2022. december 19. – 05:07
Hatásvadász. Szükségtelenül álomszerű. Álomszerű, hogy elrejtse a középszerű írást. Értelmetlen jelenetek zanzája. Az egyik felén röhögni akartam, a másik felén majdnem meghaltam az unalomtól. Elvileg metaforikus lenne, de nincsen benne semmi költői inspiráció. Lopottnak tűnik. Plagizáltnak.
Ezt nem én mondom, hanem a Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája című film egyik mellékszereplője mondja a főszereplőnek, Silveriónak, aki történetesen egy filmrendező, igaz, nem A visszatérőt, vagy a hasonlóan terjengős című Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmeket rendezte, mint az ezt is alkotó Alejandro G. Iñárritu, hanem dokumentumfilmeket készít. Dokumentumfilmeket Mexikóról, a mexikói emberekről, a társadalmi feszültségekről. Vannak, akik zseniálisnak tartják, vannak, akik kóklernek. A fenti sorokat a fejéhez vágó újságíró például az utóbbinak, de ő csak mellékszereplő ebben a történetben. Ez Silverio története, aki jól lehordja a tenyérbemászó újságírót, fejéhez vágja, hogy csak a kattintásokért csinál mindent, majd mint egy félistenség, elveszi a férfi hangját. Az újságíró üvöltözne, de már nincsen hangja. El is andalog a beszélgetésből.
A Bardo, aminek mostantól nem fogom leírni még egyszer a teljes címét, egyszerűbben megfogalmazva a mexikói Alejandro G. Iñárritu (az eddig említettek mellett: Korcs szerelmek, Biutiful) saját bejáratú 8 és fél-variációja, önvizsgálat, önterápia, számot vetés magával, a tevékenységével, a családi életével, a társadalmi helyzetével, és azzal, hogy ő mint művész, egyáltalán mit tud tenni a világnak. De amíg Fellini klasszikusa az alkotói válságon keresztül fogta meg nagyjából ugyanezeket a témákat, Silverio (Daniel Giménez Cacho) problémája nem az alkotás, hanem az, hogy elismerik érte.
Amennyire a Bardónak története van, az nagyjából abból áll, hogy a férfi nemsokára díjat fog kapni Los Angelesben az amerikai újságírók egyesületétől a fáradhatatlan munkájáért, ő pedig próbál mentálisan és szakmailag is felkészülni az alkalomra. A 8 és fél-párhuzamot nehéz nem azonnal megrajzolni, a Bardo ugyanis azzal kezdődik, hogy egy alak óriásiakat ugrál egy sivatagban, és pillanatokra szinte repül. Marcello Mastroianni pedig a Fellini-film nyitójelenetében úgy lebeg, hogy egy kisebb társaságnak kell visszarántani a földre.
A Bardóban nincsen társaság, a film ugyanis a Netflixszel készült el, a szolgáltató pedig itt is szabad kezet kapott egy elismert, Oscar-díjjal is jutalmazott rendezőnek. Bár itt Iñárritu maga is észrevehette, hogy talán egy kis túlzásba esett, és a velencei filmfesztiválos premier után huszonkét percet kivágott a filmjéből. Így lett 160 perces. A Bardo pedig tényleg néha elviselhetetlen, néha fennkölt, mindig valahonnan ismerős, néha ízléstelen, néha költői, nagyon sokszor unalmas, és nagyon kevésszer igazán érdekfeszítő. A racionalitást, ok-okozatot nagyon ritkán követi, a szimbólumrendszere akkor lenne ennél is könnyen érthetőbb, ha nagy feliratok villódzanának a képen. Az álomszerű hangulatára persze van magyarázat, ott rögtön a címének elején, a bardo a buddhizmusban azt a síkot jelenti, ami a két lét, például a halál és a reinkarnáció között található. Ezt a liminális érzést akarja közvetíteni Iñárritu filmje is, mérsékelt sikerrel.
