, hogy mindig tele vannak cigány származású előadókkal a magyar YouTube legfelkapottabb videói. Mégsem mondanám azt, hogy a Fekete Vonat hatását azóta meg tudta volna közelíteni bárki.
Azonban hiába jönnek rá az emberek még húsz évvel később is, hogy A város másik oldalán vagy a Hol van az a lány? döbbenetesen jó, tökéletes ezredfordulós popslágerek, a Fekete Vonat még azután sem akart összeállni, hogy Fatima és Beat karrierje is elkezdett újra beindulni. Egészen mostanáig, amikor 2021-ben váratlanul bejelentették, hogy az eredeti felállásban a Budapest Arénában (majd tavasszal a Budapest Parkban) adnak visszatérő koncertet. És hogy mennyire fontos zenekar a Fekete Vonat a magyar könnyűzenében, mi sem illusztrálhatta volna jobban, hogy ránézésre simán 10-12 ezer ember vett jegyet a szombat esti koncertre.
Kicsit bajban voltam a koncert előtt, mert hiába ismeri máig mindenki a Fekete Vonatot, a zenekar hagyatékát nehéz összerakni, például a Spotifyon mindössze az 1999-es albumuk van fent, és YouTube-on is csak nem hivatalos feltöltéseken érhetők el a lemezeik. Így hát azért alapvetően négy-öt, általam jól ismert számra számítottam, és titokban azért reménykedtem benne, hogy L.L. Junior elnyomja majd a Raggamoffin 2-t, ami ugyan nem Fekete Vonat-szám, cserébe máig simán a legeslegjobb magyar reggaeton/dancehall sláger, amit valaha írtak.
Az Arénához érve olyan volt néha, mintha ugrottunk volna kicsit az időben. A '90-es évek végi, 2000-es évek eleji divat köszönt vissza, a hátrafordított Kangol sapkáktól az amerikás sportdzsekiken át a kilós fuxokig volt minden, a közönség már a beengedésnél énekelt, és azt is látni lehetett, hogy a Fekete Vonat egyáltalán nem csak a cigányság zenéje. Ez az, amit sokan elfelejtenek velük kapcsolatban: valószínűleg az első olyan popzenei formáció voltak, akik egyaránt állati népszerűek voltak a romák és nem romák körében is. Ettől függetlenül a Fekete Vonat koncertje az Arénában egyértelműen egy hatalmas romaünnep volt, amire a zenekar is nagyon tudatosan rájátszott.
A középpontban természetesen a Fekete Vonat három tagja volt, akiket végig vett egy-egy kamera, amelyeknek a képét a három egymás melletti képernyőre vetítették ki, de volt egy komplett zenekar is a színpadon, táncosok, vendégelőadók és jó pár meglepetés. Elhangzott természetesen az összes nagy sláger a Forró a véremtől a már említett klasszikusig, és persze az első új dal is, amit közösen vettek fel jó húsz év után. Azt nem mondanám, hogy Beat, Fatima és Junior között izzott a levegő sőt, eléggé érezni lehetett a kémia hiányát hármójuk között, azt viszont nem lehet elvenni tőlük, hogy előadóként a legnehezebb dolgokat is kirázzák kisujjból. Mohamed Fatima az egyik legjobb hangú magyar énekesnő, aki már a '90-es évek végén tökéletesen leutánozta az afroamerikai gospeléneklést a dalaiban, Beat és Junior pedig még a jamaicai patois nyelvjárásból átvett, lovárival kevert raggázást is olyan sebességgel és elánnal nyomta, mintha teljesen természetes lenne ilyen géppuska tempóban szövegelni 40 felett.
