A Fehér zaj egy 1985-ben megjelent, a fogyasztói társadalomról, halálfélelemről, világvégéről, és társadalmi túlterheltségről szóló regény, amiből sok évtizednyi próbálkozás után 2022-re a Netflixre készült el az első adaptáció, és hát nehéz nem felfedezni az iróniát abban, hogy a modern világ zaját összesűrítő könyvből a még modernebb világ még nagyobb zaját megtestesítő interneten tudjuk megnézni. (Legalábbis Magyarországon, Bécsben például a mozik műsorán van.)
Nem ez az egyetlen irónia Noah Baumbach (Házassági történet, Frances Ha) adaptációjában. Az eredetileg kortárs regény 1985-ben játszódott, amikor az amerikai kisvárosok még annál is idillibb kertvárosának mindennapjait még az sem tudja igazán kizökkenteni, ha egy óriási toxikus felhő borítja be az eget. DeLillo magyarul több kiadást is megért regénye gyakorlatilag olyan, mintha egy különösen neurotikus agy ömlesztené ránk az összes megfigyelését és kétkedését, és megkérdőjelezne mindent, ami a társadalomban körbevette őt: az amerikai akciófilmeket, a szupermarketeket, a gyógyszereket, az orvosokat, a katasztrófákat, a felsőoktatást, a médiát, a családi kötelékeket, a háztartást, az életet, a halált.
A Fehér zaj filmadaptációja viszont egy 2022-ben készült, 1985-ről szóló változata ugyanannak a történetnek, ahova bekúszik az a fajta részletgazdagság és túlzás díszletben, jelmezben, kellékekben, sőt, néha akciójelenetekben is, ami visszautalás arra a korra, és nem a dokumentálása. Mivel Baumbach forgatókönyvíróként alapvetően hűen dolgozza fel a könyv történéseit (pár mellékszereplő van csak, aki nem élte meg a filmváltozatot, illetve a regényben olyan hangsúlyos, földöntúli szépségű naplementék sajnos szintén kimaradtak), ezért nincsen semmilyen próbálkozás arra, hogy a cselekmény bármilyen formában a jelenünkre érvényes legyen – még akkor sem, amikor a főszereplőink az arcukon maszkokkal úgy rohangálnak egy pánikoló tömegben, mint a mérgezett egerek.
A mérgezett egerek pedig a következők. A Fehér zaj főszereplője Jack Gladney (Adam Driver), egy kisváros egyetemének elismerésnek örvendő Hitler-szakértője, akinek a Hitler-kurzusa az intézmény nagy vonzereje. Felesége, Babette (Greta Gerwig) egyre aggasztó jeleket mutat magán, a különböző házasságokból származó gyerekeiknek pedig mind megvan a maga baja. „A család minden téves tudásunknak a forrása” – hangzik el többször is a filmben, és Baumbach megtartotta azokat a nagyon szórakoztató jeleneteket a könyből, amikor az egymással beszélgető családtagok valami bagatell kérdésből kiindulva („Hideg van az űrben?”) pár mondat alatt bődületes hülyeségekről kezdik el meggyőzni egymást. A családi majdnem-idillt egy óriási természeti katasztrófa rázza meg: a filmben légmérgezés-incidensnek (eredetiben: The Airborne Toxic Event) nevezett fekete felhő beborítja a kisvárost, és a Gladney családnak menekülni kell az otthonukból.
Ez alapján úgy hangzik a Fehér zaj, mintha egy retro-Deep Impact vagy Tűzhányó lenne (bár már azok a filmek is bőven retrónak számítanak), a Netflix pedig tényleg inkább katasztrófafilmként próbálta meg eladni ezt a sajátos szatírát. Aminek a vészhelyzet csak egyetlen eleme a sok közül, ami a kertvárosi életet szétzilálja, de nem is a fertőzés vagy a borzasztó lehetséges betegségek miatt. Hanem azért, mert hirtelen ott mindenki megérezheti egy pillanatra a halál közelségét. Hm, ez lehet, hogy akár 2022-ben is érvényes lehet két év koronavírus után.