Az eddigi filmjei alapján ugyanis Iñárritu egy dologra képtelen, és az a mértékletesség, nemhiába állt a Birdman is folyton hosszú beállításokból, amik alatt folyamatosan dobszólókat lehetett hallani. A Bardo azonban nem átmenet, hanem inga, az egyik felén ott vannak banális, szinte mindennapi jelenetek Silverio családi életéből, a másik végén pedig a horrorfilmes lázálmok, amikor a főhősünk Mexikóváros utcáin sétálva belebotlik az azték kukoricaistenség Centeōtl titáni méretű hullájába, majd megmászik egy hullapiramist, és elbeszélget a konkvisztádor Hernán Cortezzel. Aki történetesen a hasonmása. A jelenetnek pedig úgy van vége, hogy azt el sem merem mondani, de lehet közben a cikk első bekezdésére gondolni.
Iñárritu nemcsak ilyen ambiciózus, évszázados történelmi traumákat kutyul bele a főszereplője agymenésébe, hanem sokkal személyesebbeket is. Mivel sosem elégszik meg egyszerű sejtetéssel vagy utalással, az átvitt értelem CGI segítségével mindig meg is jelenik. A Bardo egyik fő motívuma, hogy Silverionak, és feleségének, Luciának egyik gyerekük halvaszületett. A film elején – mint Pálfi György Szabadesésében – végignézhetjük ennek egy szimbolikus megtestesülését, ahol a szülészorvosok szerint a gyereknek nincs kedve kijönni, ezért visszateszik az anyukába. A halott csecsemő orális szex közben is felbukkan, az emlékétől pedig szintén csak úgy tudnak szabadulni, hogy egy számítógéppel animált csecsemőtől búcsúznak. Amikor Silverio találkozik halott édesapjával egy nyilvános vécében, a főszereplőnk hirtelen gyerekméretűvé zsugorodik – de az eredeti, középkorú, számítógéppel ragasztott fejével.
A Bardo minden élét el lehetne venni azzal, ha egyszerűen leírom, hogy mi történik benne jelenetről jelenetre, de az is igaz, hogy Iñárritu már beleépítette minden kritika kriptonitját, nevezetesen hogy egyértelművé tette: pontosan tudja, hogy milyen alkotó ő, hiszen a főszereplőjét is folyton ezzel szembesítik. Ettől még a kritika jogos, a Bardo tényleg olyan összelopottnak és öncélúan álomszerűnek tűnik, ami a saját banalitását próbálja leplezni. Csak ne nézne ki néha annyira jól. Iñárritu a szájbarágás mellett még a közérthető virtuozitás nagymestere is, és nincsen olyan hosszú beállítás, koreográfia, vagy trükk, amit ne használna ki teljes mértékben. Rég láttam olyan filmet mostanában, ami ennyire fel szerette volna hívni a néző figyelmét arra, hogy egy tükröt mutatnak benne, de nem látszik a kamera, pedig kellene. Darius Khondji operatőr képei egyértelműen a most távolmaradó alkotótárs, Emmanuel Lubezki stílusát imitálják a nagylátószöggel, a gyakran furcsa magasságban kocsizásokkal, szuperszéles kompozíciókkal.
De egy vizuális megoldás sem tudja feledtetni, hogy amit Iñárritu művel, azt köldöknézegetésnek hívják, az a köldök pedig nem olyan eszeveszettül érdekes, hogy ennyi időt szenteljünk neki. A művészi dilemmái nem újak, egy országról és kultúráról így beszélni pedig annyira felszínes, hogy pökhendinek tűnik. Mivel nem akar egy nézőt sem kétségek között hagyni, a Bardo álomszerűsége magyarázatot nyer a fináléban, de addigra már talán mindegy is. „A siker volt a legnagyobb bukásom” – mondja Silverio gyerektesttel az apjának, és biztos szörnyű lehet ezzel együtt élni, innen nézve nem tűnik másnak, csak nyöszörgésnek.
A Bardo a Netflixen látható.