Ezenkívül viszont a táncosok nagyon lagymatagok voltak, a vizuál és a háttérvetítés sokkolóan fantáziátlan volt az esetek 90 százalékban (a pattogó VIII. kerületi utcanévtáblákért valaki adjon magának egy tockost), és L.L. Junior sem nyomta olyan rongylábakkal és táncmozdulatokkal, amiért szerették régebben a magyar Michael Jacksonnak is hívni. Különösen feltűnt az is, hogy Beat sok helyen nehezen birkózik meg az elemekkel és egy-egy hanggal, mintha kicsit elkopott volna a hangja, de ebben az is közrejátszhatott, hogy saját bevallása szerint már órák óta fájt a foga. Inkább azt mondanám, hogy a koncert sokkal jobban működött eseményként, mint show-ként.
Ugyanis akkor, amikor a Fekete Vonat valóban is mondani akart valamit, azt nagyon lehetett értékelni a lelátóról: a koncert elején mutatott archív felvételekből jóval többet is elbírtam volna viselni, cserébe egészen zseniális húzás volt (gondolom, Lévai Balázs rendezőnek köszönhetően), hogy levetítettek a koncert egyharmadánál egy régi dokumentumfilm-részletet, amelyben a fekete vonaton utazó cigányokat kérdezgetik arról, hogy honnan jönnek és mennyit utaznak munkába menet, mire a munkások szép illedelmesen elmondják, hogy akár 8-9 órát is minden héten.
Döbbenetesen súlyos és hatásos pillanata volt ez a koncertnek, amire még azt is lehet mondani, hogy hangulatában kilógott, abban se vagyok biztos, hogy a közönségben mindenki értette, de aki igen, annak ez egy nagyon erős emlékeztető volt, hogy ennek a zenekarnak a gyökerei egészen idáig vezetnek vissza. De hasonlóan erős volt az évtizedek óta működő Kalyi Jag roma folklórzenekar felbukkanása is a színpadon, akiket a tagok tényleg őszinte szeretettel és tisztelettel fogadtak, és pop- és rapzenei vonalnak is jót tett az a pár perc cigánymuzsika. Ahogy az is jól állt a produkciónak, hogy mindhárom előadó megkapta a maga kis szóló pillanatát, L.L. Junior például elnyomta a Raggamoffin 2-t és a Rabszolgalányt, Fatima meg a Ragyog a szívemet, amelyek ugyan nem Fekete Vonat-számok, mégis fontos részét képezik az előadók életművének.
Amire viszont egyáltalán nem számítottam, az Dopeman felbukkanása. Már amikor bejátszották a Virítsd a lóvé klipjét (amelynek a nemrég elhunyt Szecsanov Martin volt az operatőre), kezdett gyanús lenni, hogy itt lesz valami, aztán egyszer csak megjelent Dopeman a színpadon. Ezt ugyan már tavaly óta lehetett tudni, de én valahogy mellettem teljesen elment az információ, ezért csak döbbentem pislogtam, hogy ott nyomja a Romák és gádzsókat az a Dopeman, akivel a Fekete Vonatnak közismerten óriási balhéi voltak évtizedekkel ezelőtt, és ennek a hisztinek köszönhető a magyar poptörténelem talán legismertebb olyan beefje, amikor az előadók dalokban üzengettek egymásnak. Hát ki ne emlékezne a Nesztek remixre a TKO-tól, amelyben Dopeman, Ganxsta Zolee és Ogli G szidalmazza és fenyegeti a Fekete Vonat tagjait?
Még el is játszották a színpadon, ahogy Dopeman és a Fekete Vonat sleppje egymásnak feszül, lökdösődik a színpadon, ehhez pedig autentikus, kétajtós szekrény méretű verőembereket is vittek a színpadra, de persze lehetett látni, hogy játékról van szó. Nem tudom, kinek az ötlete volt, ki tudta elintézni és hogyan, de én húsz éve abban a hitben éltem, hogy kibékíthetetlen ellentét van a két oldal között, erre ott énekelnek meg rappelnek a színpadon. Bődületes közhely – amit a zenekar is elmondott többször –, hogy a zene összeköti az embereket, de ott abban a pillanatban tényleg el lehetett hinni, hogy egy ilyen régi, nagyon mély sebet is be lehet gyógyítani, ha szimplán csak a zenéről van szó.