A Fehér zaj viszont tényleg akkora fejest ugrik a nyolcvanas évek (kisvárosi, amerikai) esztétikájába, hogy a felén túl már nem is érdemes reklámot vagy gyanús termékelhelyezést kiáltani, mert addigra már telítődünk a rengeteg látható dobozzal, plakáttal, terméknévvel, logóval, amik a film nagyon sok területét beborítja. Egyik jelenetben például az éjszaka közepén nem a Hold fénye hoz világosságot, hanem egy óriási Shell-embléma. Lehetne nosztalgiának is nevezni, valahogy úgy, ahogy Tarantino hiperrészletességgel próbálta felépíteni és benépesíteni Los Angelest a Volt egyszer egy Hollywoodben, de amíg ott az áhitatos visszaemlékezés volt a lényeg, a Fehér zajnál inkább a nonszensz túlburjánzás, a mindenhol jelen lévő reklámok, a folyamatos zaj megjelenítése. Amit Baumbach néha azzal is tetéz, hogy Steven Spielberg rácsodálkozós hangulatát is próbálja néha megidézni.
A Fehér zaj sztorijának kanyarjai viszont könyvben végig jobbak, mint filmben, ami az előbbiben az utolsó harmadban paranoidabb és sötétebb lesz, az utóbbiban mintha csak kieresztené a gőzt a nagy természeti katasztrófa után. Az abszurd hangulatban amúgy sem segítenek a szintén abszurdra vett karakterek: Adam Driver kopaszodó-értelmiségi feje, és furcsa archordozása miatt az eddiginél sokkal bohócabb jelleget kapott, Greta Gerwignél is a haj sokkal fontosabb jellemzője lesz Babette-nek, mint a sokat emlegetett empátiája és őszintesége. A filmváltozatban a főszereplő Jacket megfosztották a belső hangjától, a folyamatos kétkedéstől, kíváncsiságtól, néha őrültségtől, Driver alakításában pedig sokszor csak egy mamlasz lesz, aki megmagyarázhatatlanul gondolkodik.
A legnagyobb probléma a filmváltozattal, hogy önkéntelenül is eltűnik a szöveg humora, amit vizuálisan nem lehet helyettesíteni. DeLillo körkörös mondatokban, saját gondolataiban, és a a banális társadalmi konvenciókban is kételkedő szövegét olyan olvasni, mintha egy különösen szórakoztató kommentelő okfejtéseit olvasnánk, ezt pedig értelemszerűen a filmben nem lehetett visszaadni sehogy. A dialógusok sokszor nyaktörő tempója miatt pedig finomságoknak sem nagyon marad, hiszen robogunk tovább a következő fontos történéshez. Legyen az egy párhuzamos előadás Hitlerről és Elvisről, vagy egy olyan evakuálás, ahol az egyik kedvenc akciófilmes közhelyemet puffogtatják el többször: hogy majdnem elütnek valakit egy régi, szögletes autóval, az áldozat pedig ezért rácsap a motorháztetőre.
Ha irodalmi adaptációként egy majdnem lehetetlen feladatot nem is tud megoldani a Fehér zaj, az nem azt jelenti, hogy nincsen benne mit élvezni. Baumbach tényleg megteremt egy olyan nyolcvanas évekbeli, ideális Amerikát a képeivel, ami mit legfeljebb reklámokból ismerhettünk, de a cselekménye pedig megtölti azzal a kétkedéssel, amiről mi talán csak sejthettünk. DeLillo eredeti mondatai pedig majdnem negyven évvel később is tudnak keserűen viccesek lenni, egy-egy jelenetre pedig sikerül megidézni a szellemiségét a filmben is: amikor a teljes szomszédság evakuál, de a család azért még megpróbál egyet utoljára nyugiban vacsorázni, az minden szempontból vicces. De nem mindegy, hogy valami keserűen, harsányan, vagy egy kicsit vicces csak. A Fehér zaj leginkább az utóbbi.
A Fehér zaj a Netflixen látható.