Egyébként még kicsit visszatérnék a kétajtós szekrényekre, mert az Aréna közönsége is egészen csodálatos volt. Én a lelátón ültem, és óriási vigyorral néztem, ahogy nagydarab, a bűnözői külsőre szándékosan rájátszó férfiak lábai hogyan válnak higannyá, és hogyan ringanak a Gucci farmerbe tűrt izompólókba csomagolt férfi csípők, ahogy meghallják Fatima vagy Junior hangját. Nem viccelek, izzadva könnyező alfahímek kisebb csoportjai tényleg úgy nyomták végig a koncertet, mintha ez életük legjobb bulija lett volna, és valószínűleg az is volt. Baromi érdekes látni, hogy a túlzott macsóságra és maszkulin attitűdre épülő férfikultúra tagjai hogyan válnak romantikus, pergő derekú latin szeretővé egy kis spanyol gitártól és lovári raggázástól.
Valószínűleg a csúcspont az volt, amikor a Kalyi Jag felbukkanásakor az addig egyedüliként a széke előtt végig álló, amerikás sportdzsekis csávó (aki valószínűleg az ugyanolyan sportdzsekit hordó öccsével jött a koncertre) hogyan somfordált oda szép lassan a már említett táncoló társasághoz, és csatlakozott hozzájuk a néptáncolásban és bulizásban, mint aki húsz perce csak erre várt. Persze szürreális helyzetekből bőven nem volt hiány, én például a büfé előtt saját füllel hallottam, hogy két 25–35 év közti nő arról ad tanácsokat egy harmadiknak, hogy nem érdemes szülés előtt megcsináltatni a melleit, mert szoptatásnál az nagyon kényelmetlen lesz.
A szombati koncert ébresztett rá igazán, hogy valami nagyon elcseszett Magyarország a 2000-es években, amikor hagyták, hogy a Fekete Vonat tagjai külföldre költözzenek, és nagy részük évekre eltűnjön. Lehet közhelyként tekinteni rá, de a Fekete Vonat tényleg képes összekötni a romákat és nem romákat egymással a zenén keresztül, ráadásul kifejezetten tehetséges emberek alkották a formációt, akiknek nem 2023-ban kellett volna fellépni a Budapest Arénában, hanem 2003-ban. Vajon hol tartana a roma előadók és zenészek megbecsülése, ha a Fekete Vonat még évekig aktív marad, bekerül a fesztiválos vérkeringésbe, és profi producerek jobbnál jobb zenéket adnak nekik? Vajon mennyivel több roma fiatal próbálkozna a cigány kultúrát beleépíteni az aktuális zenei trendekbe ahelyett, hogy megírják az ezredik reggeaton buliszámot, hogy két hétig trendingeljen YouTube-on? És vajon hol lenne a roma hiphop, ha annak idején Dopemanék nem indítanak háborút ellenük?
Ezért is érdemes ezt a fellépést inkább eseményként, mintsem sima koncertként értelmezni. Azt nem mondanám, hogy a Fekete Vonat úgy isten igazából megerőltette volna magát a színpadon, pár helyen nekem gondjaim voltak a hangosítással és bizony az előadásmóddal is, illetve a plusz elemekre is ráfért volna jóval több kreativitás. Mégis volt valami elementáris erő abban, hogy egy kizárólag romákból álló, húsz éve feloszlott, kultikus rapcsapat ennyi idő után újra összeállt tízezer olyan embernek, akik nemcsak ülni és bambulni jöttek, hanem mulatni, táncolni, sírni, izzadni, énekelni, de legfőképpen ringatni a csípőjüket, legyen az bármilyen színű vagy formájú. Mert ha egy zenekar dalait még a Blaha Lujza téri metrómegálló mozgólépcsőin is éneklik az emberek, annak biztosan jelentenie kell valamit.